A Bibó Társaság hagyományainak megfelelően a Kossuth Klubban rendezte meg múlt pénteken legutóbbi tanácskozását, amelynek lebonyolításában társszervezőként a Liberális Fiatalok Társasága, a Respublika Kör, a XXI. Század Társaság, valamint az 1956-os Intézet is közreműködött. A konferencia első felében történészek értekeztek az 1956-os forradalom politikai irányairól – az előadások során dr. Kende Péter működött közre moderátorként (nem A Viktor című nyomdatermék szerzője, hanem a Párizsban élő történész). Rainer M. János, az 1956-os Intézet igazgatója a Nagy Imre-vonal híveinek szerepét elemezve kiemelte, hogy csupán a kivégzett miniszterelnök körül tömörülő csoport október 23. utáni álláspontját tekinthetjük reformszocialistának, hiszen azt megelőzően a társadalmi rendszeren – a kommunisztikus berendezkedésen – nem kívántak változtatni. M. Kiss Sándor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója a forradalom keresztény, konzervatív, valamint népi-nemzeti csoportjairól szólt, és arra is rámutatott, hogy a különféle erőket október 23-ig egyetlen közös pont forrasztotta egységbe: az, hogy egyaránt hallgatásra kényszerítette őket „a csend társadalmának megteremtésére tett kísérlet”. Varga László, a Budapesti Fővárosi Levéltár volt igazgatója a bázisdemokrácia képviselőinek szerepét elemezte, különös tekintettel a Munkástanácsok szerepkörére, amelyek október végére már országos jelentőségű politikai igényeket fogalmaztak meg, s amelyeknek komoly szerepük volt abban, hogy – Varga szavait idézve – „Kádárék úgy irtóztak a munkásosztálytól, mint ördög a tömjénfüsttől”. Végül az Open Society Intézet képviseletében Mink András történész, a Beszélő munkatársa értekezett a szélsőjobb forradalomban betöltött szerepéről. Mink megállapítása szerint a szélsőjobbnak elenyésző szerepe volt ’56-ban, viszont a Kádár-rendszer éppen a forradalom fasiszta restaurációs kísérletként történő beállításával próbálta legitimizálni magát.
A történészek szakmai igényű eszmecseréje után a közönség több tagja csalódottan távozott, pedig a rövid kávészünetet követő kerekasztal-beszélgetésen immár vérbeli Bibó Társaság-féle eszmefuttatásokkal rukkoltak elő a résztvevők. Göncz Árpád, volt köztársasági elnök és műfordító, Földes György, a Politikatörténeti Intézet munkatársa, az MSZP országos választmányának előző elnöke, Keller Márkus doktorandusz, Litván György akadémikus, valamint Pomogáts Béla, az Illyés Alapítvány jelenlegi és az írószövetség egykori elnöke vettek részt a beszélgetésen, amelyet Márton László moderált (nem a budapesti író, hanem a hajdani párizsi emigráns, aki április 21-ig előszeretettel szerepelt szónokként különféle antirasszista és antifasiszta rendezvényeken). Az első körkérdésre – amely arra keresett választ, hogy a rendszerváltást követően miért tűntek el a politikai palettáról a ’45-ös és ’56-os pártok – Göncz Árpád elevenítette fel Kovács Béla kisgazda pártelnök titkáraként szerzett élményeit, majd megállapította, hogy a Kádár-rendszer bukása után olyanok próbálták újjáéleszteni a kisgazdapártot, akik „azt sem tudták, mi az”. A demokráciát a Fidesztől féltő kiáltványokon nevét előszeretettel szerepeltető Pomogáts Béla a Parasztpárt ’56-os szerepét taglalta, majd azt firtatta, miért nem alakult újra a népi írókat tömörítő szervezet a rendszerváltáskor. „A Parasztpárt posszibilis vezetői más pártokban folytatták munkájukat” – fogalmazott az írószövetség volt elnöke, majd a jobboldal „összeesküvés-elméletéről” kezdett beszélni egy lapunkban megjelent Hankiss Ágnes-cikk kapcsán. Pomogáts megállapítása szerint Hankiss „titkosszolgálati–bolseviki összeesküvéssel” próbálja magyarázni a 2002-es választások eredményét és Orbán Viktor bukását. „Nem tudom, ki ismeri a cikket, hiszen a magunkfajta emberek mostanában nem szívesen olvassák a Magyar Nemzetet” – zárta eszmefuttatását Pomogáts, a Magyar Nemzet szerkesztőbizottságának egykori tagja. Az Illyés Közalapítvány elnöke a későbbiekben még „egy bizonyos Anna körüli csoportosulásról” is hosszan értekezett, a Szociáldemokrata Párt rendszerváltás utáni eljelentéktelenedését boncolgatva. E témával kapcsolatban Litván György azt vetette fel, hogy „érdemes volna megkérdezni Horn Gyulát, hogyan intézte el a rendszerváltás utáni szocdem pártot”, míg Földes György azt fejtegette, hogy szerinte a történelmi pártok azért nem lehettek sikeresek ’89 után, mert úgy hitték: igazolta őket a történelem, és onnan folytathatják tevékenységüket, ahol ’48-ban abbahagyták, pedig azt az időszakot több évtized választotta el a rendszerváltástól.
A későbbiekben Keller Miklós kereste a választ arra, hogy mit adhat ’56 a rendszerváltás után felnövő generációknak, mire azt felelte, hogy sajnos szinte semmit, mert a történészi diskurzusok idegenné tették a legifjabbak számára a forradalmat, majd kijelentette, hogy a teremben megjelent fiatalok csekély számából is látszik, mi a mai ifjúság viszonya ’56-hoz. (A résztvevőknek szemlátomást eszükbe sem jutott a fiatalok részvételi arányából a mai ifjúság és a Bibó Társaság által vallott nézetek közötti viszonyra következtetni.) Keller szerint az egymással rivalizáló ’56-os csoportok „verekedő öregeknek” tűnhetnek a zsenge korú szemlélő számára. Keller gondolatának fonalát Pomogáts Béla is továbbgombolyította, kijelentve, hogy koszorúzásokon rendszeresen találkozott „operett-egyenruhába öltöztetett, magukat tábornaggyá kinevező” öregekkel, akik „konzervdobozból hajtogatott kitüntetéseket viseltek a mellkasukon”, majd rámutatott az ’56 és 1848–49 közötti alapvető különbségre is, amely szerinte a következő: „lehet, hogy a ’48-as honvédek a millennium idejére elhülyültek, de ők legalább nem hülyézték le egymást.”
– Ha egy hatalom mindenkibe belerúg, akkor készüljön fel rá, hogy őbelé is mindenki bele fog rúgni – fogalmazta meg végül Göncz Árpád, hogy számára miben rejlik a negyvenhat évvel ezelőtti forradalom legfőbb üzenete.
Medgyessy Péter miniszterelnök – aki „civilben” a Bibó István Közéleti Társaság egyik alapító tagja – nem jelent meg a rendezvényen.
vihar
Egy templomot is súlyos kár ért a viharban
