Le vagy lőve! Meghaltál!” „Nem, nem! Nem találtál el, nem haltam meg!” Gyerekkori háborús játékaink gyakori szócsatája ez, olyan vita, amely hosszú időre megakaszthatja a játék fegyverekkel vívott küzdelmet, valódi konfliktussá változtatva a virtuális harcot.
Tavaly augusztus óta az amerikai sajtóban hasonló vita folyik a világ legerősebb hadserege kapcsán. Kirobbanását pedig az váltotta ki, hogy Paul van Riper tábornok – az Egyesült Államok történelmének legnagyobb hadgyakorlatán az ellenséges erők parancsnokaként – a Perzsa-öbölben állomásozó egész amerikai flottát elsüllyesztette.
Van Riper alig négy nap múltán sértődötten távozott az egyelőre csak képzeletbeli csatatérről, mivel a gyakorlat megzavarodott vezetői egyszerűen visszahelyezték a térképre az elsüllyesztett hajókat, hogy a 250 millió dollárt felemésztő katonai gyakorlatot a tervek szerint folytatni tudják.
A 2002 nyarán megrendezett, Millenium Challange névre elkeresztelt haditorna a Pentagon új taktikai elképzeléseit volt hivatva tesztelni. A küzdőtéren részben valódi, részben pedig számítógép által szimulált egységek vettek részt. Tizenháromezer katona, igazi harci repülők és haditechnika vonult fel a sivatagban, ám a valóságos résztvevőket bonyolult számítógépes modellel egészítették ki, hogy a szimulált csata úgy folyjék, mintha abban sok százezres hadseregek csaptak volna össze: azaz virtuális légi, szárazföldi és tengeri egységekkel. A tervezők tehát öszszekapcsolták a virtuális és a valós csatateret, így a számítógépek segítségével olyan hadijátékot sikerült konstruálniuk, ahol a katonák nemcsak elképzelt ellenséggel, hanem olyan ellenféllel küzdhettek meg, aki valódi döntéseket tud hozni a csatatéren, és ha csak a komputerek által szimulált módon is, de visszalő a támadókra.
A hadgyakorlat forgatókönyve szerint 2007-ben járunk. Az Egyesült Államok hadserege egy közelebbről meg nem nevezett, a Perzsa-öböl térségében található „latorállam” ellen indít inváziót. A Kék csapat (USA) katonáinak egy őrült, de katonailag képzett diktátor egységeit (Piros csapat) kell legyőzniük. A Piros csapat vezetőjének főként hagyományos fegyverzet, ám korlátozott számban tömegpusztító eszközök is a rendelkezésére állnak. (A hadgyakorlatot két évig tervezték a technikusok. Az elemzők szerint az első forgatókönyvek alapján Irán lehetett a feltételezett célpont, de a hadijáték lezajlásakor már kétség sem fért hozzá, hogy a képzeletbeli állam Irak.)
Az ellenséges haderő vezetésére a 64 éves Van Ripert, a tengerészgyalogság nyugalmazott tábornokát kérték fel. Talán ez volt a Kék csapat első és legnagyobb hibája.
Az Army Times, a hadsereg lapja beszámol azokról a híresztelésekről, miszerint Van Ripert a Pentagonban kerek perec „seggfejnek” tartják, olyasvalakinek, aki soha nem mulaszt el borsot törni a védelmi minisztérium orra alá, hogy bebizonyítsa, a XXI. század high tech háborúi többnyire csak az „elszállt” tervezők tanulmányaiban léteznek, a való világ ugyanis kicsit más.
