A látottak Dante tollára kívánkoznak

The Washington Times,
2002. február 27.
Helle Dale, a Washington Times újságírója a múzeum megnyitásáról írt beszámolójában meghökkentőnek nevezi a szocialista párt – amelyet a volt kommunista párt utódjának tart – harcát a múzeum megnyitása ellen. Érdekesnek tartja, hogy a megnyitó napján a szocialisták nyilatkozatban sajnálkoztak azon emberek sorsa felett, akiket „jogsértés ért a XX. század második felében”, ám hozzáteszi, a szöveg egyben elítélte a történelem meghamisítását is. Dale cikkében megemlékezik arról is, hogy az említett párt kijelentette, ha megnyerik a májusi választásokat, a múzeumot átnevezik „Az emlékezés és a megbékélés házára”. Ezzel kapcsolatban az újságíró idézi Orbán Viktort, aki szerint „a megbékélésről mindig azok beszélnek, akik elkövették a bűnöket”.

The Wall Street Journal,
2002. február 29.
Új múzeum mutatja be a fasiszta és kommunista rezsimek bűneit Budapesten, ám egyesek nem akarják, hogy emlékezzünk – írja a megnyitó napján a Wall Street Journalban Anne Applebaum. Az újságírónő cikkében felhívja a figyelmet a Terror Háza Múzeum újszerű meglátásaira, a modern technika használatáról a tárlat bemutatásában, s egyben felteszi a kérdést, miért tiltakoznak bizonyos körök az egyedülálló gyűjtemény bemutatása ellen, mikor arra nyilvánvalóan szüksége van a magyar népnek. Applebaum szerint a válasz egyszerű: a valamikori Magyar Kommunista Párt – amelynek tagjai most szocialistákként politizálnak – élére állt a tiltakozóknak. Az újságírónő szerint az egykori szovjet apparatcsikok azzal az álságos tézissel, hogy az elmúlt évtizedek bűneit nem szabad feleleveníteni, inkább szüleik és rokonaik fényképeit szeretnék elfeledtetni, amelyek a múzeum alagsorában, a titkosrendőrség tagjait bemutató sorozatban találhatók.

Potsdamer Bulletin für Zeithistorische Studien,
2002. március
A tavaly februári megnyitás után alig egy hónappal terjedelmes – a múlt és a jelen történéseit egyaránt részletesen ismertető – írásban mutatta be a Terror Háza Múzeumot a német Potsdamer Bulletin für Zeithistorische Studien. A cikk szerzője, Hans-Hermann Hertle írása elején kitér az Andrássy út 60. történetére, arra, hogy az épület előbb a nyilasok, majd a kommunista állambiztonsági szolgálat központja volt. Leírja, hogy az ÁVO (később ÁVH) nem csak a fasiszta diktatúra felelőseit tartóztatta le, de egyszerű civileket, polgári politikusokat, parasztokat – „mindazokat, aki a kommunista diktatúra útjában álltak” – és többször idéz Hodos György visszaemlékezéseiből, aki túlélte a kínzásokat és 1953-ban helyezték szabadlábra. „A forradalom felfalta gyermekeiket” – írja Hans-Hermann Hertle, hozzátéve, hogy a sztálini kirakatperek vallomásait az Andrássy út 60. kínzókamráiban csikarták ki.

The Washington Times,
2002. március 7.
Az amerikai főváros konzervatív lapja felteszi a kérdést, miért nincs Washingtonban kommunizmus áldozatainak múzeuma, mint amilyet most nyitottak Budapesten. Szerencsére máris megindult az adományok gyűjtése, és az amerikai kormánynak ugyanúgy hozzá kell járulnia egy ilyen múzeum létrehozásához, mint ahogy hozzájárult a holokausztmúzeum létesítéséhez.

World Tribune.com,
2002. augusztus 13.
Az Andrássy úti Terror Háza című cikkében John Metzler részletesen bemutatja az épület történetét. Idézi Schmidt Máriát, aki említést tesz arról, hogy hazánkban hovatovább a kommunista kifejezést sem lehet használni. Sorra veszi a kiállítás helyszíneit, és megállapítja, hogy a kommunista utódpártnak, az MSZP-nek nem lehet könnyű szembesülnie az emlékekkel. Említést tesz a Medgyessy Péter titkosszolgálati múltját vizsgáló bizottság tevékenységéről, és végezetül József Attilát idézi: „…a múltat be kell vallani”.

National Post, 2002. december 23.
A francia Bastille-hoz hasonlítja a Terror Házát A vörösterrort nem lehet szőnyeg alá söpörni című írásában George Jonas. Az újságíró szerint az ott látott borzalmak Dante tollára kívánkoznak, a pokol leírása jut az ember eszébe. A cikkíró emlékeztet arra, hogy a kiállításon láható borzalmak ellenére a magyarországi posztkommunisták a Terror Háza megnyitása után két hónappal egy hajszállal megnyerték a választásokat. Magyarország hamarosan tagja lesz az EU-nak, ahol „a holokauszt tagadása bűncselekmény, de a gulágtagadás valósággal virágzik a brüsszeli »eurokrácia« és a különböző baloldali kormányok jóvoltából”.

