Tisztelt Szerkesztőség!

Gerő, a hídverő
Hozzászólás Solymosi Frigyes akadémikus elemzéséhez
Ezer szerencse, hogy Gerő András kutatási területe nem a szarmaták vagy gepidák kora a Kárpát-medencében, mert akkor az Akadémia most azon törhetné a fejét, minek kell a jelenlegi négy szarmata kori specialista mellé 230 millióért megalakítani egy szarmata intézetet Gerő vezetésével. Az is igaz, hogy A politika hálája című írásában Solymosi Frigyes akadémikus (2002. december 20.) nem csodálkozik azon, hogy a parlamenti választások után a hatalomra kerülők a kinevezésekkor nem a szakmai felkészültség alapján döntenek – Gerő nem tudta megszerezni negyed százados tevékenysége során témájából a nagydoktorit, nemzetközi hírneve nincs, azaz nem tartozik a hazai tudós történészek elitjéhez, ám esküdt ellensége volt kezdettől fogva a polgári kormánynak, és a saját korát is meghatározni képtelen történészként a hazai jobboldalt ítélte naciorasszistának, ad absurdum a kommunizmus hordalékának. Tehát Antall, Boross, Orbán és Harrach csak Rákosihoz, Vas Zoltánhoz, Rajk Lászlóhoz, Péter Gáborhoz és Gerő Ernőhöz hasonlítható! Milosevics és Meciar hol marad? Ezek után senki nem csodálkozhat, hogy Gerő András nem tartozik a történelemtudósok akadémiai elitjéhez. Miért kaphat mégis saját kutatóintézetet? Gerő a hídverő a középmezőny és a hatalomban lévő budai oldal között. Nem csodálkoznék, ha az intézet egészen mással foglalkozna, mint ami a nevében van.
Thürmerék ígérték, Kovácsék visszahozták a késő Kádár-kor establishmentjét. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a kommunisták hatalomgyakorlásával mindig is együtt járt a megfelelő képzettség nélküli – vagy nem az első vonalbeli – káderek pozícióba emelése és ezáltal százszázalékos elkötelezésük. Ez okozta végül is mindannyiszor azt a gazdasági csődöt, politikai katasztrófát, tökéletes összeomlást, amelybe a múlt században – legalább hétszer – juttatták az országot a magukat szocialistának nevező akarnokok. Solymosi akadémikus emlékszik még arra, hogy suszterből lett a ruhagyár igazgatója vagy a honvédség, illetve a rendőrség ezredese, tábornoka, s érettségi nélkül vette fel az antifasisztákat a főiskolákra, egyetemekre a baloldaliság. Meg hogy a szülők és a nagyszülők „partizán-” vagy vöröskatona-múltja behozhatatlan pluszpontokat jelentett a lehetőségek igénybevételénél. És ki tudja, hány „doktor” szerzett diplomát megyei vagy országos vezetőként a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években. Ma sem Gerő az egyetlen, aki megelőzve számtalan érdemesebbet, kiemelt lehetőséghez jut. A kereskedelmi és a közszolgálati televíziónál vagy a sajtónál, netán a kormányszóvivői státusban előjönnek az univerzális suszterek.
