Amióta az 1980-as években a hazai tömegkommunikációban ismét fölröppent a hír: Petőfi nem esett el az 1849. július 31-i segesvár–fehéregyházi ütközetben, hanem az oroszok fogolyként magukkal hurcolták, s Szibériában élte le hátralévő napjait, a történészek időnként már-már reménytelennek tűnő küzdelmet folytatnak ez ellen a rémtörténet ellen. Hiába derült ki, hogy a Barguzinba kutatóexpedíciót szervezők nem mondtak igazat, amikor azt állították, hogy dokumentumok sora bizonyítja, miszerint az oroszok 1849-ben magyar hadifoglyokat vittek volna el magukkal Oroszországba; hiába nem került elő azóta sem egyetlen erre vonatkozó dokumentum sem: a legenda tartja magát.
Kéri Edit legújabb írása (Magyar Nemzet, Magazin, 2002. augusztus 31.) ebbe a sorba illeszkedik. Miután a szerző diadallal felfedezett két olyan osztrák minisztertanácsi határozatot, amelyeket – mint ő maga is írja – Andics Erzsébet német eredetiben, magyar regesztával már 1965-ben közzétett, most magyarra fordította a minisztertanácsi jegyzőkönyvet, s cikke végén azért könyörög a magyar történészeknek: „lelkiismeretesen tanulmányozzák át ezeket az iratokat”.
De mi közük van ezeknek az iratoknak Petőfi állítólagos elhurcolásához? Az 1849. május 14-i osztrák minisztertanácson Alexander Bach belügyminiszter – a magyar lázadókkal szembeni lehetséges büntetéseket ismertetve – felvetette, hogy a leghathatósabb módszer egy Európán kívüli országba való deportálás lenne. Felix Schwarzenberg miniszterelnök kifejtette, hogy az Amerikába deportálás nem nyújtana biztosítékot „a büntetendő és veszélyes személyek” valamikori visszatérése ellen, „és megnyugvást csakis Észak-Ázsiába (Szibériába, Kamcsatkába) való száműzetésük mellett lehetne találni”. Miután Bach és Philipp Krauss pénzügyminiszter aggályosnak találta osztrák alattvalók orosz büntetőtelepekre való szállítását, azzal az ötlettel álltak elő, hogy a cártól kérni kellene egy észak-ázsiai terület átadását, miáltal az osztrák alattvalókat osztrák földön osztrák csapatok őrizhetnék. A minisztertanács jegyzőkönyvét Schwarzenberg május 16-án terjesztette fel Ferenc Józsefnek, aki május 19-én jóváhagyta. Amikor pedig június 3-án ismét szóba került a dolog, „Őfelsége kegyeskedett rámutatni annak szükségességére, hogy meg kell keresni az erre alkalmas földterületet”.
Kéri Edit úgy véli: „nyilván az oroszok kérése volt, hogy a saját csatáikban ejtett magyar foglyokat elvihessék Szibériába, Kamcsatkába”. Bizonyítéknak tekinti Haynau 1849. július 1-jén Győrben kiadott kiáltványát. Ennek 1. § b pontjában ugyanis a haditörvényszékek által hozható ítéletek között a deportálás (hazán kívüli helyekre szállítás) szerepel. Kéri szerint Szibériát és Kamcsatkát azért nem említik, mert „kiáltványról van szó, és a nemzetközi hadijoggal is összeütköző, kétségbeesett elhatározásuk tényét teljes egészében nem publikálhatták”. Ezt egészíti ki a haditörvényszékek számára július 2-án kiadott utasítás 24. paragrafusa, amely a b pontjában a büntetések között sorolta fel a fogságba szállítást (deportáció).
Kéri Edit szerint a május 14-i minisztertanács határozatát a magyar történeti irodalomban először Károlyi Árpád említette, Andicsot követően pedig a június 3-i minisztertanáccsal együtt az Innsbruckban élő Stefan Kovats vagy Kováts István, akinek a tanulmánya 1991-ben a Századok hasábjain is megjelent, ám publikációját „egyetlenegy történész sem kapta fel”. A szakma védelmében el kell mondanom, hogy a május 14-i határozatra (dátum nélkül) hivatkozik Gergely András a 19. századi magyar történelem, 1790–1918 című kötet (Bp., 1998) 289. oldalán, majd a vonatkozó rész újabb kiadásában, az 1848-ban hogy is volt? című tanulmánykötete (Bp., 2001) 251. oldalán. Jómagam pedig a Megtorlás az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után című kötetem (Bp., 1999) 49. oldalán ismertettem a határozatot. Ennyit tehát a történészekről.
