Iráni gazdaság: az egyház kebelén

Hol a demokratizálás megtorpanásáról, hol annak nekilendüléséről érkeznek jelentések. Az úgynevezett modernizátorok és az úgynevezett tradicionalisták küzdenek, nemegyszer látványosan, a hatalom teljes birtoklásáért – ennek minden gazdasági következményével. Ugyanakkor a kormány gazdaságpolitikája néhány hónapja meghökkentően következetesnek látszik: minden nehézség és támadás ellenére is komoly és vitathatatlan erőfeszítéseket szorgalmaz a gazdaság liberalizálásáért, a külföldi beruházók rokonszenvének és bizalmának kivívásáért és megtartásáért. Igaz, egyelőre még nem lebecsülendő, többnyire politikai indítékú korlátok közé kényszerül a kormány. De – mondhatni – valami azért már moccan.
Különös és ellentmondásos helyzet. Ez és ilyen a mai Irán, ahol bizony nehezen születik meg az új.
Pedig az iráni gazdaság látszólag nem teljesít rosszul. A The Middle East című, Londonban megjelenő folyóirat adatai szerint a perzsa gazdaság növekedése lassú, de biztos: a GDP növekedése 2001-ben 4,3 százalékos volt, 2002-re pedig, az IMF számításai szerint, öt százalékos. A dicséretes eredmény azonban felemás. Ennek a bővülésnek a forrása ugyanis szinte kizárólag a kőolaj; az exportjövedelmek nyolcvan százaléka és az állami bevételek negyven százaléka ebből származik.
Csapdahelyzet: a „féloldalas” gazdaság többi ágazata is beruházásokat, fejlesztéseket igényel, ám ezt is jószerével csak az olajbevételekből lehet finanszírozni. Tehát növelni kell az olajbevételeket, ehhez a kitermelést, mindehhez pedig megint csak az olajipari beruházásokat kell(ene) előnyben részesíteni.
Az úgynevezett modernizátorok – a jobbára Irán nyugatiasítására törekvők – most azzal próbálnak kikerülni a csapdahelyzetből, hogy a gazdaság más ágazatait külföldi beruházókkal próbálják meg „felfuttatni”, közvetlen külföldi beruházásokat szorgalmaznak. Annyit már sikerült elérniük, hogy a tavalyi év utolsó negyedében a nem olajexport gyorsabban növekedett, mint az olajkivitel; mármint a közvetlen nyersolajkivitel.
A perzsa közgazdászok úgy tartják: most az elsődleges feladat a gazdaság diverzifikálása, ez (lehet) ugyanis a kulcs a többi égető gond megoldásához is. Ebből pedig van jócskán.
A munkaügyi helyzet és a kiváltságos állami vállalatok merevsége okozza manapság a legnagyobb fejtörést. Iránban évente egymillióan állnának munkába, ám nincs rá lehetőségük. Félmilliónak sem akad munka. A munkanélküliség aránya, nem hivatalos adatok szerint, tizennyolc százalék, és folyvást emelkedik. Az elmúlt három esztendőben csaknem háromszázezer képzett iráni hagyta el hazáját, kifejezetten a munkalehetőség hiánya miatt. Egy magát megnevezni nem akaró ajatollah a londoni The Economist című hetilapnak a minap azt mondta: Iránban egyenesen társadalmi robbanás fenyeget. Mikor? Amikor drasztikusan esnek az olajárak, jósolja.
„Időt vásárolhatunk magunknak, legalábbis addig, amíg szép olajjövedelmeink vannak” – véli a liberális teheráni közgazdász, Szajed Leylaz. A kormány a minap döntött arról, hogy ezután kivédi az olajár ingadozásainak közvetlen hatásait; egy úgynevezett stabilizációs alapot állított fel, amelyre – magas olajárak idején – rendszeresen befizet, hogy így képződjék tartalék az ínségesebb időkre. Különös ellentmondás ugyanakkor, hogy éppen a munkanélküliség s a nyomában járó társadalmi válság a magyarázat arra, vajon Mohammad Hatami reformszelleműnek mondott kormánya miért is nem tartotta be ígéretét, miszerint átalakítja az ország szocialista jellegű gazdaságát?! Sőt éppen a minap döntött arról, hogy 1,1 milliárd dollárt ad a büdzséből – kedvező kölcsönök finanszírozása révén – azoknak a munkaadóknak, cégeknek, akik és amelyek munkaerőt vesznek fel. Ennek ugyan inflációs hatása lehet, sőt akár csődre is csábíthat bizonyos cégeket, ám úgy látszik, Hatami is csak óvatosan haladhat. Ráadásul, hívják fel a figyelmet iráni közgazdászok, mindezzel nem a munkanélkülieknek nyújt segítséget a kormány, hanem az eladósodott cégeket támogatja.
A reformszellemű vezetők arra persze rájöttek, hogy ha nem kezdik meg az ország gazdaságának gyökeres átalakítását, akkor – éppen a szaporodó elégedetlenség miatt – a politikai élet valóban robbanással fenyeget. Apró, de nem jelentéktelen lépéseket tettek és tesznek folyamatosan. Csökkentették például a vállalati adókat, és megszüntettek sok importkorlátozást. A parlament törvényen kívül helyeztetett egy olyan rendszert, melyben csakis kivételezett vállalatoknak adatott meg a külföldi valutakereskedelem.
A minap életbe lépett egy vitatott, ám üdvös hatású új törvény is: ez lehetővé teszi a külföldieknek, hogy huszonöt százalékos részesedést szerezhessenek sok ágazatban, vita esetén nemzetközi bírósághoz fordulhassanak, és esélyt kapjanak keményvaluta-bevételük repatriálására. A reformerek uralta madzslisz (parlament) egyébként a minap szavazott meg egy másik törvényt is, melynek értelmében Hatami megbüntetheti azokat a bírákat, akik alkotmányellenes módon gátolták-gátolják a külföldi beruházásokat.
A reformok persze felemásak, és Mohammad Hataminak és csapatának nincs könnyű dolga. A tömeges privatizáció ugyanis veszélyesen megsokszorozná a munkanélküliek számát; jól működő állami cégekből pedig igen kevés van. Sőt egy sor olyan állami cég létezik – a bonyádok –, amely szinte immunis az ilyesfajta átalakításokkal szemben: a cégek ugyanis csakis Ali Khamenei ajatollahnak, a legfőbb vallási vezetőnek tartoznak beszámolni és elszámolni! Ugyanilyen, vagy hasonló kiváltságot élvez(het)nek más állami nagyvállalatok is, amelyek szintén nem a kormányzatnak, hanem a legfőbb vallási vezetőnek vannak alárendelve.
A gazdaság átalakításához ezért, minden jel szerint, nem elég a reformszándék. Legalábbis mindaddig nem lesz elég, míg érvényben marad a jelenlegi alkotmány, amely sok ellentmondást tartalmaz a „köztársaság” demokratikus konnotációi és a legfőbb vezető hatalma között. Khamenei ajatollah ugyanis, az iráni konzervatívok felfogása szerint, Isten képviselője a Földön, ezért természetszerűleg minden és mindenki fölött áll, állásfoglalása megkérdőjelezhetetlen. Vagyis még egy köztársaság intézményei, például parlamentje vagy bíróságai sem vonhatják kétségbe döntéseit. Az állam és az egyház szétválasztása viszont vitathatatlanul megkönnyítené a gazdasági reformokat.