The Wall Street Journal,
2003. február 4.
Magyarország sok csatát látott már hosszú története során, de amelyik most dúl, az ádáz, de vértelen. Mindez egy múzeum körül. Mióta tavasszal az egykori kommunisták ismét hatalomra jutottak, Magyarországot megosztja a Terror Háza sorsa, amelyet tavaly februárban avatott fel az előző, antikommunista kormány. Az az épület ad neki otthont, amely egykor a náci szimpatizáns, később pedig a kommunista titkosrendőrség központja volt. A múzeum e két rezsim gonosztetteinek krónikása 1944-től 1989-ig.
Nagy kár, hogy a Terror Házát az embereket megosztó, politikailag motivált csatározás veszi körül. A múzeum egy különleges kísérlet a huszadik század Közép-Európájában elkövetett szörnyűségekkel való megbékélésre. Dél-Afrikához vagy Németországhoz hasonlóan a közelmúlt eseményeiről a lehető legtisztábban kell megemlékezni ahhoz, hogy – amint Freud mondhatná – ezek az országok felejteni tudjanak. A kiállítás korszerű és hatásos, és szerintünk kiegyensúlyozott. Nem véletlen, hogy a Terror Háza rövid idő alatt Magyarország legnépszerűbb múzeuma lett.

National Review,
2003. február 4.
„Manapság az Andrássy út 60. a múlt bűneit teszi jóvá. Egy éve már a „Terror Múzeuma” mindkét totalitárius rezsim bűneit és brutalitásait nyilvántartja, és emlékezteti a világot hétköznapi emberek szenvedéseire Közép-és Kelet-Európa-szerte több mint két generáción át.
Nehéz, sőt lehetetlen érzékeltetni a múzeum érzelmi hatását. A múltat nem pusztán regisztrálja, de újjáteremti híradófelvételekkel, dokumentumokkal, könyvekkel, plakátokkal, zenével, a hétköznapi élet tárgyaival, az áldozatok és az elkövetők fotóival (az utóbbiak megdöbbentően „normális” kinézetűek) úgy, hogy a látogató egy időre a múltban találja magát ahelyett, hogy a távolból tekintene vissza arra.
A látogató a múzeumba egy előtéren keresztül jut be, ahol a két totalitárius rendszer egymáshoz hasonló jelképe fogadja, majd egy orosz tank mellett halad el (Magyarország hosszú megszállásának szimbóluma), és liften megy fel, ahonnét rálát a nyirkos, szürke belső udvarra, ahová politikai letartóztatottakat hurcoltak kihallgatásra. Ezután komor zene hangjára, amelyet néha egy becsapódó cellaajtó vagy egy demagóg szónoklat szakít meg, a látogató a felső emeletről elkezd lefelé menni, hatvan év magyar történelmén át. Mindegyik emelet az elnyomás más és más aspektusát mutatja be – a zsidók meggyilkolását a fasiszták által, Mindszenty hercegprímás kirakatperét, a parasztság kiéheztetését, az ’56-os magyar forradalom hirtelen és felszabadító kitörését és leverését, a forradalmárok szisztematikus felszámolását és megbüntetését (beleértve gyerekek kivégzését), és Kádár János cinikus diktatúrája alatt a „gulyáskommunizmus” véget nem érő banalitását – egészen a legalsó szintig. Itt vannak a kínzókamrák; keskeny cellák fedetlen deszkapriccsekkel, ahol a rezsim áldozatainak tízezreit verték meg, forrázták le, eletrosokkolták, fojtották meg, fullasztották vízbe és lőtték agyon.
Aztán az ember hirtelen megint az utcán találja magát, ismét 2003-ban, körülötte nyugati márkanevek és neonfeliratok, és megpróbálja lerázni magáról az elmúlt néhány óra és az elmúlt hatvan év tragédiáját és szomorúságát. Mindennek ellenére a múzeum, bármily furcsán is hangzik, nagyon népszerű. Több mint 200 ezer ember – főleg magyarok –, látogatta meg a nyitás óta eltelt egy évben. És pont ez a probléma.
A mai kommunisták ugyanis épp oly aktívak a demokráciában, mint a fasiszták voltak a kommunizmus idején. Természetesen a köpönyegüket megfordították. A volt Kommunista Párt a mai Magyar Szocialista Párt és a jelenlegi kormánykoalíció domináns tagja. De a múlt emléke – és ily módon a múzeum – számukra szemrehányás és zavaró körülmény.
Medgyessy Péter miniszterelnök, maga is a titkosrendőrség egykori besúgója, ellátogatott a múzeumba, és a tragikus múlt hasznos emlékeztetőjeként még dicsérettel is illette. De pártjának és kormányának alsóbb szintjein megpróbálják ezeket az emlékeket cenzúrázni.
Kormánypárti parlamenti képviselők – köztük a „Bűnösök Falán” szereplő egyik ember fia – megpróbálták megnyirbálni a múzeum finanszírozását; a Magyar Szocialista Párt elnöke javasolta, hogy a múzeumot kereszteljék át a „Megbékélés Házának” („kíváncsi vagyok, hogy a nyilasokkal való megbékélést hogyan fejeznék ki”); és a kormány megpróbálja saját jelöltjeit bedugni az igazgatótanácsba.
Ezeket az intézkedéseket ellenezni kell – és nem csak a magyaroknak. Nyugati nagykövetek kifejezhetnék aggályaikat azzal kapcsolatban, hogy figyelemfelkeltő látogatást tesznek a múzeumban. A történészeknek is fel kell emelniük a szavukat, és részt venniük a múzeum által rendezett konferenciákon. Az emlékezést pedig nem kellene Budapestre korlátozni – miért ne rendezhetne a Terror Háza Múzeuma utazó kiállításokat Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban?