A XXI. század elitje

T. Sz. T.-nek
Minden második világháború utáni amerikai évtizednek megvolt a maga társadalombíráló kultuszkönyve. Sokszor nem is egy. Az ötveneseké C. Wright Mills Hatalmi elitje vagy W. Whyte A szervezeti embere. A hatvanas évekből legalább négyre emlékezhetünk: Riesman A magányos tömegét, Marcuse Az egydimenziós emberét magyarul is olvashatjuk, de Roszaktól Az ellenkultúra létrehozását vagy McLuhantól A tömegtájékoztatási eszközök megértését már régen le kellett volna fordítanom, ha lett volna rá kiadó. A hetvenes évekből Leach A nárcizmus kultúrája jut eszembe. A nyolcvanasokból Allan Bloom Az amerikai lélek bezáródására vélek, a kilencvenesekből talán Camille Paglia Szex, művészet és amerikai kultúrájára vagy a Korten-féle Tőkés társaságok világuralmára.
A huszonegyedik század első évtizedének Amerikájáról eddig a legérvényesebben David Brooks A bubók paradicsoma: az új felsőbb osztályok, és hogyan jutottak oda (Simon & Schuster) című munkája szól. A címet rögtön megmagyarázom. A „bubo” az amerikai „bobo” magyar megfelelője, a „bourgeois bohemians” (a „burzsoá bohémek”) rövidítése. A bobo angolul elfogadhatóan hangzik, spanyolul ostobát, butát, bohócot; kínaiul virulót, életerőset; franciául bibit, sebet jelent; magyarul a „bubo” (miként a latinban) fülesbaglyot jegyez – egy népszerű rajzfilmsorozat óta főleg. De ne kukacoskodjunk a néven.
Mindenekelőtt (és után) a pénzről kell szólanom. Hogy valami összehasonlítási alapunk legyen. Mert mit kezdjünk avval, hogy míg a nyolcvanas évek Amerikájában csak 35 százalékkal kerestek többet a diplomások az érettségizetteknél, addig a kilencvenes évek közepétől 70, az egyetemi fokozatot elértek 90 százalékkal keresnek többet? Vagyis a diploma értéke megduplázódott az elmúlt tizenöt évben. A szellemi tőke felértékelődött, a fizikai le.
A kisszerű, mindennapos létharcot lenéző, elit egyetemen (a Yale-en) tanító professzor évi keresménye 113 000 $ (26 555 000 Ft). De egy átlagos, állami egyetemen, mondjuk a Rutgerson is csak 10 000 $-ral kisebb összeget visz haza egy prof évente. (Ez 2 350 000 Ft, amit nagyon sok tanár szeretne megkeresni évente, mondjuk Magyarországon.) A kongresszusi, szenátusi, elnöki munkatársak (most már csak forintban írom le) 29 375 000 Ft körül szakítanak (mielőtt a magánszférában helyezkednek el, megötszörözve jövedelmüket). A sztárprofok, akik szimpóziumról kongresszusra utaznak a világ minden tájára ingyen, 70 500 000 Ft után adóznak évente.
Mindez azonban semmi, ha összevetjük az olyan filozófia (!) és/vagy matek szakot végzettek keresményével, akik egyenest a Wall Streetre húznak, és kvantitatív modelljeikért tízmilliókat vágnak zsebre. (Tízmilkó dezső az 2 350 000 000 Ft). A régi, pénzes szakmák művelői, az ügyvédek, orvosok ehhez képest csórók. Egy közepes ügyvéd 18 000 000 Ft-ot kapar össze (persze a menők itt is kivételek), míg egy átlag orvos meg kell hogy elégedjék 23 500 000 Ft-tal, átszámítva.
Mindeközben a Szilícium-völgyben több dollármilliomos van, mint ember. (Meg kell jegyeznünk, Amerikában nem számít milliomosnak az, akinek csak egymilliója van.) A hollywoodi tévé-forgatókönyvírók hetente 2 585 000–3 055 000 Ft között kaszálnak. A vezető magazinok szerkesztői, mint például a Vogue-é, 235 000 000 Ft-nyi összeget akasztanak le évente. (Szigorúan zárójelben: egy amerikai újság állandó cikkírója 35 250 000 Ft körül keres, és talál.) Ha a gazdaság nem esik vissza (ez a háború is meg fogja erősíteni Amerikát, mint az eddigiek), néhány éven belül tízmillió háztartás lesz Amerikában, amely évente 23 000 0000 Ft-ot szakít. (Vagyis a lakosság kilencvenegymillió háztartása hiányzik ebből a könyvből.) Mi ez, ha nem az értelmiség útja az osztályhatalomig (a Szelényi–Konrád könyv címére utalva)?