Magyar Bálint pártelitje olyannyira szűkkörű, hogy azonnal kiviláglik, ha minisztereik visszaélnek hatalmukkal. Nem kérik ki az Magyar Tudományos Akadémia, az egyetemek vagy a szakmai grémiumok véleményét, hanem egyes – jó kapcsolatokat ápoló – személyek különleges juttatása céljából négyszemközt döntenek. Így történt ez a kilencvenes évek közepén is, amikor Párizsban járva a magyar kulturális intézet akkori vezetőjének, Kovács András Bálintnak ajánlottam néhány alföldi festőművész munkáiból rendezendő kiállítást. Kovács András fia elmondta, hogy a franciaországi programokat itthon tervezik, és ők odakinn csak a megszervezésre hivatottak. A Horn–Kuncze-kormány idejének közepén egy év alatt csupán egyetlen magyar festőművész négy-öt tárlatát kellett megszervezniük… Szóval egyetlen festő mutatkozhatott be Franciaországban, az SZDSZ kultúrpolitikája keretében. Mennyire másként nézett ki ez a névjegy a MagyART idején, amikor csaknem nyolcszáz hazai rendezvény ismertette meg hazánkat a művészetkedvelő gallokkal…
Hogy ez a megkülönböztetés – pozitív diszkrimináció –, különleges kezelés milyen szélsőségekre ragadtatja az SZDSZ belső grémiumát, azt tanúsítja, hogy akkoriban a párizsi magyar intézet igazgatójának titkárnője Rajk László első felesége volt. Ezt a kinti magyarok mindig megjegyezték. Próbaképpen hozzá fordultam tanácsért, hol találom meg a franciaországi magyarok szellemi vezéreit. Ő azonnal sorolta azok címét és telefonszámát, akik Gerő Andráshoz hasonlóan rasszistának, fasisztának, nacionalistának bélyegzik a polgári oldal képviselőit, amint írást jelentethetnek meg valamelyik nagy tekintélyű párizsi sajtótermékben. És akik hetente jelennek meg a hazai lapok valamelyikében! Akkor értettem meg, hogy milyen nagy szerepe van az összetartásnak, a pártpreferenciának, a politikai szellemi erők egyesítésének. Mindannak, amire ma a nemzeti oldal Orbán Viktor vezetésével törekszik. Mert csak így lehet képzettségüknek és súlyuknak megfelelő helyre tenni Gerőéket. Nádor István, Budapest

Járunk-e még cserkészösvényen?
Kik járnak ma cserkészösvényen? – tette föl a kérdést cikkének címében Szarka Ágota (Magyar Nemzet, december 14.). – Hát például én! – feleltem rá gondolkodás nélkül, szinte hangosan. Hisz „a cserkész mindig cserkész marad”. Aztán hirtelen elbizonytalanodtam. Hetven fölött vajon a töretlen csapást választanám-e a kitaposott turistaút helyett, mint hajdanán? Meg ki tartana velem? Hol vagytok, ti régi cserkésztársak? Ha szétnézek, csak két lányunokámat látom magam mellett, khaki ingben, a liliomos jelvénnyel díszített zászlóval. Mégis úgy érzem, többen vagyunk. Mindig örülök, ha tudomásomra jut, hogy egyik-másik közéleti ember – például Antall József, Sinkovits Imre – valamikor a búrkalapos fiúk indulóját fújta, Sík Sándor szövegét: Most kell az erős kar, a férfiúmell, ezeréves acélakarattal. Róluk tudom, hogy teljesítették főcserkészünk, Teleki Pál parancsát, amely így szólt: Kötelességet keressünk!
1943-ban avattak az újkécskei 876-os számú Pázmány Péter Cserkészcsapatban. Parancsnokunk, Rózsa Bandi bá’, tanító volt, aki akkorra már megjárta a Don-kanyar poklát. Két évvel később egy fiatal káplán, Bátyí Pál szervezte újjá falunk ifjúságát, amelyben ha nem is inasfiú és grófgyerek verte együtt táborozásaink során a sátorcöveket, de inasfiú és egyetemista, kiskereskedő és parasztlegény jól megfért egymás mellett. Kécske háború utáni kulturális életének motorjává vált ez a körülbelül százfős csapat. Szervezésében műkedvelő és ismeretterjesztő előadások, bálok, kirándulások, táborozások egymást érték az inflációs idők ellenére.
