Tisztelt Szerkesztőség

Baksis a Balkánon és az átkelőknél
Néhány észrevételt tennék az ez év január 13-i Magyar Nemzetben megjelent, Baksis beszél a Balkánon című cikkhez. Én a múlt nyáron töltöttem el a negyedik szezonomat egy budapesti székhelyű, igen nagy forgalmú és ismert utazási irodánál mint buszos utaskísérő. Ez természetesen azt jelenti, hogy négy éve járok többek között Görögországba is, a Balkánon keresztül. Hadd szögezzem le már az elején, hogy bizton állíthatom, nincs olyan hazai utazási iroda, amelynek buszai „ingyen” jutnának át a Balkán határain. Ha pedig fizetni kell, az egészen biztos, hogy nem az utazási iroda fogja a pénzt kifizetni, hanem így vagy úgy, de ráterheli az utasokra.
Két eljárás létezik. Az egyik – a cikkben is említett mód –, amikor az utazás kezdetén összeszedik azt az öt-tíz eurót, amely az oda-vissza útra vonatkozik, tehát csak egyszer kell fizetni. (Csak a rend kedvéért: egy buszos nyaralás alkalmával összesen nyolcszor lép át az utas „balkáni” határt, ami határőrből és vámosból áll.) A másik eljárásban ezt az összeget beleépítik az árba, és az iroda odaad egy összeget előre a felmerülő költségekre. Egyik eljárás sem teljesen törvényszerű, az első a cikkben leírtak alapján, míg a második azért, mert természetesen ezen kiadást nem tudják számlával igazolni, így ezt a nem kis összeget valahogy el kell tüntetni a könyvelésben.
Ami a konkrét határátlépésekre vonatkozik. Aki utazott már arra, biztosan tudja, hogy főszezonban, júliusban, augusztusban és szeptember első heteiben a szlovák, cseh és lengyel buszok áradata a magyar karavánokkal kiegészítve hihetetlen sorokat hoz létre – ezeket sokszor mesterségesen duzzasztják a nagyobb kenőpénz fejében. A cikkben említett panaszos megnyugtatására, aki nem látta, hogy a pénzt átadták volna a határőröknek, a vámosoknak, hadd mondjam el, hogy ez a „souvenir” náluk sem teljesen legális – bár mindenki csinálja –, és bevett koreográfiája van az egész útlevél- és vámvizsgálatnak. Nyilvánvaló, hogy nem kézből kézbe kerül a pénz, hanem útlevélbe, utaslistába hajtva kérik el. Ha nem egybegyűjtve, egyvalaki intézi a lepénzelést, hanem mindenki önállóan akarná, minden bizonnyal nem menne, ugyanis arra már nem vállalkoznak a határőrizeti szervek, hogy a buszon egyenként vegyék el a pénzt. Valószínűleg ha így történne, akkor többet is vennének el. Mindent egybevetve, sajnos így vagy úgy, de fizetni kell a határokon – persze az kérdéses, hogy melyik módszert választva cselekszik az utazási iroda jogszerűbben és etikusabban. Azt pedig teljesen feleslegesnek gondolom, hogy számolgassuk, hét busz esetén mennyi pénz folyik be, mert azt ugyancsak nem számolják Dél felé, hogy hányadik busza ment el ugyanannak az irodának, és nem adnak kedvezményt például minden ötödikre. Ha át akar kelni, fizessen, nem számít, hogy hányadik magyar vagy hányadik busza ugyanannak az irodának. Mindegy, hogy emeletes vagy emelt szintű.
Végezetül még valamit figyelembe kell venni, amit szintén a baksisból fizetnek ki. Szinte lehetetlen megjárni úgy egy utat, hogy ne állítsanak meg egyszer, kétszer vagy akár többször is a rendőrök. A leglehetetlenebb korlátozások és tiltások környékén, bevett helyeken posztolnak, igyekezve biztos pénzre szert tenni. Ha nem sikerül a gyorshajtásért, akkor megbüntetnek másért, de nagy valószínűséggel fizetni kell. És legtöbbször nem tízeurós nagyságrendet. Bár valóban sok az a pénz, amit megfizettetnek az utassal, de a kiadási oldalon is hatalmas összegek keletkeznek, ami talán nem feltétlenül evidens az utazók előtt. Koltai Dániel, Budapest

Információhiányos uniós közalapítvány
Félelmet szül a tudatlanság. Az elhallgatás bizalmatlanságot. A mellébeszélés ellenszenvet. A hazugság hiteltelenséget. És egy hitelét vesztő párt óhatatlanul megbukik, csak idő kérdése, hogy mikor. A szocialista párt jó úton halad a bukás felé. Amit az EU-csatlakozás kapcsán művel, az már elkeserítően nevetséges. Mindenért a Fideszt teszi felelőssé, miközben a „szélsőségesnek” bélyegzett euroszkeptikus szervezetek, tudósok, gondolkodók nem tesznek mást a Fidesztől teljesen függetlenül, mint azt, hogy a sajtóban megjelent ilyen-olyan információkat elemzik, értékelik. S ez alapján mondják azt: „így nem” vagy konkrétan azt, hogy „egyáltalán nem”. Ezt szélsőségnek vagy felelőtlenségnek minősíteni kissé túlzás. Kormányzó pártunk elnöke és vezérkara továbbra is a múltban él, még mindig nem tud elszakadni gyökereitől, úgy képzeli, hogy az ország minden polgára továbbra is a Mókus őrs tagja, és a nótafa Kovács pajtás által megadott éneket azonos módon és hangsúllyal kell énekelnünk. Hát nem. Vannak emberek, akik hisznek a személyes kiállás fontosságában és a demokrácia alapértékeiben.
Az EU-támogatók sokkal hitelesebben tudnának kampányolni, ha a csatlakozás dokumentumai elérhetők lennének magyar nyelven. Amikor az Európai Unió Kommunikációs Közalapítványa arra a kérdésre, hogy a szakmai anyagok, dokumentumok magyar nyelven hol és milyen módon érhetők el, azt írja: „a közalapítvány azt vállalta fel, hogy segíti az ország állampolgárainak az eligazodását és érzelmi ráhangolódását az április 12-i népszavazásra, majd az egy évvel későbbi csatlakozásra”, akkor már érthető, miért csinálnak vásári cirkuszt a valós tájékoztatás helyett. Majd később azt írják, hogy a Külügyminisztérium és az Igazságügyi Minisztérium „nyújthat” magyar nyelvű információt. Ha valaki megnézi e két intézmény kiadványait vagy akár a honlapjukat, akkor azt kell tapasztalnia, hogy a csatlakozási szerződés anyaga sem egyben, sem részletekben nem található meg magyar nyelven. Vannak viszont okosnak tűnő kérdésekre semmitmondó válaszok. De amikor konkrétumra kérdez rá az ember személyesen vagy telefonon, mint például arra, hogy a bővítés után hogyan alakul az unió döntést hozó szervezeteinek összetétele, akkor már bajban vannak, mert még egy táblázatot sem voltak képesek összehozni, hogy az Európai Parlament és az Európa Tanács mandátumai mi módon állnak össze. Ehhez már Brüsszelbe kellett telefonálni! Ha a kormánypártok már most, mindig és minden ügyben az európai uniós elvárásokra hivatkoznak, és onnan várnak mindent, akkor mi lesz, ha belépünk?
Van egy általános jogelv: a törvény nem ismerése nem mentesít alóla. De hogy lehet egy szerződést felelősséggel aláírni, ha még meg se ismerhetjük? Márpedig a népszavazáson leadott minden egyes igen egy aláírásnak felel meg. Takács András újságíró, Budapest

Az örök kárhozatról
Előkelő család sarja a kormány tagja, a milliárdosokból, milliomosokból alakult „szocialista” kormányé, amely növelné az inflációt, és sokallja az elődei által megemelt minimálbért. (Vajon hány kubai koktél telne némelyek jelenlegi megemelt, egész havi fizetéséből?) Most pedig szenvedélyesen kiáll a megnyitása óta óriási hazai és nemzetközi érdeklődést kiváltó Terror Háza tönkretétele, meghamisítása mellett. Sokallja a Rákosi–Kádár-rendszernek szánt teret, keveseli Szálasiékét, és mellettük az egész világ valamennyi terrorjának kíván emléket állítani. Ugyan miért? Nem tudja, mi történt az Andrássy út 60.-ban? Épül a holokausztmúzeum, amelyről az előző kormány hozott határozatot. Lesz tehát Szálasiék áldozatainak saját, külön emlékhelye. Emellett miért kevés a jobboldal négyhavi terrorjának bemutatása a negyven évig tartó kommunista diktatúra terrorjával szemben?
És vajon miért kell egy nyilvánvaló „osztályidegennek” 2003-ban mindenki mást túllicitálva küzdenie a múlt rendszer urainak tisztára mosdatásáért, a figyelem eltereléséért tetteikről, a pártállami múlt relativizálásáért?
A Terror Házában lenne kóstoló az örök kárhozatból.
Kovács Mária, Budapest

A nemzet névjegye
December 30-án az Álmok álmodói – Világraszóló magyarok című kiállításon kis fényképezőgépemet hol itt, hol ott kattintottam el. Múlt és jövendő elevenedett meg; Kempelen Farkas beszélőgépe és utána a beszélő számítógép következett. Találkoztam egy tablón egykori professzorommal, dr. Simonyi Károllyal, visszamosolygott rám is Öveges professzor. Mentem feljebb, megláttam Atlantisz makettjét és tovább, egészen fent a Parnasszuson várt Kodály Zoltán és Bartók Béla. Mikor visszafordultam, már csak arra vágytam, hogy valami pici megmaradjon mindebből a jövő nemzedéknek is. Megtaláltam egy tablón édesapám nevét is, aki a Gamma Művek egyik gyártmányának feltalálója volt.
Megcsodáltam repülőt, autót, hőcserélőt, híres orvosokat, vegyészeket, de hát nem sorolhatom fel valamennyit. Leginkább bámultam a közönséget. Családokat kisgyermekkel, nagyszülőket, dédszülőket. Mindenki kereste valakijét. Apját, nagyapját, unokatestvérét, nagybátyját, főnökét, tanárát. A hazám kereste itt önmagát.
Műszaki meggondolásból természetesen meg lehet indokolni e kiállítás ideiglenes bezárását, mert a liftek, a rámpák és egyéb, állandó terhelésnek kitett eszközök elévülhetnek, felújításra szorulnak, de a kiállítás tárgyát, a magyar szellemi kincstárat soha nem lehet bezárni.
Megérdemli ez a tárlat, hogy végleges helye legyen Magyarország e célra létrehozott múzeumában. Legyen az akár itt, a Millenáris Park területén, akár az új Nemzeti Színház szomszédságában, akár a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közelében. Nem a helyszín a fontos, hanem a tartalom. Addig, amíg ez az épület el nem készül, javaslom, keljen útra a tárlat Európa nagy városaiba. Oda, ahová belépni kívánunk. Legyen ez a bemutatkozó névjegyünk. Ha pedig egy ilyen vándorkiállítás hasznot is hoz, legyen az a végleges múzeum téglajegye. Ferenczyné Csécs Mária, Solymár

Dr. Decleva Jenőné (Budakeszi): Január 2-án délután hat órakor Keszthelyről Budapestre utaztam kétkilós yorkshire terrier kutyámmal. Első osztályra váltottam jegyet, a kalauz túlbuzgósága miatt mégis át kellett menjek a másodosztályra. Tekintettel arra, hogy nyolcvanéves elmúltam, több komfortra lenne szükségem, így kénytelen vagyok néha 30-35 perccel is tovább utazni, miután a MÁV szerint kiskutyám „nemkívánatos személy”. Kis vaslábakon álló, keskeny ülés, az ajtók a peronon menet közben nyitva, a WC-ajtót becsukni nem lehet stb., úgyhogy akármelyik kisgyerek ki is eshetne! Nyugat-Európában, ahová Magyarország is igyekszik, bármilyen vonatra és osztályra felszállhat a kutya a gazdájával együtt, ha van kiegészítő másodosztályú jegye. Utánaérdeklődtem: a tiltó rendelkezést a Magyar Államvasutak sok évtizeddel ezelőtt hozta, hogy „semmiféle élő állat első osztályon nem utazhat”. Nincs semmi kifogásom a másodosztály ellen, ha olyan utazást és komfortot biztosítanak, mint Nyugaton, ahol minden kényelem megvan, és a fülke ragyog a tisztaságtól!
*
Dr. Dékán Károly (Budapest): Hozzászólnék az Ébredés Kádár Jánossal című cikkhez (2003. január 21.). Szégyen, ahogy Kádár Jánosról az állami tévében többen nyilatkoztak. Kádár (Csermanek) János több súlyos bűnt is elkövetett hazánk ellen: több mint négyszáz embert végeztetett ki; legalább kétszázezer embert száműzetésbe kergetett; véres megtorlásának köszönhető, hogy hazánk 1956-tól kezdve nem alakulhatott át többpártrendszerű parlamentáris demokráciává; Kádár bűne, hogy hazánkban nem jött létre piacgazdaság, s emiatt 1981-ben nem, hanem csak 2004-ben vesznek fel bennünket az Európai Unióba. A Kádár-rendszer majdnem negyed századdal vetette viszsza az ország fejlődését. Ezért kár lenne ünnepelni őt.
