Az élet vására

Életemben egyszer részt vettem egy árverésen. Kíváncsiságom sodort bele, és a színjáték maradandó élményt hagyott bennem. Az utcánk sarkán lakó kőművesmester házában licitáltak. Sok adóssága halmozódott fel, adójával is tartozott, nem volt más kiút, ingóságai licitre kerültek. Arra jártam, és betévedtem a drámai előadásra.
A tágas udvaron zajlott az esemény. Akár egy zsibvásárra, kihordták oda az elárverezhető tárgyakat: asztalt, széket, egy állótükröt, néhány olcsó szőnyeget, a rádiót meg sok más értéktelen kacatot, többek között egy tollseprűt is. Dobra került, ahogy mondani szokták, egy élet összegyűjtögetett kis vagyonkája.
Dob ugyan nem pergett, csak a könnyek hullottak egyre a háziasszony szeméből. Egy rozoga széken ült, minden közbekiáltásra összerándult. Fél óra alatt új gazdára lelt a szegényes berendezés. A kőműves utána becsukta a háza ajtaját, kulcsra zárta, majd kiment a fészerbe, és felakasztotta magát egy ruhaszárító kötélre. A temetésén nem voltam jelen.
Azóta megborzongok, ha ezt a szót hallom: árverés. Pedig később is láttam egy licitet a Városligetben, amely korántsem volt ilyen drámai. Sőt! Mosolyogtam rajta, miközben figyeltem az árverezőket.
Hárman voltak. Két férfi és egy nő. A férfiak borotválatlanok, lábukon szakadt bakancs, ingükről hiányoztak a gombok. A nő, aki később telepedett le melléjük a ligeti padra, már túl járhatott az ötvenen, és egy tarka huzatú kispárnát szorongatott a hóna alatt. Volt egy félig tömött nejlonzacskója is.
Úgy üdvözölték egymást, mint régi ismerősök, akik már többször találkoztak ezen a helyen. Én a szomszédos padon ültem napnak fordított arccal. Akaratlanul is hallottam minden szavukat. Hangosak voltak, és néha nevetgéltek. Akár a gondtalan kirándulók, amikor leülnek pihenni és falatozni.
Kirakták maguk mellé a padra minden kincsüket. Először az asszony csomagolta ki szatyrát. A holmik között volt egy szakadt női sál, egy fél pár fehér kesztyű, ezt az egyik férfi nyomban fel is húzta. Közben hajlongott, mintha előkelőségeket üdvözölne. Tessék, tessék! Uraim és hölgyeim, tessék csak! Mi van itt, nézzék!
Előkerült a zsebéből egy törött körömvágó olló, egy bicska, egy díszgomb, mire társa is előhalászott egy tükröt, majd két fésűt. A zsebtükör repedt volt.
Tudtam, honnan szerezték a tárgyakat: a kukákból. És most csereberélnek egymás között: a bicska megér egy tükröt, de értéke van a fésűnek is. Igaz, nem teljesen ép, több foga kitörött. Az asszony sem szeretne lemaradni, újabb és újabb holmikat kotor elő a szatyrából: össze nem illő zoknikat, egy csat nélküli nadrágszíjat.
Pénzről nem esik szó közöttük, cserebere folyik: az élet vására! Az asszony a tükör után kap, beletekint és nevet. Fogatlan a szája, de a nevetése őszinte. Vajon ki nézett rá vissza a tükörből? Talán egy szerelmes fiatal leány? Aki önmaga volt valaha. El is teszi a tükröt, a nadrágszíjat adja érte cserébe. Jó vásár. Nem mindennap találhat az ember nadrágszíjat a kukában. De tükröt se!
A fél pár fehér kesztyű egyiküknek sem jelent értéket, azt a padon hagyják, amikor elmennek. Ott marad mellette a díszgomb is. A sepregetők majd elviszik, és újra kukába kerül. Így forog az élet.
Mostanában többször eszembe jut ez az árverezés. Ki tudja, hol jár, hol alszik a hideg éjszakákon párnájával a hóna alatt az a nő? És arra is gondolok ilyenkor, hogy én is rendezhetnék egyszer árverést, mindenemet kipakolva egy padra.
Van egy öreg, beteg szívem, mit kaphatnék érte? Csordultig van szeretettel. Lehet, hogy megér egy fületlen gombot?