KÖNYVESHÁZ

Stréber angyalok
Versek Balla Zsófiától
Tóth E.
Angyalt ugyan még senki se látott, mégis legalább annyiféle van, ahány ember.Vigyázni kell velük, mert nem is biztos, hogy léteznek. Az igazán figyelemre méltó angyalokkal, Kondor Béla, William Blake, Swedenborg, Rilke angyalaival nem is vagyok igazán tisztában, csak néha eltűnődöm rajtuk. Bosszankodom is gyakran, mert úgy veszem észre, a mai magyar irodalomban túltermelés mutatkozik belőlük, unos-untalan angyaloznak költők, prózaírók vegyesen. Legszívesebben büntetősarcot vetnék ki azokra, akik indokolatlanul angyaloznak. Örömmel mondhatom viszont, hogy Balla Zsófia angyala hitelesnek tűnik, pedig merészen cikluscímbe emeli: Angyalnak lenni. De amit róla ír, az olyan szép és szívfacsaróan egyszerű, hogy neki elhiszem: létezik. „Az angyal meghal, / ha nem hagyjuk szeretni.” „Botrány az angyal”, aztán „Angyal, te tiszta szomorúság”. De van stréber angyal is, „rézgálic tekintetű”. Balla Zsófia angyalaira érdemes odafigyelni, tud valamit róluk, amit eddig még senki.
Aztán a haza. Az angyal után ez a második fogalom, amelyre kényes vagyok, és használóit nagyon szigorúan figyelem. A haza elkopott, inflálódott, sokan elnyűtték már. A költőt azon – is – mérem, mit kezd a hazával. Balla Zsófia már régen a fejembe véste, mit ért ő hazán. „Ahogyan élek, az a hazám” – írta jó évtizeddel ezelőtt, és ez a meghatározás időtállónak tűnik. De hogyan él ez a költő, mi is az, ami a hazáját adja?
Például így: „A Fekete, az Adria. / Az elveszített tengerek. / A rongyolt országdarabok / ahogy fölötted lengenek, // míg egymást látogatjuk a / tátott fogú határokon – / két dolgavesztett őrnaszád, / fulladt delfin a homokon.” Ezt a verset Tolnai Ottónak ajánlotta a költő, nekem mégis Hervay Gizella jutott eszembe, az ő nyugtalan, országhatárokon át oda-vissza sodródó lénye, az ő számonkérő angyala, késes angyala fejünk fölött. És hogy mennyire hiányzik Hervay Gizella a magyar költészetből nekem, azt most Balla Zsófia verseit olvasván kevésbé érzem. Lám, lám, sorskérdésekről, rongyolt országdarabokról, a vidékről, ahol „pusztulással méri magát az idő”, nem lehet nem beszélni, ha komolyan veszi magát a költő.
Balla Zsófia sok kortársát verssel ajándékozza meg, Petri Györgynek pedig egész emlékművet épít verseiből. Mi másból építkezhetne a költő? Angyalból, hazából.
(Balla Zsófia: A harmadik történet. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002. Ára: 1200 forint)

Hazafelé
A hatvanasok regénye
Pintér Zóra
Mintha az utóbbi időben elárasztották volna a családregények a magyar és a világirodalmat. Mintha a lassan egyszínűvé nyomorított világban mindenki azt keresné, ami nem közös, ami csak az övé, amit csak ő és csak úgy élhetett meg, csak ott, ahol született.
De ahogy felnőnek egymás után a generációk, változnak a helyek és a történetek. A többi generációnak különös érzés lehet egy-egy másik „évjárat” regényét olvasni: hirtelen egészen más szemszögből látja saját gyökereit, környezetét és mindazt, amit valaha ő is megélt. Furcsán ismerősek és mégis idegenek ugyanazok az utcaszögletek és arcok.
Az 1964-es születésű Bíró Péter a hatvanasok regényét írta meg egy magyar kisvárosról és egy családról.
A könyv lapjain hrabali–menzeli iróniával megrajzolt figurák és helyzetek sorakoznak. Apró, mindennapi történetek vagy éppen tragédiák játszódnak le a Kádár-féle szocializmus hazug nyugalmába dermedt utcákon, otthonokban és kocsmákban, amelyeknek háború előtti története az emberek emlékezetében él tovább, makacsul, kiirthatatlanul.
A Hazafelé – amely a szerző második kötete az 1991-ben megjelent Csak ami van után – finom részletességgel, érzékenyen kidolgozott mű. A hagyományos próza eszközeivel, szinte filmszerűen megírt könyv, ami igen ritka a magyar irodalomban.
Főhőse azért indul el szülővárosába, hogy eladja azt a házat, amelyben felnőtt, és útja egyben saját belső útjává válik: nemcsak gyerekkori élményeit éli át újra, ahogy bejárja a ház szobáit és a várost, hanem a család és az ismerősök több évtizedre visszavezető személyes, itt-ott összefonódó történetét is, hogy aztán végre valóban felnőtt emberként, aki tisztázta magában azt, ami volt, elinduljon – talán a jövőbe.
(Bíró Péter: Hazafelé. Magvető Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 1890 forint)

A rút Bulykainé szépsége
Mikszáth Kálmán: Novellák, karcolatok
Szakolczay Lajos
Mikszáth Kálmán a magyar klasszikusok legkülönösebbike, aki nélkül – mert világunk továbbra is mese – nem lehet élni. Meséivel, anekdotáival, a semmiből is történetet kerekítve, félelmetes nagyítójával belénk lát, és érdekeltté teszi az olvasót abban, hogy szembenézzen – keserű önmagával.
Szívesen eltolnánk magunktól a tükröt, mert kisebb gyalázat, ahogyan ez a palócföldi Swift, a szatíra és irónia tábornoka a szájára vesz bennünket. Ám megbocsátó is, sosem olyan kegyetlen, mint a nagy angol. Torz, mulatságos, a kikericsnél rikítóbb az az emberfajta, amellyel úton-útfélen találkozik, de ha gúnyolódik is vele, megérti. A kalapja mellé tűzze ország-világ bámulatára? Inkább megmosolyogja.
Ebben a mosolyban van valamiféle kellem, báj, a tolsztoji mesét – amelyben nem kevés a filozófia – ponyvára ültető hasznosság (hadd értse a köznép is!). Mikszáthnak van hosszabb, humorosabb, összefogottabb kisprózája is, mint A szép Bulykainé című novellácska – az alak- és véleményváltoztatáson keresztüli kimondatlan kimondás, a könyörtelen megnevezés remekműve –, de engem (most is ezzel kezdtem az olvasást) mindeniknél jobban ez ragad meg: a principális és az adjunktus, eme két nagy alakváltó küzdelmes cseveje.
S legkivált a Mikszáth Kálmán-i kozmoszt hűséggel visszaadó mondat: „A szép Bulykainé rút volt, de milyen rút!” S a cívisfészekbe érkező fiatalembernek a szeplőkkel tarkított hegyen mindannyiszor átvágva kellett bizonyítania, hogy a város, az asszonyi népség, a beilleszkedés, az alá- s fölérendeltség zűrzavara nem ülte meg kedélyvilágát. Sőt kijózanítóan hatott rá.
A Mikszáth-gyógyszer, kiváltképp az a módszer, ahogyan az író a magyar legendáriumot, a történelembe visszanyúló dzsentrivilágot színesíti, ott lakozik a nyelvben. Társalgási nyelvének minden szava kiül a gangra, s ott sütkérezik, hogy a szavakból beszéd, a beszédből hangulat legyen. Csípős fűszerek keveréke. S a napon való érésnek megvan a hozadéka: gyönyörűséggel lehet olvasni. Még a legszívszorítóbb mese, a saját gyermekének haláláról szóló A ló, a bárányka és a nyúl is fölmutat valamiféle megbocsátó gesztust. A nyelv tenné, a szomorúságában is szemérmes-szépen zengő, hogy a difteritisz, a halál legkegyetlenebb generálisa – aki huszonnégy napig verekedett Jánoskával, amíg magával tudta ragadni – sosem lehet győztes?
És akkor hol van még az öregség felé menetelő prózaíró megannyi remeklése!
A könyvet Fábri Anna és Hajdu Péter szerkesztette; a mutatókon kívül az ő tollukból származik az író novellisztikájának fejlődését s a kötetkompozíciókat megvilágító részletes előszó is.
(Mikszáth Kálmán: Novellák, karcolatok. Kortárs Könyvkiadó, Magyar Remekírók, Új folyam, Budapest, 2002. Ára: 4500 forint)

Szeplőkrém és mézes cukorka
Régi magyar patikák
Zsohár
Göllner patikus méltósággal viselte a Fejér megyei B. mezővárosban az államosítás hírét. A família a Felvidékről érkezett még a XIX. században a főváros közeli településre, s lelkiismeretes, pontos, precíz, de leginkább emberséges magatartásával vívta ki a helybéli parasztok, iparosok elismerését. Szegényekét és gazdagokét egyaránt. Tekintélyes szépségű és nagyságú házat építettek maguknak a Göllnerek a főtéren, a földszinten a gyógyszertárral. Göllner úr nemritkán csak finoman legyintett, ha a legszegényebb kuncsaft éppen nem tudott fizetni, s az orvosságok mellé mindig személyes használati utasítással is szolgált. Az államosításkor pillanatok alatt rakták föl a pöfögő teherautóra a patika régi berendezését, mondván: ez is csak olyan bolt, mint a többi népnyúzó kereskedőé. Minthogy azonban nem volt másfajta gyógyszerellátás és gyógyszerész a mezővárosban, a döntést revideálták: Göllner urat állami alkalmazottként, előző éveit be nem számítva ismét gyógyszerésznek rendelték, s az elhurcolt berendezés helyett a megyeközpontból sürgősen küldtek olyat, amilyet sikerült találni.
Pedig egy patika berendezése önmagában is a gyógyulást szolgálja, bizalmat vagy bizalmatlanságot gerjeszt. A modern is, a régi is. A régiben gyógyfüvek illata, holdfénynél kevert csodakenőcsök varázsereje érzik, afféle jóságos boszorkánykonyha szépséges edényei ígérik a gyógyulást. Szeplőkrém és mézes cukorka, repülősó és kólika elleni szer helyett manapság antibiotikumok, fantasztikus hatású készítmények kerülnek a polcokra, de ha régi bútorzatú patikában váltjuk ki őket, talán a bizodalmunk is erőteljesebb.
Hadak jöttek-mentek, dúlt az osztályharc és az államosítás, hírmondónak azonban megmenekedtek csodálatos patikák az ország különböző szögleteiben. Egyik-másik már csak múzeumként fungál, némelyik azonban ma is szolgál bennünket. Az Officina ’96 Könyvkiadó Régi magyar patikák képeskönyvével a kezünkben magunk is meggyőződhetünk róla. Induljunk el vele a székesfővárosban és Fehérváron, Egerben vagy Sopronban, mint egy bedekkerrel, s alkalmunk nyílik rá, hogy visszatérjünk az alkimisták és a varázsszereket kínáló patikáriusok korába. Gáspár Zsuzsa írása és Török László fotói kedvet csinálnak hozzá. S reménykedjünk, hátha valamelyikben rátalálunk arra az alborellóra, azaz jellegzetes formájú üvegcsére, fajansz vagy fa patikaedényre, amely az örök fiatalság elixírjét rejti.
(Régi magyar patikák. Officina ’96 Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 2750 forint)

A múlt kötelez
Egy nagypolgár vallomásai
Jobbágyi Gábor
„Család- és kortörténet az 1945–50-es évekről egy nagypolgár családtag önvallomásában” – hirdeti Pekár Zsuzsa könyvének alcíme. A közelmúltban 92 éves korában elhunyt szerző értékes kortörténeti viszszaemlékezést hagyott ránk az 1944–1965 közötti évekről. Pekár Zsuzsa neves magyar–német nagypolgári szülők gyermeke, apai ágon feltalálók, írók, műgyűjtők az ősei, anyai ágon a Verebély–Bókay családból származik. Férje, Haggenmacher Sándor svájci iparoscsaládból, kik a magyar malom- és söripar megteremtői voltak. Pekár Zsuzsa és férje a legvagyonosabb magyar családok közé tartozott 1945-ig.
A könyv a család történetét dolgozza fel a német–orosz megszállás, a háború s a kommunizmus évtizedeiben. A szerző és férje nyelvtudásuk és társadalmi pozíciójuk alapján német és magyar vezetőkkel kerül közeli kapcsolatba a háború éveiben; birtokukon átélik a német és a szovjet hadsereg megszállását, összecsapását. A háború után teljes vagyon- és egzisztenciavesztés következik: a csúcsról a legteljesebb reményvesztésbe és nyomorba kerül a család.
Mégsem roppantak össze az elképzelhetetlen nehézségektől, az egyéni és családi tragédiáktól. Az irracionális élethelyzeteket a szerző éppoly derűvel és élvezetes formában örökíti meg, mint a vagyoni csúcson töltött éveket. Mikor munkát keresnek férjével, a városi párttitkár tudatja velük, hogy ezzel a névvel semmilyen munkát nem kaphatnak, mert „nem lehet megbotránkoztatni a tömegeket”. Így az éhenhalás és a létezés között választva „műválást” kénytelenek rendezni, mely után ő „Pekár Zsuzsa”, férje és a gyerekek „Kürti” néven élnek tovább, ugyanolyan szeretetben és közösségben, mint addig.
Miért tette mindezt Pekár Zsuzsa? Miért nem hagyták el az országot, kimentve vagyonukat – hiszen mindezt megtehették volna. Leghelyesebb őt idézni: „… vajon érdemes volt-e ez a hallatlan nagy küzdelem a túlélésért és fennmaradásért? Kinek volt igaza, annak, aki a háború és az oroszok elől menekült, vagy annak, aki itt maradt?… Én ma csak azt tudom, hogy férjemet és engem szinte kötelezett nagy családi múltunk mentalitása, egy bizonyos polgári gőg, a helytállás oktalan fanatizmusa, hogy mentenünk kell utódaink számára azt, ami még menthető lesz a vesztett háború után. Ma már tudom, hogy ez a kötelességnek vélt magatartás a múlt továbbvitele érdekében teljesen értelmetlen volt. Mégis sikerült legalább papíron átmentenem azt, amit a második világháború után 45 év korszelleme meg akart semmisíteni; családunk, nagy elődeink emlékét.” A túlélés epizódjai az értelmetlen, kilátástalan – mégis felemelő ellenállás és helytállás emlékművévé váltak. Bizonyságul, hogy a magyar nagypolgárság egy része nem vetette alá magát egyik ordas diktatúrának sem; ugyanakkor hű tudott maradni hazájához. Püski Sándor hatalmas érdeme, hogy felfedezte és kiadta ezt a hallatlan érdekes, olvasmányos kortörténeti visszaemlékezést.
(Pekár Zsuzsa: A túlélés epizódjai. Püski Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 1250 forint)