Nem tartozik az ország gazdag kisrégiói közé a Nógrád megyei Galgamente. A falvak lakói közül, aki dolgozni akar, általában Vácra, Gödöllőre vagy éppen Budapestre kénytelen járni. A fiatalok többsége szintén ezekben a városokban végzi a középiskolát. Az itt élők számára létfontosságú a Balassagyarmatot Aszóddal összekötő vasút, de hogy mikor fognak ismét járni errefelé a motorvonatok, egyelőre nem tudni. Addig a legtöbben egy órával is kénytelenek előbb elindulni reggelente a vonatpótló buszokhoz, és bizony sokkal később is érnek haza.
A péntek reggeli ködös hidegben az aszódi vasútállomás a szokásosnál is szürkébbnek látszik. Az épület előtt a nyolcórási vonatpótló buszra vár néhány ember, a forgalom nagyja már lement. K. László éppen az éjszakai műszakból igyekszik haza, Galgagyörkre.
– Ez egyszerűen felháborító. Nem is értem, hogy merték megcsinálni. Ha nem éjszaka dolgoznék, tegnap be se tudtam volna menni a munkahelyemre. A maszekot nem érdekli, hogy mi van a vasúttal, páros lábbal rúgja ki az embert… De nézzen szét, lát itt valami tájékoztató feliratot? Mert én sem. – mutat körbe.
– Azt sem tudom, hogy mikor indulunk. A vonat legalább hazavitt negyven perc alatt, ezekkel a buszokkal meg több mint egy óra az út. Ráadásul tegnap két órával kellett előbb elindulnom – mondja legyintve.
A váróteremben két idős úr kémleli a menetrendet, végül a pénztároshoz fordulnak felvilágosításért. Balassagyarmat felől jöttek a vonatpótlóval, Hatvanba mennének tovább:
– Ilyen nem fordulhatott volna elő a régi világban – mondja jelentőségteljesen egyikük.
– Tudja, mi ráérünk, csak azokat a csinos diáklányokat sajnáljuk. Meg hát hosszú az út, és ezeken a buszokon még WC sincs, de persze le se lehet szállni – mondja a másik öregúr ecsetelve a nehézségeket. Aztán persze szóba kerülnek a vandálok is, akik tönkreteszik, összefirkálják a fülkéket, az, hogy rendszerint nincs fűtés sem, döcög a vonat, de azért a jegy árát bezzeg elkérik… Persze most jó lenne akár egy marhavagon is, csak járna rendesen – tromfolnak egymásra nevetve.
Káposztás György, az állomásfőnök, azt mondja: minden személyvonatot pótolnak buszjárattal, bár a menetidő 10-15 perccel hosszabb. A Volán is besegített a reggeli járatokhoz, úgyhogy mindenkit el tudtak vinni, és remélhetőleg nem is lesz fennakadás.
Mint mondta, a térség Volán-járatainak menetrendje olyan, hogy rendes körülmények között is csak több átszállással tudnak eljutni például Vácra az iskolába a gyerekek, ezért a MÁV a lehetőségei függvényében igyekezett az igények szerint kialakítani járatainak rendjét, és ezt a továbbiakban is fenntartják. Az utasok egyébként tapasztalatai szerint türelemmel viselték a megpróbáltatásokat, nem volt semmiféle atrocitás – magyarázza, hozzátéve, azt nem tudja megbecsülni, hogy a mozdonyok leállításáról szóló bejelentés napján hányan kényszerültek otthon maradni az iskola vagy a munka helyett.
A vonatpótló autóbusz útja Galgagyörk felé egy jó szakaszon a vasúttal párhuzamosan halad. Iklad, aztán Domony felső következik – a települések nevét szinte ki sem lehet olvasni az elrozsdált táblákon. Az állomásépületek tragikus látványt nyújtanak, leginkább romosak. Összefirkált falak, kitört ablakok. Szomorú torzói a vasút régi nagy korszakának. Ma már szinte hihetetlen, hogy hajdan ez egy fontos, forgalmas szárnyvonal volt, amely a nógrádi egykori megyeszékhelyet kötötte össze a Budapest–Miskolc–
Kassai fővonallal. Az aszódi állomás falán márványtábla emlékeztet rá: ’96-ban ünnepelték a vonal átadásának századik évfordulóját. Annak idején Mikszáth Kálmán képviselő úr is gyakran utazott rajta Balassagyarmatról vagy mohorai kastélyából az ország házába igyekezve.