A nyugalmazott tábornok a meglepetésre épített. Az Egyesült Államok új katonai doktrínájából, a megelőző csapás elméletéből indult ki, amikor arra a következtetésre jutott, hogy egy megelőző csapást csak egy „még megelőzőbb” csapással lehet kivédeni. A tábornok a felállás szerint kicsiny, főként civil használatra szánt hajókból álló flottával és hasonlóan kis létszámú, szintén túlnyomórészt polgári rendeltetésű gépekből álló légierővel rendelkezett. Gépeit és hajóit a „diktátor” már a csata megkezdése előtt a levegőben, illetve a vízen tartotta – a Perzsa-öbölt szimuláló játéktérben –, közben állandóan mozgatta polgári egységeit. A számos kis halászhajó a Perzsa-öböl szélein körözött, és a Kék csapat nem volt képes nyomon követni a szétszóródó, látszólag minden cél nélkül mozgó civil járműveket. Ahogy az amerikai flotta behatolt az öböl térségébe, Van Riper jelt adott. Az addig ártalmatlanoknak tűnő polgári járművek halálos fegyverekké változtak a vízen és a levegőben egyaránt. A kis Cessna repülők az Al-Kaida harcmodorát alkalmazva kamikaze módra zuhantak rá bombaterhükkel a flotta hajóira és az öböl térségében található repülőterekre. Eközben Van Riper kis naszádokról és motorcsónakokról kínai gyártmányú, a piacon Irak számára is beszerezhető Silkworm (Selyemhernyó) típusú cirkálórakétákat indított – mindez számítógépes szimuláció volt. Ezek a rakéták kétségtelenül alacsonyabb technológiát képviselnek amerikai társaiknál, ám olyan lomha és óriási célpontok ellen, mint egy anyahajó, kitűnően alkalmazhatók. A váratlan támadás megsemmisítette a flotta egyetlen repülőgép-hordozóját, valamint két helikopterhordozó hadihajót. Összesen 16 hajó süllyedt el a virtuális térben, több ezer tengerészgyalogossal a fedélzetén. Ha a valóságban történik mindez, az amerikai flottát nagyobb veszteség érte volna, mint Pearl Harborban.
Ez volt az a pillanat, amikor a gyakorlatot irányító hadvezetés cseréptörést kiáltott, és kijelentette, mindez a valóságban nem történhetne meg. Van Riper legnagyobb megdöbbenésére a hajók hamarosan ismét feltűntek a számítógépes szimuláció térképein, mert a tervezők egyszerűen felélesztették a kilőtt egységeket. A tábornok erre azt felelte: azelőtt arra sem számított senki, hogy valakik utasszállító gépeket vezetnek majd a World Trade Centernek.
A hullámsírból feltámasztott hadihajók csak a kezdetét jelentették annak, amit Van Riper olyan igazságtalanságként élt meg, hogy négy nap múltán lemondott a Piros csapat vezetéséről. A hadgyakorlatot irányítók a hajók feltámasztását követően közölték vele, hogy a Kék csapat zavaró repülőgépeivel sikeresen megbénította a rádiókommunikációját, és hogy most már csak mobiltelefonon tarthatja a kapcsolatot csapataival. A tábornok megint olyan ötlettel állt elő, amelyre nem volt felkészülve az inváziós erő: a lehallgatható telefonok helyett a minaretekből kiabáló müezzinek és motoros futárok biztosították a kapcsolatot csapatai között, amelyek kommunikációját nem sikerült feltörniük a high techhel érkező támadóknak.
Ezt követően arra kérték: bizonyos időpontokban és helyeken „kapcsolja ki” a légvédelmét, továbbá vonja vissza csapatait a partokról, hogy a Kék csapat partra szállhasson, mert ezt a manővert is gyakorolni kívánja. Van Riper ezt a szívességet is megtette, de még így, súlyosan korlátozott erőforrásokkal is rengeteg kellemetlenséget okozott a támadóknak. Aztán egy nap azt vette észre, hogy beosztottjai nem követik utasításait. Kiderült, hogy a hadgyakorlatot szervező vezetés gyakorlatilag átvette az irányítást a váratlan ellenállást tanúsító pirosak felett. A tábornok ekkor döntött úgy, hogy lemond hadvezéri szerepéről, és kivonul a csatatérről. (A későbbiekben tisztes távolból, tanácsadóként segítette a hadgyakorlatot.)
A Pentagon, ha nem is cáfolta Van Riper beszámolóját, azt állította, hogy a hadgyakorlaton teljesen szokványos eljárást alkalmaztak, amikor a flottát újra a térképre helyezték.