Ne mondja nekem senki, hogy a cserkészet infantilissá tette a tagjait. Inkább olyan hivatástudattal, akaraterővel ruházott fel bennünket, amely segített túlélni a legsötétebb évtizedeket is. Szívünk szerint való volt az ehhez tartozó férfias, katonás rend. Az így nevelt magyar ifjúság szellemét ugyanazzal akarták megtörni, amivel ma tömik a fiatalokat. 1946-ban engem, a cserkészegyenruhás diákot a szolnoki vasútállomás felé vezető úton egy – nyilván Pestről leküldött – ifjúkommunista azzal állított meg, nem tudnám-e neki megmondani, hol van itt a legközelebbi piros lámpás ház. A balatonszabadi táborunk sátraihoz takarodó után a közeli úttörőtábor ifjú vezetői odasettenkedtek, s válogatott trágárságokat meséltek egymásnak úgy, hogy mi is halljuk. Cserkészotthonunk udvarából egy tökrészeg kocsmatöltelékkel zavartattak ki bennünket. (Én a fogaimat köptem ki ökölcsapásától.)
Nemcsak liliomos cserkészcsatomat, Márton Lajos 1933. évi gödöllői jamboree-n készült, tréfás rajzait tartalmazó albumomat őrzöm, de a Cserkészfiúk című újság példányait is. Ennek legutolsó számát mutatta föl 1948-ban csapatgyűlésünkön parancsnokunk. Címlapján úttörők és cserkészek hódolnak Rákosi Mátyás előtt, közepén meg egy nagy ötágú csillagban Makarenko vigyorgott ránk. Szavak nélkül is megértettük. Vége lett a cserkészetnek. Legalábbis hivatalosan. Ma is felismerem azonban korábban soha nem látott cserkésztestvéreimet egy-egy gesztusukról, állásfoglalásukról, szavukról. Azt is tudom, hogy tiszta szívű fiatalok tömegei tudnak szembefordulni az árral. Üzenem nekik: Jó munkát! Dr. Fehér Zoltán, Bátya

Hátrányba kerültünk
Nagy várakozással olvastam Orbán Viktor cikkét a december 14-i számban (Keserédes). Az első érve az, hogy a nemzeti érdekek összeegyeztethetők az európai érdekekkel, ha olyan kormányunk van, amelyik ezt jól képviseli, és nem elsősorban a nemzetközi elvárásoknak akar megfelelni. Jelenlegi kormányunk ismeretében erről az érvről tovább nincs értelme beszélni. A második érv, a nemzet újraegyesítése a határok nélküli Európában egyelőre annyira nem aktuális, hogy éppen az ellenkezője igaz: az ukrajnai, erdélyi, délvidéki magyarok az EU határain kívül rekednek – talán évtizedekre is.
A harmadik érv szerint Magyarország kis mérete nem teszi lehetővé a gazdasági elzárkózást. És ezt éppen annak az előző kormánynak a vezetője írja le, aki bebizonyította, hogy egy ilyen kis országban is lehet jelentős gazdasági növekedés a belső motorok beindításával! Elzárkózásról pedig szó sem volt, élénk kereskedelmi kapcsolataink voltak eddig is az EU országaival, exportunk 75 százaléka irányult oda.
A negyedik érv, hogy a nemzeti identitás nő az unión belüli országokban. Lehet, hogy igaz, de ehhez nem kell belépnünk az unióba. Az ötödik érv a legcsattanósabb: az uniós csatlakozással többleterőt nyerünk, ami „lényegesen elmarad a várttól”. Sőt a 2007-es új költségvetési szakaszról még csak annyit tudunk, hogy „az előjelek több mint aggasztóak”. Magyarra fordítva: a kormány elhibázott tárgyalásai miatt versenyhátrányba kerülünk, és ez tartósan megmarad. Dr. Amberger Evelin, Budapest

Gondolkodni és cselekedni
Héja röpköd ide-oda a parlament üléstermében. Terepszínű ruhában van, és morcos. Duzzog, mert az ellenzék nem szavazta meg magyar anyák fiainak a távoli Afganisztánba küldését, harcoló alakulat részeként. Tudjuk, hogy Afganisztán az az ország, amelyen a történelem folyamán átgázoltak a mulandó hatalmak. Utóbb a Szovjetunió próbálta saját képére formálni a zilált afgán társadalmat, annak akarata ellenére. Persze nem önzetlenül. Úgy mellékesen érdekelte az olaj, az urán, az arany, az ópium stb. Tíz éven át tartott az agresszió, majd a mezítlábas, éhes harcosok hatalmas véráldozatok árán kizavarták az országból a megszállókat. Több mint tizenötezer orosz asszony siratta fiát, férjét. Egy részük valahol a Hindukus hegyláncai között fekszik átvágott torokkal, felmetszett hassal. Nem tudom, a miniszter úr ismeri-e az afgán „inglevetést”. Sok elfogott orosznak derékmagasságban körbemetszették a bőrét, és felhúzták a fejére. A nyersen maradt felületre sót szórtak.
Nos, a több ezer kilométer távolságban lévő országban kellene olyan szolgálatot ellátniuk fiainknak, amelyben komoly összetűzések adódhatnak. Mindezt még mindig orosz mintájú rohamsisakokkal ellátva. Pedig az afgánok erre nagyon allergiások. A két és fél napos tapasztalatcserére kiküldött tisztek majdnem rózsás színben tüntették fel az uralkodó körülményeket. Ez a fajta helyszínelés, valljuk be, kissé komolytalan és irreális. Az ellenzék megvétózta ezt a felelőtlen felajánlkozást. Mi annak idején már az óvodában is azt tanultuk, hogy előbb gondolkodni, aztán cselekedni. Ez sokszor bevált. Koltay László, Szár

Regyep János (Vác): Ellenfeleink a balliberális médiában folyamatosan fasisztáznak bennünket. Felállítva egy általuk kitalált sorrendet: jobboldali, szélsőjobboldali, fasiszta. Ez teljesen hamis. A fasiszta ugyanis nem jobboldali kategória, hanem baloldali. Szocialista. Nemzetiszocialista. A második világháború után Európában sikerült ezt a bűnös politikai irányzatot felszámolni a képviselőivel egyetemben. A szocializmus kelet-európai változatát, az internacionalistát azonban máig nem ítélték el igazán és egyértelműen, s képviselői ma is uralkodnak nálunk, ők tanítva bennünket a demokráciára. Holott éppen olyan emberiségellenesek voltak ők is, csak nem faji, hanem osztályalapon különböztették meg az embereket, és irtották a nekik nem tetszőket.
*
Zsigmond Gábor (Budapest): Azon gondolkoztam, hogy mi lehet a szándékuk a kormányzó pártoknak az úgynevezett gyűlöletbeszéd büntethetőségével. Egy valódi szociáldemokrata párt s különösen egy liberális soha nem állna elő hasonló javaslattal. Az, hogy Orbán Viktor cigány vagy tolvaj, a törvényt kiötlők szerint nyilván az igazság megfogalmazása lenne. (Emlékezzünk csak a tv2, valamint Szanyi Tibor honlapjára, amelyet büntetés helyett államtitkári beosztással jutalmazott a koalíció.) Vajon Bárándy mi alapján fogja meghatározni, mi számít majd gyűlöletkeltésnek? Mennyire határolható el a nemtetszés kinyilvánítása az úgynevezett gyűlöletkeltéstől? Vajon nem kelt-e gyűlöletet egy demokráciában, ha az embernek tartania kell a száját, nehogy bíróság elé kerüljön? Nem gyűlöltük-e mindenkor elnyomóinkat, akik csorbították a szabad véleménynyilvánítást? Ehhez már csak egy lépés a régi besúgóhálózat viszszaállítása – a törvényesség betartatására. Én óvnám a jelenlegi kormányt a gyűlöletbeszéd törvényétől, mert ha tényleg jogállamban élünk, kormányválság lehet a vége. Ugyanis a kormánytisztviselőknek (és azok kiszolgálóinak) a megnyilatkozásai nyomán Orbán Viktort és a Fideszt már régen gyűlölnünk kellene. Nem lenne-e időszerűbb egy olyan javaslatot benyújtani, amely a gyűlöletre okot adó megnyilvánulást ítélné el?
