Én nem tudom...

Én nem tudom, mit gondol vagy képzel magáról egy politikus, amikor, úgymond, megnyeri a választásokat. Valószínűleg önbecsülése és önérzete egy szempillantás alatt megnövekszik, saját rátermettségét illető kétségei, ha voltak netán, elenyésznek.
Mondjuk, a miniszterelnöki szék várományosaként szinte azonnal elhiszi, hogy e posztra ő, és csakis ő a legalkalmasabb. Így aztán szerénysége, amelyet a választási küzdelem során sikerrel gyakorolt, szép lassan elenyészik, esetleges hazugságait, elhallgatásait és egyéb jellemhibáit kezdi erényként és rátermettségként értelmezni, tisztességről, becsületről beszél, sőt nem egyszer igazságról, bár eközben netán a magyar mondatszerkesztés nehézségeivel küszködik.
Így hamarost valóra válik a mondás, hogy ha Isten hivatalt ad, észt is ad hozzá. A hatalom érzése, amely a mindennapok rutinjában is jelen van, további önbizalmat ad. A férfiú egy idő után úgy érzi, hogy kormányozni nem is nehéz, hiszen ő maga egyszerűen képtelen hibázni. Ha ráadásul népszerűsége növekszik, s vazallusaitól megkapja a kellő alázatot, a miniszterelnök elhiszi, hogy kifejezetten erre a posztra termett. Mivel eddigi pályafutása során kellő hivatali rutinra tett szert, nem okoz neki gondot az apparátus irányítása, a titkárnők és hivatalsegédek mozgatása, zökkenőmentesen megy minden hosszú ideig, a miniszterelnök így néha már államférfinak véli magát, bár rutinszerűen hangsúlyozza lényének szerény, nem nagyra törő jellegét.
Ellenfelei ténykedését acsarkodásnak fogja fel, s mivel a média jelentős része a baráti-harcostársi-alattvalói készséget testesíti meg, menthetetlenül úgy véli, hogy helyes úton jár, ha a „másik fél” építményeit, kellő toleranciáját hangsúlyozva, porig rombolja.
Baj, ellenállás kezdetben sehonnan sem fenyeget, a múlt fellegei is tovaszállnak, az életmű, amely eddig a gazdagodásra irányult, kiteljesedni látszik. Íme egy sikeres, önbizalomtól duzzadó ember áll előttünk, aki a sorstól, úgy látszik, jó kiképzést kapott.
Na de, kormányozni valójában nem könnyű. S még ennél is nehezebb: szolgálni egy nemzet érdekeit, amelyek az adott történelmi szituációban nem mindig egyértelműek. A legnehezebb pedig (jóval nehezebb a pragmatikus politikai és hivatali rutinnál) a nemzeti érdekekkel és értékekkel való azonosulás.
Itt ugyanis már nem csupán arról van szó, hogy ki melyik oldalon áll és kinek van többsége. Az egész sorsa forog kockán, s most – ez az igazság – Magyarországon „minden láng csak részekben lobban, minden egész darabokban”.
És jönnek a bajok.
A választási győzelem eufóriája véget ért. Bizonyos trendek, bár a média hű kutyaként liheg és aportíroz, kezdenek megfordulni.
Most a magyarázkodás ideje következik. Sajnos nem az ígéret beváltásának ideje. Előbb-utóbb kiderül, hogy a miniszterelnök, megbocsátható nyelvi és stiláris nehézségeitől függetlenül, kényszerpályán mozog. Kiderül, hogy „nyugati” attitűdje ellenére múltbéli keleti lélek, minden magabiztos lépését a múltban tanultak irányítják: egész apparátusával együtt legjobban magyarázkodni tud. Ebben a magyarázkodásban és áthárításban szinte az egész magyar média a segítségére van.
Meg kell mondanom, hogy a Magyar Nemzet munkatársaként most jutottam el életem legkisebb és legelzártabb szigetére. Keményebb ráhatást és kirekesztést érzek, mint akár a Kádár-, akár a Horn-korszak idején.
De mégis, biztos vagyok abban, hogy egy többpárti demokráciában minden hatalmi-ideológiai túlsúly és szerény-kevélység időleges.
Hogy mikor látjuk a miniszterelnököt eredeti méretére zsugorodni, én nem tudom…