„Bevett dolog a csapatok felélesztése, ha a hadgyakorlaton részt vevő egység megsemmisül, függetlenül attól, hogy az ellenséges vagy a saját erőkről van szó. Erre azért van szükség, hogy a kísérlet következő részét is el tudjuk végezni. […] Máskülönben sok ezer dollárt fizethetnénk csak azért, hogy mondjuk engem kiszállítsanak a sivatagba, megöljenek az első napon, és a következő tizenhárom napon ott ücsörögjek. De azt is lehet, hogy újraélesztenek, és így további tizenhárom napon keresztül fel lehet használni tevékenységemet a tapasztalatszerzésre” – védte a mundér becsületét egy tavaly szeptemberben a Pentagonban megtartott sajtótájékoztatón Peter Pace tábornok, az amerikai egyesített vezérkar főnökének helyettese.
Van Riper nem is vitatta ezt a logikát, ám azt sérelmezte, hogy a Millenium Challange-et olyan hadgyakorlatnak hirdették meg, amelyen „szabad a vásár” épp azért, hogy az új katonai elképzeléseket minél élethűbb környezetben tesztelhessék.
Tehát nem egyszerűen egy új fegyver vagy egység kipróbálására került sor, hanem az új vezetési koncepció tesztjére, amelynek sikerét nem lehet így megtámogatni. Van Riper tehát attól tart, hogy háborús körülmények között a nem kipróbált, a Pentagon irodáiban kiötlött taktika alkalmazása súlyos veszteségeket okoz.
A tábornok kifogásai széles körben helyet kaptak az amerikai sajtóban. A lapok hónapokig szinte hősként ünnepelték Van Ripert, aki a huszadik század technológiájával megverte a XXI. század hadseregét, és ezzel bebizonyította: az USA katonai fölénye ellenére nem sérthetetlen hatalom. A vita tehát nem igazán arról zajlik, hogy fel lehet-e éleszteni egy megsemmisített egységet a hadgyakorlaton, hanem sokkal inkább arról, hogy életképesek-e azok az új katonai elképzelések, amelyeket Donald Rumsfeld védelmi miniszter (valamint a többi héja: Paul Wolfowitz miniszterhelyettes, Richard Perle, a védelmi tanácsadó testület vezetője és Dick Cheney alelnök – egyikük sem büszkélkedhet háborús tapasztalatokkal) olyannyira támogat a Pentagonban.
Olyan vélemények is megfogalmazódtak, amelyek szerint a Van Riper-affér nem egyéb, mint arról szóló vita, hogy milyen stratégiát is kell alkalmazni majd az iraki invázió idején. Van Riper és néhány tekintélyes nyugalmazott tábornok egyszerűen szlogeneknek minősíti az új elképzeléseket.
„Csak az történik, hogy beültetnek néhány embert egy szobába, megadnak nekik egy szlogent, hogy az alapján írjanak. De nem ez a módja annak, hogy új ötletekre leljünk” – zsörtölődött a tábornok az Army Timesnak. (A kritikusok szerint olyasvalami játszódik le most a hadseregeknél, mint korábban a politikában: a működő elképzelésekkel szemben előtérbe kerültek a jobban eladható ötletek.)
Valóban: Irak kapcsán megfigyelhető a Pentagon civil tisztviselőinek és a hadsereg profi katonáinak egyfajta ellentéte. A megelőző csapás doktrínája ellen például a szintén nyugalmazott Anthony Zinni tábornok, az Egyesült Államok közel-keleti különmegbízottja már augusztusban állást foglalt. „Rendkívül érdekes, hogy az összes tábornok így vélekedik erről, mindazok pedig, akik életükben egy puskát sem sütöttek el, és olyan szívesen háborúznának, másként látják a dolgokat” – mondta Zinni a floridai Economic Club rendezvényén. Hasonló nézetet fogalmazott meg a nyugalmazott Norman Schwarzkopf tábornok is, aki az öbölháború idején az amerikai erők főparancsnoka volt, valamint a fent említettek mellett több, korábban magas pozíciót betöltő katonai vezető. Ezek a magas rangú nyugalmazott tábornokok általában abban is egyetértenek, hogy Irak lerohanása nem szerepelhet a terror elleni hadjárat első helyén, és hogy a közel-keleti rendezést a palesztinkérdés megoldásával kellene kezdeni, mivel Irak megtámadása enélkül olyan konfliktust idézhet elő a térségben, amely újabb Vietnam lehet Amerika számára. (Közkeletű vélekedés, hogy a nyugalmazott tisztek legtöbbször az aktív állományúak véleményét visszhangozzák, akik – beosztásuk folytán – nem fogalmazhatnak meg kritikát a védelmi minisztériummal és a hadsereggel szemben.)
