A 21. század elitje (3.)

Tudatosan használják személyiségük építésére az utazásokat, nyaralásokat is a bubók (vagyis a burzsoá bohémek). Az utazásra szánt pénz befektetés saját „emberi tőké”-jükbe. A Loire mentét uszályon, Új-Zélandot kerékpáron, Costa Ricát tutajon, Nepált hegyet mászva gyűrik le. Nem találtuk meg az északnyugati átjárót, mondják, amikor hazajönnek, de megtaláltuk saját magunkat.
A bubók szeretik a nyugalmat. Buknak az „egyszerű emberek”-re. A napszítta farmerokra, viharverte tengerészekre, magányos kézművesekre, fáradhatatlan nyugdíjasokra, régi recepteket tudó szakácsokra. Mindenkire, akik szegényebbek náluk, mégis gazdagabbnak tűnik az életük.
A természetet teljesítménytesztként fogják fel. Az állatok a természetben menekülnek a hideg elől, és keresik a meleget. A bubók pont fordítva. Keresik a nélkülözést, a hideget. Ilyenkor elfelejtik new age guruikat, akik arra tanítják őket: Szeresd magad jobban!
Egy igazi bubo leszármazott mondjuk egy huszonhat éves, Princetonban szociológiát végzett, társadalmi munkás, aki metodista, taóista, bennszülött amerikai rítusokban hívő, kvéker, orosz ortodox, buddhista zsidó. Lehet, hogy az utolsó ítélet valójában az utolsó eszmecsere lesz? A flexidoxia a kulcsszó. A hajlékonyságba, alkalmazkodóképességbe vetett hit, simulékonyság a változásban. A bubóivadék azokat az írókat szereti, akik Provence-ba vonultak vissza, de olyan regényeket írnak, amelyek pornográfiaként hatnak a túlfeszített idegekre.
Ha az ember leül, és kezébe vesz egy könyvet vagy újságot, szinte biztos, hogy megtalálja benne ezt a mondatot: „Átmeneti korban élünk.” Mindegy, hogy az 1840-es vagy az 1980-as évekről van szó. Ma már nem átmeneti korban élünk. Épphogy egy átmenet utáni kor a miénk. A bubóizmus a tökéletes kulturális ruhája a globális elit ideológiai kiegyezésének (megalkuvásának?). Vad irányváltás balra minden nem gazdasági kérdésben úgy, hogy vadul jobbra fordulhassunk minden, a gazdaságot érintő dologban.
Aztán itt van ez a harmadik út. Szegény Németh László, ha ezt megérhette volna! A régi, fárasztó jobb- és baloldali címkék divatjamúltak az olyan bubó politikusok szemében, mint Clinton vagy az ifjabb Bush. Ők kiegyenlítenek. A két irányt meghaladóan háromszögelnek. Kedvenc szavaik: fenntartható fejlődés, gyakorlati idealizmus. A konzervativizmus vagy a liberalizmus is ódivatú számukra, „mert az csak megosztja Amerikát”. Egy biztos, a bubóknak nem erős oldaluk a következetesség. A régi polgárok bezzeg nem szégyellték, hogy kemény munkával, könyökléssel, másokon való átgázolással jutottak vagyonukhoz. Nem úgy a bubók. Megértük, amit sose hittünk volna: a burzsoák lettek a hitelesek, a bohémkedők a kamuk. Egy békés és virágzó országban még elmegy mindez, de egy rövidesen bekövetkező, vad válságban gyorsan kiderül, milyen fából faragták a bubókat, akiknek ez lehetne a párnájukra hímezve: „Jól élni a legédesebb bosszú.”
Az autójuk lökhárítóján lévő matrica felirata meg így kezdődik: Mentsd meg a… Mindegy is, hogy mit. A bubók nem szeretik az országos dolgokat. A helyi dolgokat szeretik. Ők az igazi helyi hősök. Kulcsszavuk a bensőséges hatalom, a helyi hatóság. Másik kulcsszavuk is ebből fakad: az ellenőrzés. A gyerekeké, a tévéé, a számítógépé (!), a cigizőké, az italozóké, a füvezőké, a szemetelőké, a hirdetőké, a fegyverviselőké stb. Gyengéd nyomás, miként ők mondják. A közösség ellenőrzéséé. Ez is harmadik út: a túlzó individualizmus és az emberekre erőszakolt, formális megfigyelés között. A bubók – hála az ötvenes évek kelet-európai tervgazdaságainak – mindenféle központosítást elvetnek. Az ebből fakadó merev hierarchiát is. A bubók cégeinél sok helyütt az íróasztalok és a székek kerekeken gurulnak, a főnök is farmert visel trikóval. Szexuális életük pedig (hogy ez se maradjon ki a bubók jellemzéséből) az esztelen testiség és az ókonzervatív puritanizmus között van valahol félúton.
Manapság annyi minden „új”, hogy szinte minden régi. Új szocialisták. Új tőke. Új gazdaság. Új mosópor. Új média. Új új. Új elit is, persze. Nem csoda, hogy az Őrülten Nagy Generáció (és leszármazottai) újra kitalálták magukat mint nélkülözhetetleneket, kiegyenlítőket. Az jó, hogy fölfedezték: csak az ész számít, a tudás. Az érdemen alapuló rend és trend szép ábrándját kicsit karcolja az a tudat, hogy a nemzedék java már lenn van a földben, mint a krumpli. A legtökösebbek be se jutottak semmiféle egyetemre, mert utálták az oktatást, vagy mert megalázták őket. (Eszembe jut az utánam következő generációkból egy ifjú, akit nem vettek föl számítógép-programozó–matek szakra, erre bosszúból kitanulta a műbútorasztalosságot, és annyi pénze van, mint a pelyva. És boldog.) Ha már a kétkezi munkánál tartunk: ebből a könyvből hiányzik az Egyesült Államok lakosságának nagyobbik része. A nép hatvankét százaléka még mindig a munkásság köreiből kerül ki. Erre egy másik alapkönyv hívja fel a figyelmet (Michael Zweig: A munkásosztálybeli többség: Amerika legjobban őrzött titka).
Az igazi amerikai tradíció a hagyományellenesség. A stabilitást itt mindig a társadalom fejéről a talpára való állítása jelentette. (Ah, régi szép marxi idiotémák!). Az európai értékrend után áhítozó bubók kívánságai rendszerint kimerülnek egy európai körutazásban. Ha a bubók igazán fölvilágosultak, a társadalmi javítások iránt elkötelezettek lennének, és nem önmaguktól eltelt materialisták, Amerika egy kicsit jobban hasonlítana Európára.
Mert bármilyen szép is ez a könyv, Amerikában még mindig nincs országos és ingyenes társadalombiztosítás, nincs fegyverkorlátozás, de van halálbüntetés, embertelen külvárosok terpeszkednek az élhető kertvárosok körül, sok helyütt nyolcvanórás a munkahét, és a megatársaságok megfojtják a kisvállalkozásokat.
„Az ember nem választhatja külön társadalmi céljait az üzletitől”, mondják a bubók. De csak mondják. És közben az alkalmazottaik öntudatára apellálva (ez a szép az egészben!) valójában kizsigerelik őket. Brooks azt írja: „Jó egy bubo világban élni.” Persze. A burzsoá bohémeknek. Akiknek Brooks szerint „megvan a képességük arra, hogy Amerikát egy új aranykorba vezessék”. „Woodstock mitológiáját háziasították, és most a felső tízezer irányító eszközévé vált”, írja Brooks. A szerző legnagyobb hibája, hogy ebben nem lát semmi kivetnivalót. Ami pedig az aranykort illeti: rövidesen meglátjuk. Most a csapásra kész repülőgépek, helikopterek, tankok, rakéták, anyahajók árnyékában egyelőre csak acélosnak (hogy azt ne mondjam, sztálininak) tűnik.