*
Bálint Sándor (Balatonalmádi): A legfrissebb közvélemény-kutatás szerint jelentősen csökkent az EU-csatlakozás támogatóinak száma, s nőtt a bizonytalanok aránya. Az MSZP – ceterum censeo – a Fideszt hibáztatja ezért, pedig jobb lenne – neki is meg nekünk is –, ha a valódi okokat keresné. Az Orbán-kormány idején az emberek azt érezték, hogy az ország vezetői a magyar nemzet érdekeit tartják szem előtt. Egy sikeres és emelkedő nemzet méltóságával és öntudatával politizáltak, így tudtak hitet és reményt adni nemcsak az anyaországbeli magyaroknak, hanem elszakított testvéreinknek is. Ha egy nemzet hisz a vezetőiben, akkor a bizalommá erősödő hit eloszlatja a kételyeket, segít a sorsfordító döntések meghozatalában, s a nemzet olyan területekre is bátran lép, amelyekről kevés tapasztalása van. A mostani kormány viszont semmi jelét nem mutatja annak, hogy neki a magyar nemzeti érdekek a legfontosabbak (státustörvény kiüresítése, pezsgős koccintás Erdély elszakítására, egyházellenes intézkedések, támadás a Magyar Nemzeti Bank forintvédő politikája ellen, a nagytőke feltétel nélküli kiszolgálása, szolgalelkű külpolitika stb.). Nem az EU-csatlakozás előnyeiben bíznak kevésbé az emberek, hanem abban, hogy ez a kormány tudja-e vagy egyáltalán akarja-e a magyar nemzeti érdekeket képviselni az EU-ban. Ott pedig hatékony nemzeti érdekképviseletre van szükség, nem szervilis hajlongásra. Ebben kell keresni a kétkedők számának növekedését, nem másban!
*
Várnai Ferenc (Budapest): A nyugdíjasok örömmel fogadták az idei 8,4 százalékos nyugdíjemelést. Azonban ha elkezdünk számolni, érdekes eredményre jutunk. Én egy panellakásban lakom, így jól ismerem a lakhatási költségeket. Vegyünk egy jó közepes nyugdíjat, mondjuk 50 ezer forintot. Ennél az emelés mértéke 4200 forintot jelent. Figyelembe véve a lakást terhelő költségek emelkedését a víztől a fűtésig, beleszámítva a kenyér és a tej árának emelését, az idei költségek havonta 3600 forinttal magasabbak, mint az előző évben. Ez az összeg a téli hónapokban 4800 forintra emelkedik. Ebben a számításban nem szerepel a várható élelmiszer-, gyógyszer- és egyéb áremelés. Én azt a következtetést vonom le, hogy ez az emelés nemhogy emelné vagy szinten tartaná
a nyugdíjak reálértékét, hanem csökkenti azt. Hát még ha a milliárdos kampány során véletlenül azt is közlik, hogy az EU-ban milyen árak várhatók, akkor érezhetjük igazán, hogy nekünk mit jelent a kormány „jóléti rendszerváltása”…
*
Dr. Temesvári I. Péter orvos (Budapest): „Beköpik a legyek…” – e kifejezésről a kiváló Czigány Lóránt időszerű tanulmánya egyik sorában azt gondolja, hogy ez amolyan szépítő kifejezés, a légy anyagcsere-végtermékének boszszantó, de véletlen elhelyezését takarja (Czigány Lóránt: Piszok. Magyar Nemzet, 2003. január 11.). Sajnos tévedett: a kifejezés természetrajzilag majdnem pontos, s az utódnemzés göröngyös útjának egyik állomását jelöli meg. A légy ugyanis petéit rakja a nyers húsba, sonkába (talán rétesbe is?), azt „beköpvén”, s innen kelnek elő az utódok, a nyüvek. Sajnálatos és nehezen érthető ez a tévedés. Az élettudomány művelői ugyanis egyöntetűen vallják: a nem szakmabeliek közül még senki nem emelkedett olyan magasságba az utódnemzés biológiai folyamatának elemzésében, annak plasztikus megfogalmazásában, korábbi korok munkásságának szintézisében, mint éppen e jeles szerző (természetesen egyik fő művére, a Pajzán Toldira gondolunk).
*
Farkas Zsolt (Budapest): Kétszáznál is több vizsgálatot követően, két hónap elteltével sem találtak bizonyítékot Irakban tömegpusztító fegyverek létezésére. De az USA hadi felvonulása földön, vízen és levegőben folytatódik. Ugyanakkor Észak-Korea – a megkötött egyezmények felrúgásával – felújítja nukleáris programját, s már ballisztikus rakétája is van. Mindeközben az USA a végletekig hangoztatja, hogy itt békés megoldásra törekszik, azaz csak a „diplomácia fegyverét” alkalmazza Koreával szemben. Hogyha Szaddám Huszein rendszere Távol-Keleten létezne, akkor is gyülekezne ellene a „megelőző csapásra” készülődő ármádia; a kommunista Korea felett pedig, ha a Közel-Keleten feküdne (s atombombája meg olaja is lenne), vajon micsodák repkednének az ország egén? A béke galambjai vagy valódi gépmadarak…?