*
Brenevics Bertalan (Cegléd): A Magyar Nemzet Magazin november 16-i Kerekasztal-beszélgetés olvasáskultúránk jelenéről és kilátásairól című cikkében elmarasztalják az ifjúságot, mert nem olvas. E szomorú tény megoldására még tanácsot sem kaptunk a magas műveltségű és beosztású, kiváló pedagógusoktól. 1948 és 1957 között Kunágotán tanítottam a IV. osztályt 55-56-os létszámú osztályban. Hozattam minden tanulóval öt-öt tojást. Eladtam, és könyvet vettem az árából. 1956-ban már 150 darab könyve volt az osztálynak. Több éven keresztül olvasási versenyben első volt az osztályom. 1958-tól 1983-ig Cegléden a gyógypedagógiai iskolában tanítottam VII–VIII. összevont osztályt. Az olvasási készségük gyenge volt. Gyakorlati foglalkozásaikat gazdaságokban tartottam meg termelőmunkával. Munkájuk ellenértékének egy részét az osztályra költöttük. 1983-ban nyugdíjba mentem. Mit hagytam az utódra? Az osztály olajos padlóját felmarattuk, befestettük. Kókuszszőnyeget vettünk, virágokat hoztunk. A terem hátsó falát 120 népművészeti tányér díszítette. Az ablak alatti saját készítésű szekrényben 136 ifjúsági könyv volt. Évek alatt gyűjtöttük. Hogy érdemes volt? Több alkalommal panaszkodtak tanítványaim, hogy nem tudták visszahozni cserére a könyvet, mert szüleik olvassák. Lehetetlenség nincs, csak tehetetlenség.
*
Szabó József László (Dunakeszi): Megjelent az unásig hajtogatott szlogen, hogy ha a drogterjesztés és -fogyasztás büntetőjogi kategória marad, az kriminalizálja a társadalom fiatalságának felét. Az ezekben a hetekben folyó viták féligazságokkal manipulálják az embereket, és elsősorban a kereszténység ellen szítanak indulatokat. Az egyház nem azt mondja, hogy büntessék jól meg a drogosokat, hanem azt, hogy mindenki tegye a maga dolgát e nagy veszély visszaszorításában. Hiszen a drogfogyasztó magatartást bűnös magatartásnak mondja, de a bűn maga – erre éppen az ősbűnnel kapcsolatos tanítás mutat rá – strukturális jelenség, az egyén és a közösség kölcsönhatásában erősen jelen van. Ezért nem hárítgatható egymásra a felelősség, mindenkinek helyt kell állnia az egyén és a közösség válságtüneteként jelentkező drogprobléma gyógyításában. A család legyen valóban család, ismerje fel, szeresse és védelmezze a gyermekek lelkét. Az iskolának legyen több elképzelése a nevelésről. Az egyház szóval és példával mutassa meg az üdvösség útját, és fogadja nagy szeretettel a megtérőket. Az orvost vezesse nagy hivatástudat és szeretet a preventív és a gyógyítómunkában. A jogalkotó pedig ne a bűnösnek udvaroljon, hanem állítson fel világos normákat, amelyek a bűnt bűnnek nevezik, az egyénre és a közösségre ártalmas jelenségnek. A méltányosságot pedig – ami legyen az emberszeretet mértéke – hagyja meg a jogalkalmazónak. A jogalkotó kötelességszegést követ el, ha nem fogalmaz világosan, sőt biztató együttérzéssel áll azok mellé, akik a társadalom egészségét veszélyeztető magatartást tanúsítanak.