Az ország végérvényesen kettészakadt

Visegrádi disputa – Magyarország 2002-ben címmel rendezett tanácskozást a Jobboldali Demokraták Társasága szeptember 8-án Visegrádon. Az alábbiakban öt – a választások után előállt helyzetet elemző – előadásból közlünk részletet.

Már közhelyszámba megy, de a 2002-es országgyűlési választásokat nem a posztkommunista-szocialista és a balliberális erők nyerték meg, hanem a demokratikus jobboldali erők veszítették el. A vereség döntő oka a kellő ismeretek hiányában kidolgozott, rossz kampánystratégia volt. Önmaga dicsőítésével még soha senki nem nyert választást. A pozitív kampány önmagában semmire sem jó. Saját eredményeink és értékeink hangoztatása mellett politikai ellenfeleink hibáiról is szólni kellett volna. Enélkül nincs hatékony politikai kampány.
A választási vereség váratlanul és felkészületlenül érte a polgári erőket, így aztán nem csoda, hogy a lassan ébredező jobboldal meglehetős óvatossággal keresi a jövőbe vezető utat. Az elővigyázatosság valóban nem árt, mert a politikai zsákutcákból nagyon nehéz kijutni.
Újabban erősödik azok hangja, akik tagadják a kétpólusú politikai pártstruktúra létét, és helyette a nemzeti egység gondolatát helyezik előtérbe. Ezzel kapcsolatban talán nem haszontalan rögzíteni az alábbiakat.
Nem véletlen, hogy az igen változatos múltú szélsőségesek (marxisták, maoisták, fasiszták stb.) előbb-utóbb mindig a nemzeti egység gondolatában találják meg a közös nevezőt. Ha bárkinek sikerülne közös nevezőre hoznia a baloldalt és a jobboldalt, akkor az valójában a demokrácia lényegét, az eszmei-ideológiai sokszínűséget számolná fel. Ha mindenki nemzetinek nevezi magát, akkor a politika fogalmai értelmüket vesztik. Akkor eljutunk a Hazafias Nemzeti Népfronthoz. Lássuk be, nem túl rokonszenves törekvés. A kommunisták Hazafias Népfrontjának az volt a célja, hogy a nemzeti összefogás jegyében megnyerjék maguknak azokat is, akik nem voltak kommunisták. Többpártrendszerben a politikai nemzeti egység elképzelhetetlen, mert vajon mi lehet közös egy kereszténydemokratában és egy nemzeti érzelmű kommunistában?
Tudomásul kell venni, hogy a tavaszi választásokon a jobboldali szavazók nagy része nem a pártokra, hanem az Orbán Viktor által képviselt racionális, jobboldali radikalizmusra szavazott, míg a baloldaliak a szociális demagógiát, a kádári nosztalgiát és a gátlástalan mocskolódást részesítették előnyben. Az ország végérvényesen kettészakadt. A két választási forduló közötti események, valamint a polgári körök létrejötte bizonyította, hogy az ország jobbik felének végleg elege van a késő kádári elitek erkölcstelen hatalomgyakorlásából.
A politikai jobboldal politikai ábrándokért cserében nem adhatja fel a saját értékeit. Orbán Viktor a nemzeti egység gondolatának jegyében sem politizálhat együtt a baloldali Pető Ivánnal vagy Szanyi Tiborral. Vállaljuk bátran az értékeinket anélkül, hogy a militáns balliberális médiaértelmiség véleményét figyelembe vennénk! Csak a kiskorúak akarnak mindig mindenkinek megfelelni. Fölösleges, értelmetlen és komikus gesztusnak tűnik annak szüntelen bizonygatása, hogy nem vagyunk szélsőségesek és kirekesztők.
A képviseleti demokrácia híveiként ne engedjünk a bázisdemokraták és a közvetlen demokráciát hirdető szélsőbaloldaliak szirénhangjainak! A polgári viszonyok meghaladására balról a szocialisták és a kommunisták, jobbról pedig a fasiszták törekszenek. Nemzeti egységmozgalom helyett egységes demokratikus és megújuló jobboldalra van szükség. Ennek hiányában tartós posztkommunista-szocialista uralomra számíthatunk.
Ezt az országot a kommunisták és szellemi örököseik szakították ketté. Az egykori elnyomók és leszármazottaik többnyire ma is baloldaliak, míg a kádárizmus egykori üldözöttei és megfélemlítettjei, illetve utódaik a polgári jobboldal hívei.
A baloldal stratégiája világszerte azon alapul, hogy minden nem baloldali pártot és mozgalmat szalonképtelennek, szélsőjobboldalinak, fasisztának vagy antiszemitának nyilvánít. Képviselői arra alapozzák erkölcsi fölényüket, hogy ők a haladás letéteményesei és a szociális biztonság megteremtői. Ez azonban egész egyszerűen nem igaz. Mivel nincsenek igazi baloldali értékek, ezért a baloldal a keresztény etikából származó szociális érzékenységet igyekszik kisajátítani kizárólagos jelleggel, és karitatív voltára hivatkozva próbálja bizonyítani erkölcsi felsőbbrendűségét. Csakhogy a szociális biztonság intézményesített formáit – az úgynevezett jóléti államokat – korántsem a baloldaliak hozták létre, hanem a jobboldalhoz tartozó kereszténydemokraták. Aki ma Közép-Európában baloldali, az képmutató, naiv, esetleg az utópiák megszállottja vagy egyszerűen csak megtévesztett, kisemmizett. (Most az igazi baloldaliakról, a késő kádári korszak rafinált reformkommunistáiról és technokratáiról ne beszéljünk: ők mindig pontosan tudták, hogy az érdekeik érvényesítése érdekében mikor mit kell tenniük. És azt mindig meg is tették.)
Az igazi, egyetemleges és alapvető emberi értékek – a család, a nemzet, a haza, a vallás, a rend, a biztonság, a munka becsülete, mások tisztelete, a segítőkészség, a helyi közösségek összetartó ereje stb. – mindig is jobboldali értékeknek számítottak. A polgári Magyarország autentikus képviselője tehát a polgári jobboldal, és nem egy népfrontos összefogáson alapuló, eszmeileg és politikailag is zavaros mozgalom.
A szerveződő új jobboldal az önkormányzati választások után bátran készülhet a jövőre. Orbán Viktor – felfogásunk szerint – a nemzet érdekeit védő politikai jobboldal első számú embere, és nem egy képmutató, hazug, értelmetlen és sehová sem vezető nemzeti egység megtestesítője. Békeidőben – egy többpárti, demokratikus jogállamban – a különböző társadalmi-gazdasági érdekeket képviselő politikai szervezetek politikai összefogása tökéletesen értelmetlen.
Nemzeti egységre az árvíz elleni küzdelemben van szükség és nem a politikai életben.
A jobboldali Magyarország visszaköveteli jogait, és nem kíván összeborulni a szalonképtelen baloldallal.