Nagy-Britanniában is hasonló szakadék keletkezett a katonai vezetés és Tony Blair héjapárti politikája között. A kritikusok között találjuk Sir Michael Rose tábornokot, a brit elit egységek, a SAS volt parancsnokát, aki az Evening Standardben adott hangot nemtetszésének az Irak elleni katonai készülődést illetően. Ezen a héten hallatott magáról a tekintélyes katonai vezető, David Ramsbotham tábornok, aki 1993-ban távozott posztjáról, és aki a brit haderő egyetlen páncéloshadosztályának a parancsnoka volt. Több évtizedes pályafutása során nemegyszer szagolt puskaport. Előbb a London Review of Booksban, most pedig a Guardian című napilapban tette közzé kifogásait a készülő iraki háborúval kapcsolatban. Fő érve, hogy az iraki invázió más fontos feladatok ellátásától von el csapatokat (lásd: balkáni szerepvállalás), és ez olyan túlterjeszkedést jelent a hadsereg számára, amit nem lehet fenntartani. Cikkében élesen bírálja a megelőző csapás doktrínáját, mondván, hogy taktikai elemként fel lehet használni (ahogy azt 1965-ben ő tette, amikor a borneói hadjárat idején csapataival behatolt Indonéziába, hogy elejét vegye az ott gyülekező ellenség készülő támadásának), ám stratégiai, politikai elemként nem lehet rá építeni. A többi tábornokhoz hasonlóan Ramsbotham is arra hívja fel a figyelmet, hogy nem lehet megelőző csapásokkal fenyegetni egy államot az ENSZ határozatának be nem tartása miatt, miközben egy másik államnak, Izraelnek elnézzük tucatnyi hasonló határozat be nem tartását. A tábornok cikke végén kerek perec kijelenti: amennyiben Tony Blair brit miniszterelnök nem hallgat a figyelmeztetésekre, „a világ legnagyszerűbb hadseregének elpusztítását kockáztatja”.
Ráadásul van egy olyan tényező az Irak elleni invázióval kapcsolatban, amely még a tengeri egységek kérdésénél is nagyobb fejtörtést okoz a stratégáknak. A Millenium Challange során a katonák nemcsak a partraszállást, hanem egy másik olyan forgatókönyvet is „eljátszottak”, amelynek megvalósulásától az amerikai katonai vezetés most, az iraki háború előestéjén a leginkább tart.
Budapest, Berlin, a megszállt palesztin városok, Groznij – egymástól távoli, különböző kultúrájú, de egyaránt sűrűn beépített és sűrűn lakott területek, amelyek tragikus sorsban osztoznak: történelmük során súlyos városi hadviselésnek, utcai harcoknak szolgáltak terepül. Az iraki válság Washington által szorgalmazott megoldása nyomán Bagdad is e szörnyű múltú településcsoport tagjává válhat, amelybe a belépőjegyet emberáldozatok ezreivel kell megfizetni.
Vannak tereptípusok és harcászati szituációk, amelyek a rendelkezésre álló technika és személyi állomány minőségi és mennyiségi mutatóitól függetlenül mindig megizzasztják a harctéri parancsnokokat. A szélsőséges klíma, a szabdalt terepen „üss és fuss!” taktikával operáló gerillák állandó problémát jelentenek a reguláris haderők számára, amelyek jellegükből fakadóan sohasem érhetik el azt a rugalmasságot, amellyel ezekhez a dinamikus tényezőkhöz idomulhatnának. Mindazonáltal a fenti gondok eltörpülnek azokhoz képest, amelyekkel egy megszálló (vagy „felszabadító”) hadsereg szembesül a több százezres, esetleg többmilliós városok elfoglalásakor, illetve a későbbi biztosításuk során. Jelentős különbség az is, hogy míg a nyílt terepen „szurkáló” partizánok akciói nyomán elszenvedett veszteségek többnyire tolerálhatók a hadvezetés számára, vagy megfelelő taktikával akár teljesen el is kerülhetők, addig a városokban működő ellenállás erejét annyira megsokszorozhatják a mesterséges terepviszonyok, hogy megfutamodásra késztethetik még az óriási fölényben lévő csapatokat is. Az ellenállás számára különösen fontos gócpontok lehetnek a városok abban az esetben, ha az általuk védett terület (ország) egyéb régiói javarészt nélkülözik az irreguláris hadviseléshez szükséges szabdalt (hegyvidéki vagy sűrű vegetációval borított) terepet. Irak ebbe a kategóriába tartozik.
