Csak a tokaji a tokaji. Ésszerű kijelentés, amely sok évszázados tapasztalaton nyugszik, az Európai Unióban mégis csak négy év múlva lesz maradéktalanul igaz. Hiába vetette papírra ugyanis Sepsy Lackó Máté uram már az 1600-as években az aszúkészítés fortélyait, a legismertebb magyar bornak a világpiacon a francia, olasz és szlovák „tokajival” kell megküzdenie.
Itt van mindjárt az elzászi változat. A Franciaországhoz tartozó Elzászban az 1500-as évek vége óta ismert a Tokay d’Alsace szőlőfajta. A történetírók szerint – habár sokan csak legendának tartják a históriát – Lazare de Schwendi német tábornok a törökök ellen vívott észak-magyarországi hadjáratából visszatérve vitt magával tokaji szőlővesszőket, s honosította meg őket Elzászban. Ha igaz a legenda, ha nem, tény, hogy a tábornok leszármazottai meglehetős hálátlansággal őrizték dicső elődjük emlékét, mivel manapság a helyi pinot gris (szürkebarát) fajtát és borát nevezik Tokay d’Alsace-nak, annak ellenére, hogy a pinot gris egyáltalán nem honos Tokaj-Hegyalján. Hasonló a helyzet Észak-Olaszországban is, ahol a Tocai Friulanót tartják magyar eredetűnek, holott az sem ízében, sem karakterében nem hasonlít a tokaji szőlő-, illetve borfajtákhoz.
Az Európai Unió külügyminisztereit természetesen nem a fajtajellegbéli hiányosságok győzték meg, amikor kilencévnyi hadakozást követően 2002. november 18-i találkozójukon elhatározták, hogy 2007 márciusától a tokaji bormegjelölést egyedül Magyarország használhatja, és csak a valódi magyar tokaji borok hordozhatnak ilyen címkét az Európai Unióban. A testület egy 1993-ban megkötött EU–magyar megállapodás értelmében döntött arról, hogy 2007-ig mind Olaszországnak, mind Franciaországnak le kell mondania a tokaji bornév használatáról, mivel az uniós szabályok szerint a földrajzi eredetvédelem azt az országot illeti, ahol az adott földrajzi hely található. Márpedig ez – mint ahogyan az immár a világörökségi listából is ellenőrizhető – Borsod-Abaúj-Zemplén megyében fekszik.
A meggyőzőnek tetsző érv ellenére az egyezkedés korántsem volt zökkenőmentes, mivel a csatlakozási tárgyalásokon a franciákkal ellentétben az olaszok újra meg újra fölvetették a tokaji problémáját. Bizonyosan ennek az elszántságnak tudható be, hogy a magyar siker egyáltalán nem teljes, mert a külügyminiszteri nyilatkozat ugyan megerősíti egyedüli jogunkat a tokaji név használatára, Brüsszel azonban az olaszok megnyugtatására megígérte, hogy 2006-ban – vagyis a határidő lejárta előtt egy évvel – még egyszer visszatér a kérdésre.
Mindazonáltal a határozat nem csak a nemzeti büszkeség miatt fontos, mivel a tokaji bor lassan visszaszerzi a szocializmusban megtépázott nemzetközi hírnevét. A borvidéken ismét a minőség lett a meghatározó, mert a vásárlók már nem vesznek meg akármit, még ha a tokaji nevet látják is a palackon. A szőlőültetvények a hegyek szoknyáiról lassan visszaköltöznek a napsütötte, magasabb részekre, hiszen már nem az a legfontosabb, hogy a nagyüzemi termelésnek megfelelően a traktororok kényelmesen közlekedhessenek a sorok között. S az ínyencek is újraértelmezik a tokaji fogalmát, így nem ritka, hogy akár több ezer forintot is megadnak egy-egy jobb évjáratú palackért, nem beszélve az aszúeszenciáról, amelynek egy centjéért a kereskedők akár ezer forintot is elkérhetnek.
Magyarország azonban nemcsak a nyugati országokkal, hanem Szlovákiával is vitában áll a tokaji márkanév használata miatt, s a problémára az uniós csatlakozás sem jelenthet gyógyírt. A vita kirobbanásáért Trianon a felelős. A térképrajzoló diplomaták – ebben az esetben is figyelmen kívül hagyva a magyar fél észrevételeit – a Ronyva folyónál jelölték ki az új határvonalat, és döntésüket az sem befolyásolta, hogy a szlovák delegáció által hajózhatónak feltüntetett vízfolyásra még a legcsapadékosabb időszakokban is csak kisebb csónakokkal lehet felmerészkedni. Így Zemplén nagy része – Sátoraljaújhely egyharmadával s a Tokaj-hegyaljai borvidék két falujával együtt – odalett. Kistoronya és Szőlőske a szlovák tokaji létezését lehetővé tévő két település. Kistoronya szőlői a 380 méteres Simoni-hegy, Szőlőske ültetvényei pedig a 270 méter magas Bocz-hegy déli lejtőin találhatók. Míg azonban a magyarországi területeket védik az Alacsony- és a Magas-Tátra ormai, s megteremtik az egyedülálló mikroklímát, addig a határ túloldalán hiányzik ez a természetes védelem, ráadásul a szlovák gazdaságok szőlősei nem a jobb minőséget adó magasabb részeken, hanem lennebb, az alacsony dőlésszögű területeken fekszenek. A szlovák tokaji minősége így kategóriákkal rosszabb eredeti társáénál. További viszályforrás, hogy a magyar álláspont szerint legfeljebb két és fél szlovákiai falu – Kistoronya, Szőlőske, valamint a Sátoraljaújhelyről leszakított Slovenske Novo Mesto – sorolható a tokaji borvidékhez, míg a szlovák szakemberek hét településről beszélnek.
A bordiplomáciai csetepaté legújabb felvonásában a honi küldöttség kifejezte tárgyalási készségét. Amint Éder Tamás, a Tőketerebesen tartott megbeszélés magyar albizottságának vezetője kifejtette: Magyarország csak abban az esetben hajlandó tárgyalni arról, hogy a szlovák fél tokaji néven forgalmazzon bizonyos borokat, ha azok alapanyaga kizárólag az 1908-as magyar bortörvényben nevesített, ma Szlovákiához tartozó települések mintegy százhetven hektáros körzetében terem. Kívánatos feltétel továbbá, hogy az így termelt szlovák boroknak nemcsak a bortörvény Tokajra vonatkozó szabályainak, technológiai és jogi elvárásainak, hanem az Európai Unió szigorú előírásainak is meg kell felelniük. Az albizottságok azonban a kétnapos tanácskozás zárultával mindössze abban állapodtak meg, hogy tanulmányozzák a magyar, valamint a szlovák jogszabályokat, illetve azok harmonizációjának lehetőségét. Az egyezkedés végeredményét ma még nem lehet megjósolni, hiszen a szlovákok az uniós tagság elnyerését követően a most a magyar tokajit kedvező helyzetbe hozó földrajzi eredetvédelemre hivatkozhatnak majd – teljes joggal.
Az Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalások során Magyarország nemzeti termékként kérte bejegyezni a kizárólag gyümölcsökből, kétszeres lepárlással készített, aromát és tartósítószert nem tartalmazó alkoholos italokat is. A pálinka szó így egyben védjegy is lenne az EU piacán, hasonló terméket más ország gyártója csak a licenc megvásárlása után forgalmazhatna. A koppenhágai csúcstalálkozón az EU – hosszas ellenállás után – elfogadta, hogy a pálinka nevet (magyar helyesírással) csak a nálunk és négy osztrák tartományban készült termék esetében lehet a címkén feltüntetni. A rendelkezés nem példa nélküli: nemzeti védjeggyel ellátott termék lett már a camembert, grappának csak az olaszok hívhatják a törkölypálinkájukat, a franciáké az alma alapú calvados, és természetesen a görögöké az ouzó.
A román–magyar pálinkaháború november végén robbant ki, mert Bukarest szerint „a magyarok ellopták a románok nemzeti italát”. A román fél azt sérelmezi, hogy anyagi és erkölcsi kár éri azokat a gyártókat, akik Erdély több területén ma is „palinca” márkanévvel forgalmazzák italaikat. (Hasonló vita van a görögök és a franciák között a fetáról: előbbiek körömszakadtáig ragaszkodnak a sajtjukhoz, míg utóbbiak azt állítják, a szó már annyira nemzetközi lett, hogy nem feltétlenül Görögország jut eszébe róla az embernek.) A magyarok elleni hangulatkeltésben a Jurnalul National ment el a legmesszebb: kétoldalas összeállításban taglalta, hogy az ital „állampolgárságának” ügyében két NATO-tagállam (sic!) kiásta a csatabárdot, holott a pálinkafőzés tudományát a magyarok 1683-ban, Bécs török ostroma idején csenték el a derék osztrákoktól. A Curentul szerint Magyarország legnagyobb érdeme, hogy képes volt kulturális örökségét másoktól, elsősorban a románoktól kölcsönzött értékekkel gazdagítani, akik nagylelkűen történelmet, kultúrát, hagyományokat és egy kutyafajtát adtak szomszédaiknak, mely „utóbbit aztán erdélyi kopó néven magyar kutyaként jegyeztették be”.
Vasile Puscas, Románia EU-főtárgyalója nemzeti érdeknek nevezte annak bizonyítását, hogy a „palinca” sajátosan Romániában gyártott és fogyasztott, számottevő piaci kereslettel rendelkező termék, mert ellenkező esetben az ország elesik egy jelentős adó- és exportbevételtől. Annak ellenére, hogy odaát a jóval alacsonyabb alkoholtartalmú ital, a cujka népszerűbb a pálinkánál, az utóbbi mégis a romániai alkoholfogyasztás negyven százalékát teszi ki, és pálinkából teljesítik az export háromnegyedét is (évi húszmillió palack, háromszázmillió euró értékben). A román hatóságok azt is érvként hozták fel, hogy míg Magyarországon négy gyártó készít pálinka megjelöléssel forgalomba kerülő terméket, Romániában ezt tizenkilenc vállalkozás teszi. Az Adevarul napilap nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a magyaroknak már sikerült elorozniuk a tokaji márkanevet is az olasz Veneto tartománytól. A pálinkavita előtt Románia már sikerrel vívta meg a sóstúró-háborút Szlovákiával (Pozsony le akarta védeni a „brindza” nevet, amely kísértetiesen hasonlít a román brinzára), a döntést ugyanis az EU elnapolta.
A kérdésben megszólaló bukaresti mezőgazdasági minisztérium közleményében elismerte, hogy a két évvel ezelőtt az EU-val szerződésbe foglalt listán (amely a levédett román párlatokat tartalmazza) a hetven termék között egyetlen pálinka sincs. A Garant (az Alkohol- és Szeszesital-ipart Patronálók Szervezete) kompromisszumos megoldást javasolt: legyen a pálinka regionális termék, és az üvegen tüntessék fel a származási helyet – például „Bihari pálinka”. A szabadalmi hivatal azt javasolta, hogy mivel a pálinkát az egész egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén főzik, a vodkához hasonlóan nemzetköziesítsék a szót, amivel az bárhol szabadon gyárthatóvá válik. A kérdés felmerült a román–magyar miniszterelnöki találkozókon is.
Tavaly decemberben aztán fényes román győzelemről számoltak be a bukaresti lapok. Bár elismerik, hogy az EU hivatalosan még nem nyilatkozott a kérdésben, de „biztos jelek mutatnak arra, hogy a magyarok agresszív és beteges kérését visszautasítják” – állította a Garant vezetője, Romulus Dascalu. A magyar Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium EU-integrációs főosztályának vezetője szerint erről szó sincs: az unió piacán pálinka névvel csak a Magyarországon előállított, tiszta gyümölcs- és törkölypárlat hozható forgalomba.
A pálinka szó különben szlovák eredetű, csak épp Pozsony meg ne hallja.
-----------------------------
A göncruszkai főzdében ücsörögve viszont még véletlenül sem kerül szóba a nemzetközi pálinkahelyzet. Van annál fontosabb dolog. Mert a gönci barackpálinka még így, eldobható műanyag palackba száműzve is gusztusosan mutat, félédes fehérborokat megszégyenítő a színe, s ha megmozgatjuk, hát méltóságteljesen lötykölődik jobbra-balra, mutatván, hogy van benne anyag. Aztán, hogy ne csak a szemnek jusson az élvezetből, lecsavarjuk a kupakot, és előbb az illatot, majd az ízeket vizsgálgatjuk. Vendéglátónk türelmesen megvárja, míg az első korty után kettőt-hármat cuppantunk, s csak akkor teszi föl a mosolyából ítélve költőinek szánt kérdést:
– Nos, milyen?
– Tökéletes.
– Hát, amilyennek az igazi gönci barackpálinkának lennie kell. De egy nagy hibája azért van.
– Mégpedig?
– Hogy a boltban ilyet nem kap.
– Ez valóban jelentős hiányosság – válaszolok, s kifejtem, hogy akkor legalább a környékbeli gazdák jól járnak, mert mi mást tehetnének az ínyencek, mint hogy háznál veszik meg a gönci barackot. Léport István azonban kiábrándít: itt olyan sincs, mert mindenki csak annyit főzet, amennyi önmagának elegendő. Vagyis a híres-neves gönci barackpálinka idegenek számára nem létezik.
– Leginkább az adók miatt – vonja föl a szemöldökét a főzőmester, s közben újabb kortyolásra ösztökél az itókából, amely szerencsére csak hivatalosan nincs. Persze nem volt ez mindig így.
– A kilencvenes évek elején még árultuk. Volt a tsz-nek egy 1960-ban telepített hatvanhektáros gyümölcsöse, csak hát elöregedtek a fák, és az egész tönkrement. Aztán meg a kereskedelmi főzés miatt valami húszmillió forintos jövedéki biztosítékot kellett volna letennünk. De hát még arra sem volt pénzünk, hogy fölvásároljuk az alapanyagot, nemhogy további húszmillió. Ez 1992-ben volt, amikor bejött, hogy kizárólag magánszemélyeknek vállalhatunk bérfőzést. Most, tizenegy év múltán próbáljuk ismét beindítani a termelést. Mert higgye el, van rá igény. Hiszen ami tőlünk kikerült, az igazi gönci pálinka volt, ötvenfokos, saját alapanyagból, nem az a nagyipari, aromával ízesített, negyven fokra levizezett valami. Azt is higgye el – s ezt tapasztalatból mondhatom –, hogy itt már sokféle barackból főztünk, de csak a gönci adja vissza ezt a zamatot. Ezer közül is kiszúrom, ha másfajta barackból főzünk. S még jobb, ha három évig fahordóba tesszük, mert igaz, a fa egy kicsinyt eszik is az erejéből, de a dongán keresztül lélegzik a pálinka, amitől még simább lesz az íze. A másik fontos dolog a főzőüst. Májusban cseréltük az egyiket, de az újat is rézből csináltattuk. A nagyvállalatoknál, a legmodernebbeknél is próbálják meghagyni a rezet, s kombinálják saválló anyaggal, mert a réztől jobb a pálinka. Amiatt viszont rosszabb a réz, hogy ha nem dolgozunk folyamatosan, akkor hamar oxidálódik. Na, ezért is más a bolti pálinka.
– Bizony, bizony – bólogat az üzemvezető, nagyiparéknál az a szokás, hogy fogják a jó pálinkát, s addig vizezik, amíg el nem érik a negyven fokot meg a legnagyobb hasznot. Amit onnan tud, hogy valamikor tőlük is vett az egyik nagy likőrgyár gönci barackot, s akkor azt mondták, jó, ha egy liter likőrgyári pálinkában két deci gönci barack van.
Mivel továbbra sem értem, hogy ha ilyen tökéletes a Göncruszkán készített kajszipálinka – márpedig ezt jó néhány cuppantás után nekem is fenntartások nélkül el kell fogadnom –, akkor miért nem gazdagodik meg errefelé mindenki, Léport István tollat, füzetet vesz elő, s bevezet a pálinkafőzés legszomorúbb mozzanatának rejtelmeibe, amelyet a járulékok és adók kiszámítása névvel illethetünk.
– Vegyünk egy alapesetet. Tegyük föl, hogy a gazdának nincs saját barackosa, hiszen ha kereskedelmi célokra főzetnénk, nekünk is föl kellene vásárolnunk a gyümölcsöt. Kimagozza a barackot, majd három hétig tárolóban tartja. És idehozza kifőzetni ötven-ötvenegy fokosra. Természetesen saját fogyasztásra, amiben ott az állami korlátozás, hogy ez legföljebb ötven hektoliterfok, azaz hozzávetőleg száz liter pálinka lehet egy esztendőben, mert csak ebben az esetben hétszázhetven forint a szeszadó. Amúgy több mint a duplája. Egy átlagos évben nyolc liter pálinka jön le egy mázsa barackból. Jobb esztendőkben tíz is, de maradjunk az átlagnál.
Sebesen serceg a golyóstoll a papíron, s hasonlóan szép tempóban gyülekeznek a fizetendő tételek is. Végül megvan a végeredmény: egy liter ötvenfokos gönci barackpálinka 2100 forint. De nem olyan sok ez – véli Léport István –, ha azt vesszük, hogy a boltban a szeszipari kotyvalékok literjéért két és fél ezer forintot is elkérnek. Csak hát ez a 2100 forint a sajátra vonatkozik, a kereskedelminek az ára fölmehet három–négyezer forintig is.
– Ezért nem főznek most sem? – kukkantok be a gyönyörű rézüstsorok közé, ám az üzemvezető megnyugtat, hogy ennyire azért nem rossz a helyzet.
– Nekünk a szezon augusztus elején kezdődik, amikor a barack megindul, s tart karácsonyig. A január, február kicsit holtidő, majd március, áprilisban hozzák az almát, a törkölyt, ami addig elmaradt. Sokan jönnek év vége előtt, mert arra mindig számítani lehet, hogy január elsejétől emelik a szeszadót, az idén is hatszázhatvanháromról hétszázhetvenre nőtt. De annyiban bizonyosan nehezebb lesz a helyzetünk, hogy – amint hallottam – az uniós csatlakozás miatt az ötven hektoliterfokot huszonötre akarják csökkenteni, a magáncélra főzött pálinka adóját meg a kereskedelmihez kívánják közelíteni. Kár lenne a gönci barackért! – sóhajt nagyot Léport István, s még hozzáteszi, hogy az lenne az igazi, ha nemcsak külhonban, hanem idehaza is lenne a jó pálinkának böcsülete.
Konferencialiga
A Maribor lekontrázta a Paksot, amely tanult a kolozsvári leckéből