De nem csak a vasút elhanyagolt errefelé, siralmas állapotban van a lankás dombok között kanyargó út is. Kátyúk, felfagyások, gödrök nehezítik az autósok dolgát. A vonatpótló busz is nagyokat döccen, majd letér egy bekötőúton Galgamácsa felé. A művelődési ház előtt 15-20 utas toporog. Akik nem a vonatpótló buszra várnak, azok sem jártak jobban: a Volán-busznak már fél órája meg kellett volna érkeznie, de nincs sehol.
– Biztos a vasút miatt van, lehet hogy kevés a busz, és kivettek egy pár járatot – morfondírozik az utazóközönség. Az emberek hangulata nem túl rózsás, van, aki keresetlen egyszerűséggel ad hangot véleményének. A legtöbben érthetetlennek találják, hogy miért nem fokozatosan végezték el a mozdonyok kivonását, de leginkább azon háborognak, hogy miért nem tájékoztatták időben az országot az illetékesek, hogy legalább fel lehetett volna készülni a helyzetre.
– Nagyon rosszul érint ez az egész, mivel vonattal jártam be dolgozni Gödöllőre. Most kénytelen vagyok busszal bemenni Aszódra, s ott átszállni a vonatra. Ha késik a busz – márpedig késik –, nem érem el a vonatot. Ha be akarok érni a munkahelyemre, legalább egy órával előbb kell elindulnom – panaszolja Hegedűs Istvánné, aki – mint mondja – szerencsére éjszakás volt a bejelentés napján, így nem hiányzott a munkából.
– Engem nem érint a változás, viszont a két lányomat sajnos igen. Ők vonattal járnak iskolába Ikladra – magyarázza Vaskó Lajos, aki egyébként a Volán-buszra vár.
– Hátborzongató, hogy mi történt velük: szegények vagy egy órát ácsorogtak a kihalt állomáson csütörtök délután, és ha nincs náluk mobil, nem is tudom, hogy jutnak haza. Szerencsére fel tudtak hívni, és átszaladtunk értük kocsival – magyarázza.
– Én is voltam vasutas, tudom, hogy a biztonság mindennél előrevalóbb, de ezt akkor sem szabadott volna így csinálni. Nem hiszem el, hogy ez most derült ki, egyik pillanatról a másikra… Nem beszélve a tájékoztatásról, ami egyszerűen nem volt. Senki nem tudott semmit. Talán ez a legfelháborítóbb az egészben – mondja. A megállóban várakozik egy idős házaspár is, Takács Mátyás és felesége. A Kútvölgyi kórházba készülnek, de úgy néz ki, már nem érnek oda az egyeztetett időpontra.
– Lehet, hogy fordulhatunk is vissza, mert nem tudnak fogadni – mondja a férfi. Felesége csak annyit tesz hozzá: pedig nem kis utazás ez egy magunk korabeli embernek… Nem beszélve a költségekről.
– Írja csak meg: nem ezt vártuk a „humánus” Medgyessy-kormánytól – summázza véleményét búcsúzóul.
Az aszódi állomás elé begördülő vonatpótló buszról körülbelül harmincan szállnak le. Mindenki szedi a lábát, siet a vágányokhoz, a busz késett, kérdés, hogy lesz-e csatlakozás. Egy fiatalember érdeklődésemre csak annyit mond:
– Sajnos nem érek rá beszélgetni…
– Dolgozni megy? – faggatom azért tovább mellette loholva.
– Hát persze, én vagyok a mozdonyvezető – válaszolja, majd nagy léptekkel befordul az állomásépület kapuján.
birkózás
Világbajnokunk rosszul lett, újabb hat magyar érem a budapesti birkózóversenyen
