Egy szoknya, egy nadrág

A legjobb történeteket nem lehet megírni. Miért? Azért, mert a legjobb történetek a nővéremmel történnek, őt meg mégsem árulhatom el, nem szerkeszthetem ki, megharagudna érte. Mit lehet ilyenkor tenni? Kitalálok valamit, esetleg a felismerhetetlenségig elferdítem nővérem kalandjait. Tehetek bármit, az olvasó úgyis azt hisz, amit akar. Bováryné én vagyok. De most kevésbé izgalmas dolgokról lesz szó, nem házasságtörésről. Azt mondja a nővérem, hogy el kéne mennie valami flancos helyre, és nincs egy rongya. Nem tudnék-e kölcsönadni neki egy fekete szoknyát, az ideiglenesen megoldaná öltözködési problémáit. Néznék körül a szekrényemben. Kábé egy méretben vagyunk, jön ehhez még anyánk, különböző korú, nemű és alkatú gyermekeink, akik szintén, íme az ősközösség. Férjeink nem vesznek részt öltözködési mizériánkban, nekik úgy jó, ahogy vannak. Életem párja általában tíz ugyanolyan pólót vesz egyszerre, ha ötévenként be tudom cipelni egy áruházba.
Nem úgy mi, nők. Körültekintően matatni kezdtem házi turkálómban. Találtam is két, évek – évtizedek – óta a szekrényben lógó szoknyát, el lehet képzelni. Sürgősen értesítettem nővéremet, a helyzet megoldva, jöjjön és válasszon. Magához vette a rövidebbet, és pár nap múlva közölte velem, minden rendben lenne azzal a szoknyával, csak egy kicsit öreges. Le kéne vágatni belőle húsz-harminc centit, és lenne egy jó kis szoknyánk. Úgy. Szóval szoknyánk! Erre természetesen nem tudtam mit mondani. Éppen azon törtem a fejem, kitől kérjek kölcsön négyszázezer forintot, hogy ki tudjam fizetni az adómat, s ő megörvendeztet a hírrel, hogy lehetne egy rövid, fiatalos szoknyám. Sőt. Nemcsak nekem, neki is. Most már csak az a kérdés, ki állja a költségeket? Rendben, mondtam, vágass le belőle huszonöt centit, és ha már úgyis jössz, hozd el azt a szürke farmerunkat is, amelyet tavaly nyáron vettél, de nem hordod, mert nem szereted. A múltkor, amikor ott voltam, felpróbáltam, nagyon jól menne a piros blézerhez, amit az anyutól vettem kölcsön. Még nem vette észre, de várható, hogy majd keresni fogja, és akkor annyi, mert már agyonhordtam. Ő pedig abban a hitben él, hogy van még neki egy tiszta új, piros blézere.
Arról nem beszélve, hogy a lányomnak már évek óta fáj a foga arra a sálra, amit Szentendrén vettünk az anyuval, és hol ő hordja, hol én. Már ronggyá hordtuk, de neki az kell. Azonkívül gondolni se merek rá, a múltkor hogy fixírozta az ezüstgyűrűt a kezemen, amit öt éve Korfun vett magának, és két éve kölcsönkértem tőle két hétre. Szerintem csak azért nem kérte vissza, mert mérlegelés tárgyává tette, mi a fontosabb neki: a fekete kalapom, melyet négy éve hord, vagy az a nyavalyás gyűrű. A fiam meg a pólóimat lopkodja, ő nem vacakol kölcsönkéréssel. Örülj, hogy nem a bugyidat lopkodja, mondja szkeptikusan a kolléganőm.
Egyébként is nagy csalódás ért a héten, ugyanis abban a hitben voltam, hogy van a szekrény alján egy príma csizmám, komolyabb havak esetére, hát mit mondjak, tévedtem. Találtam ugyan egy csizmát, de mindkét talpa válófélben van. Az egyetlen cipész a környékünkön már két esetben lebeszélt a javíttatásról, egyszer egy cipőt, másik alkalommal egy papucsot akartam vele megjavíttatni. Szép szóval beszélt a lelkemre, higgye el, hölgyem, nincs értelme. Két hét után hozhatná vissza. Ehhez a cipészhez én többet nem megyek, úgyhogy lőttek a tartalék csizmámnak. Nincs más hátra, ki kell húzni tavaszig azzal, ami a lábamon van. Jó azoknak, akiknek nem kell mindennap kimenniük az utcára. Ők spórolhatnak a csizmával, én nem.
Különben itt a tavasz, vasárnap fedeztem fel, amikor hónapok óta először sütött be a szobába a nap, de rögtön olyan erővel, hogy szinte fájt. Fájt látni, hogy porszívózásaim bizony kívánnivalót hagynak maguk után. Por mindenütt, szinte táncolt a sok pormacska a napsütésben. Kellett nekünk napfény. A téli homályban milyen jól elvoltam abban a hitben, hogy én takarítottam. Valószínű, hogy a porzsák már úgy tele van, nem tud szívni a porszívó, gondoltam. Ekkor ért a meglepetés. A porzsák üres volt. Porszívóztam én, illetve úgy hittem, hogy porszívózom. A porszívó meg közben felmondta a szolgálatot. Nem mertem utánagondolni, hány hétig végeztem ezt a placebo-porszívózást. Túlesve a megrázkódtatáson, gyorsan elmentem anyámhoz a porszívójáért, a húgomhoz nem mehettem, mert ő is az anyuét használja, ha istenigazából porszívózni akar. Be a kocsiba a porszívót, használat után vissza. Minek kellett visszavinnem olyan hamar, most mehetek megint érte. Igen ám, csakhogy a kocsit belepte a hó, és akkora buckák vannak előtte is és mögötte is, hogy az legalább egynapi lapátolás. Ha nem esne most is éppen. És ha lenne egy csizmám. Azonkívül a hólapát! Volt valahol a spájzban egy, de most megközelíthetetlen az eltört létra miatt. Jobb lesz kölcsönkérni valamelyik szomszédtól. De melyikkel vagyok annyira jóba, hogy ezt megtehetném? Megvan. A szemközti lakótól kérem el, így legalább visszaadhatom neki a havat, amit múltkor a mi autónk elé lapátolt.