Ami tény: a mai Egyesült Államokban egy (európai) kávét szürcsölő művészt nehéz vagy inkább lehetetlen megkülönböztetni egy kapucsínót kortyoló bankártól. (A cigaretta, a pia ciki, mert nem egészséges, de a munkára serkentő kávé az király.) Hogy miért? Erre nézve szellemes módszerrel állt elő Brooks. Megfigyelte a The New York Times házassági híreinek rovatát. Már nem az örökölt pénz házasodik a fehér-angolszász-protestáns presztízzsel, hanem a Harvard a Princetonnal, a Columbia a Cornell-lal, a Yale a Berkeleyvel. És a magna cum laudénak nem elég jó a summa cum laude.
A hatvanas évek ellenkultúrájának lázadói közül sokan az egyetemre mentek (a többiek elhullottak a harcban, vagy iszonyúan gazdag zenészként kerültek az elitbe, mint Lou Reed), és a nyolcvanas évek konzervativizmusába is belesimultak. Nem ellentétként él bennük a kettő, hanem kiegyenlítődésként. Összeegyeztetés, egyensúly, kibékítés. Ezek a bubók kulcsszavai. Egyik lábukkal az alkotás világában állnak, a másikkal a pénzében. A yuppie munkamánia és pénzéhség találkozott a piacképes hippi bohémmal, és az információs korban megszületett egy új hibrid. A burzsoá bohém, vagyis a bubo.
Brooks magát is közéjük számítja, vagyis belülről írja le a folyamatot. A Nike Borroughsszal hirdet, a Burger King kampányának alapmondata, hogy „át kell hágnod a szabályokat”, a Rolling Stones marketingkampányokban vesz részt, Bob Dylan a Numora Biztosítótársaságnak ad koncertet; míg orvosok forgatnak filmsorozatokat borospincékről, jogászok írnak regényeket, bankárok rendeznek darabokat, és pszichológusok készítenek tévésorozatokat a kertművészetről, brókerek laknak művészek padlásszobáiban (igaz, megérnek vagy négymillió dolcsit). Szegény Marx, mármint a Károly, csak ezt kellett volna megérnie!
A fogyasztás lett a nagy kiegyenlítő, nem az osztályharc, a forradalom. A bubók iszonyú gazdagok, de másképp. Képesek kiadni száz dollárt egy régi kerti kapára, háromezret egy jó frizsiderre, akárhány ezret egy négykerék-meghajtásos dzsipre – csak hasznos legyen. A régi amerikai világ kulcsszavai ezek voltak: finom, kecses, finnyás, tiszteletre méltó, dekoratív, elegáns, méltóságteljes. Az új elit szavai mások: autentikus, természetes, rusztikus, parasztos, organikus, őszinte, kényelmes, kézműves, érzékeny.
A bubo lenézi a bunkó yuppie-t, de keresnie kell évi négy-ötmillió dollárt, hogy megvesse a pénzt. Egy szerszámnak tekintett Range Roverre hatvanötezer dolcsi oké, de egy ötezer dollárral olcsóbb Corvette már ciki, mert kérkedő. A bubók nem mutogatják a pénzüket. Ellenkezőleg, igyekeznek úgy viselkedni, mintha nem is lenne. Iparkodnak (de jó szó!) egyszerűen öltözni, és egyszerűen, de nagyon egészségesen étkezni. (Egész őrlésű kenyér, biokaja és társaik.) A konyhájuk akkora, mint mások egész lakása, de hát az kell. Több felszerelésük van, mint hat NATO-országnak. A státusszimbólumokat lenézik, de újakat teremtenek.
Emlékszem, egyszer Amerikában beszéltem egy barátommal, aki jó nevű professzor, és olyan gyönyörűen beszél szegediül, mint kevesen. A Park Avenue-n lakott New Yorkban. (Persze már átköltözött a Brooklyn Heightsre, ami drágább, de nem a régi gazdagok lakják.) Mondtam, hogy veszek egy pulóvert, mert jön a tél Iowában. Hosszú előadást hallgattam végig a telefonban arról, hogy nem szabad új cuccot venni. Ők csak a turkálóból vásárolnak, de yuppie milliomosokéból. Nekik ízlésük is van, nem csak pénzük. Itthon meg egy taxisofőr aszonta: Maga biztosan művész. Mondom, miből gondolja. Azért, mert hosszú ősz hajuk csak művészeknek van. Meg a hajléktalanoknak, mondtam. Azok nem ülnek taxiba, mondta a fószer.
Marx egy helyütt azt írta, hogy a burzsoák, vagyis a polgárok mindent a magukévá tesznek, ami szent, és közönségessé, világiassá változtatják. A bubók a burzsoátevékenység lényegét, a vásárlást a művészi cselekvés kvintesszenciájává alakították: filozófiát, művészetet, társadalmi tettet csinálnak belőle. Olyanok, mint egy fordított Midas király. Amit megérintenek, annak lelke lesz. „They have the soul above money” – fölötte állnak az anyagiaknak, nem sokat törődnek a pénzzel. Mert túl sok van nekik. Ezt én mondom, nem Brooks.
Folyt. köv.