Média által homályosan

Ha volna közös nevező, amelyen a magyarországi politikai erők mindegyike – előéletre, irányultságra és világmegváltó elhivatottságra való tekintet nélkül – osztozni tudna, az alighanem az a megállapítás lehetne: a hatályos médiatörvény úgy rossz, ahogy van. Ugyanakkor ezt is tudjuk: a jogszabályban annak idején lényegében kódolták a megváltoztathatatlanságát. Ez a kétharmados törvény csak látszólag egyszerű számszaki csapda: valójában sokkal több tényező „betonozza be” mindennapjainkba holmi parlamenti matematikánál. Eleinte úgy tűnt (vagy úgy kommunikálták), hogy létrehozható valamiféle garantálható egyensúly a mindenkori ellenzéki és kormánypártok között – a törvényácsolók jól fizetett szakértői azonban figyelmen kívül hagyták azt a kézenfekvő lehetőséget, hogy az Országgyűlésbe a választók akaratából törvényes radikális jobb- és baloldali pártok is bejuthatnak, értelmezhetetlenné téve a kétosztatú paritás elvét. (Nyilván voltak, akik már annak idején is úgy gondolták: ha a saját szélsőségünk is mi vagyunk, s a várfalon belül telepítjük le mind eszméiket, mind választóikat, mind hadra fogható politikusaikat, nem lesz kitől elhatárolódnunk. A kettős mérce szellemi bajnokai épp a tisztességesebb felfogást büntették: ha valamely oldal megmaradt két táborban, a várfal két oldalán, de nem húzta fel minden szíre-szóra a felvonóhidat.)
Miután jól látható, hogy a médiatörvény már a harmadik kormányciklusban nem képes betölteni hivatását, mégsem nyúl hozzá a politikai elit, ideje megvizsgálni, ki mindenkinek áll érdekében ez a vészes időhúzás. A médiatestületnek és a közszolgálati kuratóriumok tagjainak mindenképpen – amíg ezt a pszeudohivataliságot fel nem váltja egy valódi, felelős médiaigazgatás, addig ők háborítatlanul élvezhetik miniszteri és államtitkári szintű javadalmazásukat, természetbeni juttatásaikat. Ezzel szemben lényegében senkinek nem felelnek munkájuk elégséges vagy elégtelen voltáért (az Országgyűlésnek való beszámolókat maga a Tisztelt Ház sülylyesztette a kicsinyes pártpolitikai csatározások, szimbolikus bosszúállások szintjére). A médiahatóság döntéseinek gyakorlatilag nincs fellebbviteli fóruma (ami mégiscsak jogi gyöngyszem egy demokráciában); a kuratóriumoknak mint tulajdonosi testületeknek pedig a hajuk szála sem görbülhet, ha asszisztálnak a rájuk bízott állami vagyon módszeres elherdálásához.
Azt is mondják (és a tények ismeretében ezzel bajos vitatkozni), hogy a kurátorok ebben a rendszerben jószerivel semmit nem tehetnek a közmédiumok eredményes működtetéséért, sőt túléléséért: rájuk statisztaszerepet osztottak, hogy a törvény ereje által a médiapiacot – s vele együtt a politikai választásokat is markánsan befolyásoló tudatipart – engedelmesen átjátsszák a kereskedelmi társaságoknak. Ha ez szándékosan történt, az bizony az állami vagyon hűtlen kezelése, közösség elleni bűntett. (Hazaárulást már nem mer mondani a lojális magyar ember, nehogy lefogják, mikor átvisz az útja a Tapolcai-medencén.) Ami bő fél évtizeddel ezelőtt puszta tőkecsalogató húzásnak, multiédesgető mézesmadzagnak tűnt (hogy például a kereskedelmi csatornák többet és szabadabban – akár filmeket megszakítva – reklámozhattak, mint a közszolgálatiak), a honi közszolgálat kivégzéséhez vezető lépcső első grádicsait jelentette. Kissé durvábban fogalmazva: élnünk kell a gyanúperrel, hogy a médiatörvény e passzusait a leendő csatornabérlők s nem a honatyák írták. Ha jó szándékú naivitásból fogadták el a közösségi szféra önfeladásba torkolló öncsonkítását, akkor legfeljebb annyit mondhatunk: magyar balsors, török átok. Ha anyagi érdekből tették, kezdjük érteni a hazánkat sújtó magas korrupciós indexet. Ám ha mindez politikai ravaszkodásból történt – ideje tiszta vizet önteni a pohárba.
Voltaképpen azt sem tudjuk, ki a tulajdonosa a nézettségi hercehurcában éllovas médiumoknak. A törvény halovány kísérletet tesz a kereszttulajdonlások és monopolhelyzetek kiküszöbölésére, de a „nagyszülői” szintet már nem vizsgálja, nem is szólva a keresztkomaságról. Fennáll a veszélye, hogy a médiaipar haszonélvezői esetleg nem is egyik vagy másik társaság tulajdonosai, hanem a kereskedelmi médiaháló együttesen. Ez az összejátszás pedig homályban maradhat, hiszen akik leleplezhetnék – a közszolgálat robotosai –, a saját élethalálharcukkal vannak elfoglalva.
Cui prodest? Ha van egyezség a politika és a kereskedelmi média között, annak világos az alapja. Ez a média számos ponton zsarolható; tehát zsarolják is. A stílusra mit sem adó, machiavellista politikai erők felismerték: egy ilyen „kézben tartott”, látszólag független és szabadszájúbb média nagyobb szolgálatokat tud tenni, mint a mindig szem előtt lévő, macerás közszolgálat: akkor és úgy száll be a nagy nézettségű agymosásba, amikor és ahogy az célszerűnek mutatkozik. Sőt szükség esetén még az ideológiailag megbízható közszolgálati utánpótlást is biztosítani képesek. A mind teljesebb tematizálási monopólium pedig segít elkenni a nyilvánvaló botrányokat is: hogy például a politikailag iskolázatlan rétegekben is remek voksmaximalizálási mutatókkal rendelkező két országos kereskedelmi rádióadónak menet közben a töredékére szállítják le a kialkudott sugárzási díját.
Mi is történt tehát? Feladtuk a közszolgálat eszméjét és önjáró intézményrendszerét, hogy finanszírozzuk saját agymosásunkat. Azt gondoltuk, hogy legalább fizettek mindezért nekünk – de az egyenleg még csak nem is nullszaldós: vastagon ráfizetünk. Valóság helyett valóságshow-t kapunk, média által homályosan látunk. Ez akkor is bosszantó volna, ha ügyetlenség és hozzá nem értés eredőjeként zúdul a nyakunkba – ám ha a nyilvánosság elleni tudatos összeesküvés, aligha eurokonform. (A kontinens nyugati felén másfél évtized múltán is példásan büntetik a bennfentes kereskedést.) Ahelyett, hogy naphosszat politikai médiaálhíreken rágódnánk, talán megérett az idő arra, hogy nyugdíjba küldjük a kurátorokat, és újratárgyaljuk a nemzeti média ügyét.