Az ott járt utazók – nyilván hiányos – beszámolóikban nemegyszer úgy írják le az országot, hogy „sivatag, sivatag, sivatag, Bagdad”. Ez a rendkívül leegyszerűsített kép nem áll messze a valóságtól stratégiai, harcászati szempontból, főként, ha a tervezett hadműveletek fő irányát tartjuk szem előtt. Az amerikai szárazföldi haderőnek Kuvaitból kiindulva kell elfoglalnia Irakot, miközben nagyrészt sivatagon kell átvágnia. A legnagyobb és – az esetleg szükségessé váló erőszakos folyami átkeléseket leszámítva – az egyetlen kihívás nem is a homokban várja az amerikaiakat és a hozzájuk csatlakozó briteket. A négymilliós – elővárosokkal együtt kilencmilliós – metropolis, Bagdad az, ami fejtörést okoz a katonai tervezőknek.
Ha a tisztán katonai szempontokat veszünk figyelembe, a problémát az épületek és a köztük húzódó szűk terek, az utcák okozzák. Ilyen körülmények között triviális, hogy a céltárgyak felderítése, majd a tüzelés lehetősége töredékére csökken a nyílt terephez, de még a hegyvidéki természetes terephez képest is. Az épületek magassága és az utcák szűkössége ráadásul teljesen egyedi dimenziót nyit a szárazföldi hadviselésben: a „függőleges harcét”. A lövések itt nemcsak elölről, hátulról, jobbról vagy balról jöhetnek, hanem felülről is; igaz, volt már példa rá, hogy a városi ellenállás pinceablakokból vagy csatornákból, azaz alulról támadott a megszállókra. A lehetséges fenyegetés irányainak megnövekedett száma a városban harcolókat gyakran szembesíti érzékelésük korlátaival. Vonatkozik ez gépre (harcjárművekre), emberre egyaránt, bár fontos leszögezni, hogy az urbánus hadviselés máig messze leghatékonyabb és egyben legnagyobb túlélő képességű „eszköze” a gyalogos harcos. Az emberi érzékszervek, a mozgékonyság és intelligencia minden infravörös, lézeres szenzornál és detektornál, páncélnál fontosabb lehet ebben a környezetben.
Mindez persze távolról sem jelenti azt, hogy a nehézfegyverzetnek ne lenne szerepe a városi harcokban. Alátámaszthatják ezt a ma hetven–nyolcvan éves budapesti vagy berlini lakosok, akik szerencsésen túlélték az 1945-ös ostromot. A tüzérségi és légi előkészítés ugyanis – igaz, kérdőjeles hatékonyságú – eszköze lehet a városi ellenállás korai meggyengítésének. Egy épületben lapuló fegyveres csoport megsemmisítése végrehajtható több száz kilométerről légi- vagy legfeljebb harminc kilométerről tüzérségi csapással is, anélkül hogy a támadók ezt a katonáikra, kockázatos „lépcsőházról lépcsőházra, szobáról szobára” folytatott harcra bíznák. Ennek ára azonban magas: a város (mint Budapest és Berlin vagy legújabban Groznij) elpusztul, s a civil lakosság a hadviselő feleknél is nagyobb veszteséget szenved. Ráadásul a nehézfegyverek tüze túlélhető a pincékben, és a romok talán még egy ép városnál is jobb terepet biztosítanak a bevonuló csapatok elleni harchoz. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a városuk és népük pusztulását tapasztaló védőket rendkívül veszélyes harci morállal fegyverezheti fel a düh. Az otthon és szerte a világban háborúellenes érzelmekkel szembesülő Bush- és Blair-kormányzat aligha élné túl, ha a tévécsatornák sokasága (és az erre rájátszó iraki propaganda) egy szétbombázott város, áldozatul esett civilek, asszonyok és gyermekek képét sugározná világgá. S ha az Egyesült Államokban még tolerálnák is ezt valamelyest, a több száz – borúlátóbb előrejelzések szerint több tízezer – főnyi saját veszteség mindenképpen kijózanítólag hatna. A koszovói NATO-hadjárat az alkalmazott precíziós bombáknak köszönhetően minden korábbi háborúnál kevesebb civil áldozattal járt, ám a kifinomult nyugati társadalmak már ezt is nehezen tűrték el, s majdnem a háború felfüggesztésére kényszerítették kormányzataikat.
A kilátásban lévő bagdadi utcai harcoknak ráadásul van egy még fenyegetőbb dimenziójuk is. Ha ugyanis Szaddám Huszein valóban rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel, akkor bukását megérezve nem kizárt annak a lehetősége, hogy azokat épp a fővárosban veti be, ahol a legnagyobb az esélye rá, hogy kárt tesz vele a támadókban. Az iraki civilek tömeges pusztulásáért – ne feledjük, nekik nincs védőfelszerelésük! – pedig már lehet, hogy nem a diktátornak, hanem a háborút kezdeményező amerikai politikusoknak kell felelősséget vállalniuk – legalábbis a közvélemény előtt.
Az utóbbi hetekben az amerikai sajtóban megszaporodtak azok a kiszivárogtatott információk, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy az amerikai erőket komoly veszteségek érhetik a háború során. Ez arra enged következtetni, hogy a kormányzat igyekszik előre felkészíteni a közvéleményt: a küzdelem minden eddiginél keményebb lehet. Ami azonban a leginkább próbára teszi az emberek türelmét, az a háborút övező bizonytalanság. A várható veszteségeket olyan intervallumban adják meg az elemzők, ami gyakorlatilag komolytalanná teszi elemzésüket. Ahogy egy magas rangú kormánytisztviselő megfogalmazta a héten a New York Timesnak: „Még mindig nem tudjuk, hogyan fogadják majd az amerikai erőket. Ünnepléssel vagy lövésekkel? És az a helyzet, hogy ezt nem is fogjuk megtudni mindaddig, amíg oda nem érünk.”
***
A Pentagon elemzői szerint az iraki erők azt a taktikát követik majd, hogy a légicsapások ideje alatt szétszóródnak az országban, majd a szárazföldi hadműveletek idején véres utcai harcokra kényszerítik az amerikaiakat. A korábbi öbölháborús tapasztalatokat hasznosítva ezúttal az irakiak nem koncentrálnak majd a határok védelmére, hanem inkább arra törekednek, hogy több akadállyal (felrobbantott hidakkal, gátakkal, csapdákkal) akadályozzák a Bagdad felé haladó amerikai erőket. Az USA katonáinak Bagdad körül a köztársasági gárda háromszoros gyűrűjére kell számítaniuk. Térképünk az elit alakulat lövész-, gépesített lövész- és páncélosegységeinek jelenlegi elhelyezését mutatja.
Az bizonyos, hogy az amerikai invázió megsemmisítő erejű légicsapásokkal kezdődik majd, annál is inkább, mivel az USA légifölénye – az utóbbi tíz év légi őrjáratai miatt is – már most adott. A következő fázisról megoszlanak a vélemények. A hagyományos elképzelések szerint a hadsereg Kuvaitból kiindulva nagyarányú szárazföldi offenzívába kezd, amelynek során minden útjába kerülő ellenséges erőt felmorzsol egészen addig, amíg el nem éri Bagdadot. A Pentagon héjái azonban kreatívabb elgondolásnak tartják azt a tervet, amely egyszerre több ponton, speciálisan kiképzett egységek bevetésével kezdené meg a hadműveletet, és a szétszórt iraki erők között minél kevesebb harc árán rohanna előre Bagdadig, az irakiak felmorzsolását pedig a nyomukban érkező hagyományos erőkre hagyná.
Egyesült Államok
Liberális bírálatok kereszttüzébe került az American Eagle Sydney Sweeney-féle farmerreklámja