A fontosabb kérdés azonban az, hogy a két dokumentumnak van-e jelentősége a szibériai hadifogolykérdéssel s általában Petőfivel kapcsolatban? Véleményem szerint nincs. A szándék csak akkor válhatott valósággá, ha maga a cár is rábólintott, azaz, ha az osztrák felvetésből közös megegyezés lett.
Erre viszont nem került sor. Mivel a bécsi Staatsarchivban az 1849-es osztrák külügyminisztérium (Ministerium des Äussern) anyagában módomban állt átnézni az 1849-es orosz intervencióra vonatkozó jelentéseket (Politisches Archiv, Karton 28–29, Russische Intervention in Ungarn, 1849), határozottan állíthatom: az iratokban nincs nyoma annak, hogy osztrák részről ez az igény felvetődött volna. De ha fel is vetődött – aminek, ismétlem, nincs nyoma –, a június 10-én Varsóban megkötött végleges egyezménybe nem került bele. A 31 cikkelyből álló egyezménynek csupán az utolsó cikkelye foglalkozik a hadifogolykérdéssel, s így szól: „Ha a foglyul ejtett lázadók között a két szövetséges hatalom alattvalói találtatnának, kölcsönösen kiadják őket egymásnak. Ugyanez történik a hadiszökevényekkel is.” Ez a megfogalmazás egyértelmű, s tudomásunk szerint a két nagyhatalom tartotta is magát ehhez.
Ezek után már csak egyetlen kérdés marad: mire vonatkozik a Haynau július 1-jei kiáltványában és 2-i rendeletében említett deportáció? Kéri Edit azon érve, hogy a két okmány a nemzetközi hadijoggal való összeütközés miatt nem szólt nyíltan az oroszországi deportálásról, azért nem állja meg a helyét, mert az adott időszakban nem voltak olyan nemzetközi egyezmények, amelyek a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozták volna. Az első ilyen nemzetközi egyezményt csak 1864-ben kötötték meg. Volt ugyan egyfajta nemzetközi szokásjog, de mivel a magyarokat sem az osztrák, sem az orosz fél nem ismerte el „szabályos” hadviselő félnek (ti. lázadóknak tekintették őket), Haynaunak aligha lehettek aggályai.
Már csak azért sem voltak, mert a deportálás vagy transzportáció intézményét 1848–49 előtt is ismerték a Habsburg Birodalomban. Az észak-itáliai „rendzavaróknak” éppen Magyarországra történő deportálását 1830-ban javasolta Rainer itáliai alkirály, s 1831. február 18-án rendelte el I. Ferenc császár és király. 1831 és 1847 között bírói ítélet nélkül összesen kilenc szállítmányban 854 főt szállítottak Magyarországra. 1848 márciusában a szegedi erődben 403 deportáltat őriztek. Az ő szabadon bocsátásukat a magyar rendi országgyűlés ellenzéki követei többször is követelték, sikertelenül; végül Kossuth Lajos teljhatalmú országos biztos 1848. október 5-én rendelte el a még Szegeden lévő 389 fő szabadon bocsátását. (Lásd Urbán Aladár: Kossuth Lajos és a szegedi olasz foglyok kiszabadítása 1848 októberében. Századok, 1994/5.)
Mi történhetett tehát? Miután az orosz–osztrák tárgyalásokon a szibériai–kamcsatkai deportálás felvetése „nem ment át”, az osztrák hatóságok megmaradtak a bevált formulánál, a birodalmon belüli deportálásnál. Hozzá kell tennünk, hogy a Haynau-féle okmányok alapján magyar hadifoglyok titokban történő elhurcolását semmi esetre sem lehetne bizonyítani, hiszen a deportálás mindkét okmányban mint a császári és királyi hadbíróság által kiszabandó büntetés szerepel. Eszerint tehát minden, állítólag elhurcolt magyar hadifoglyot a császári és királyi haditörvényszéknek kellett volna elítélnie, márpedig semmifajta adatunk nincs arról, hogy ilyen testületek működtek volna az orosz csapatok mellett. Ha viszont – amint Kéri Edit és a barguzinisták feltételezik – az oroszok titokban vittek volna el hadifoglyokat, akkor arra a május 14-i és a június 3-i minisztertanácsi határozatok, illetve a Haynau-féle okmányok nem szolgálhatnak a bizonyítás alapjául.
Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a császári és királyi hatóságok végül nem alkalmazták a deportálást mint büntetést. Legalábbis a legnagyobb, a pesti hadbíróság anyagában nincs nyoma ilyen ítéletnek.
Cikkében Kéri Edit ismét idézi I. Miklós 1849. június 9-i utasítását, amelyet Józsa Antal közölt Vadász Sándorral közös kötetében (Az 1849-es cári intervenció Magyarországon. Bp., 2001). Józsa szerint a foglyok elhurcolására az a direktíva adott lehetőséget, amely még az orosz–osztrák egyezmény előtt született. Mivel fontos okmányról van szó, érdemes itt is közreadni:
„A Cár őfelsége ezennel kegyeskedett megparancsolni:
1. Azon esetekben, amikor magyar tiszteket ejtenek fogságba, vagy azok önszántukból átjönnek hozzánk, abban az esetben, ha megbánást tanúsítanak, mert részt vettek a saját kormányuk elleni lázadásban, valamennyitől meg kell követelni, hogy megbánásukat bizonyítsák be azzal, hogy azonnal a magyarok ellen indulnak harcolni.
2. A megbánás bizonyítékaként szolgálhat olyan kötelezettségvállalás, hogy más tiszteket is átcsal az ellenség táborából.
3. Ezen esetekben Ő Cári Felsége megengedi fenséges [recte: felséges] nevében kinyilvánítani a kegyelmet.
4. Ha viszont az osztrák kormány megtagadná a kegyelem megerősítését, akkor Ő Cári Felsége kegyeskedik megengedni, hogy az ezen kegyelemben részesült magyar tiszteket magunkhoz vegyük” (121–123. o.).
Józsa szerint a direktívát nem vonták vissza, tehát a kölcsönös segítségnyújtási egyezmény után is életben maradt. Mindez értelmezés kérdése, csakhogy ez az utasítás egyértelműen az árulókra és kollaboránsokra vonatkozik, s nem lehet hivatkozási alap arra, hogy az oroszok több ezer hadifoglyot vittek ki. Ha valaki ezzel az okmánnyal véli bizonyítani Petőfi kihurcolását, az nem kevesebbet állít, mint hogy Petőfi áruló vagy kollaboráns volt.
Az eredmény tehát a megszokott: sok hűhó semmiért. Igen üdvös lenne viszont, ha a barguzini mesében való hit végre nem minősülne hazafiúi kötelességnek, s ha a képviselői végre önkritikát gyakorolnának, amit állandóan számon kérnek tőlük a velük szemben a tudományos érvelés szabályai szerint eljárók. És ami – újabb és újabb tudományos bizonyítási kudarcaik után – joggal elvárható tőlük.
Hermann Róbert
Erdélyen át
Vegyes érzésekkel olvastam végig Kéri Edit Szolgaföldben című írását. A szerző nagy jelentőséget tulajdonít az osztrák kormány egy 1849. tavaszi ötletének, amely szerint a magyar rebellisek vezetőit a szabadságharc leverése után büntetésből akár külföldre s így Oroszországba is lehetne deportálni. (Később nem foglalkoztak a „deportatio” kérdésével, de tudjuk, hogy Görgey Artúrt 1849-től 1867-ig Karintiába deportálták.)
Nos, Kéri Edit szerint – a magyar történészek többségének álláspontjával szemben – elképzelhető, hogy 1849-ben a szabadságharcunk leverésében segédkező orosz csapatok az itteni győzelmeik után magyar honvédtiszteket is hurcoltak szibériai fogságba. Közöttük a segesvár–fehéregyházi csata után esetleg Petőfi Sándort is.
Másfél század óta úgy tudjuk, hogy Petőfi minden bizonnyal Erdély földjén végezte be az életét, Bem tábornok egyik segédtisztjeként, 1849. július 31-én. Ám tételezzük fel (bár erre semmi komoly bizonyíték nincs!) a költő orosz fogságba hurcolásának a lehtőségét is! Csakhogy akkor számolnunk kell azzal, hogy az az út okvetlenül Székelykeresztúron s az egész Székelyföldön át vezetett kelet felé. A költő akkor már ismerte a teljesen magyar lakosságú Székelyföldet és népét. Tehát legalább száz kilométeren át és legalább három-négy napig tiszta magyar lakosságú falvakon és városokon keresztül, gyalogmenetben vagy nyitott szekéren vitték volna arra Petőfit mint foglyot. Elképzelhetetlen, hogy a Nemzeti dal költője ne kiáltott volna oda több helyütt is a székely magyaroknak:
– Petőfi Sándor vagyok, visznek az oroszok magukkal!
Petőfi nem olyan ember volt, aki nem tudott volna hírt adni magáról, ha csakugyan fogságba hurcolták volna egészen a Bajkál-tavon is túl levő Barguzinig.
Pásztor Emil ny. főiskolai tanár
Eger
origo.hu
Sopronban őrjöngött Magyar Péter, a biztonsági őröknek kellett közbeavatkozni
