A kétarcú idol

Friss felmérés szerint az oroszok többsége úgy véli, Sztálin több jót tett az országért, mint amennyit ártott neki. Ez az értékelés összecseng azzal, hogy mind gyakrabban bukkan fel ismét a „népek atyjának” alakja a nemzet hősi panteonjában. Jó példa a rehabilitációs törekvésekre, hogy Nyikita Mihalkov felvetése után a duma is foglalkozott Volgográd visszakeresztelésének ötletével. Tíz-tizenöt éve ez elképzelhetetlen lett volna. Akkor a megkérdezettek kevesebb mint egy százaléka említette Sztálint azok között, akire néhány évtized múlva majd emlékeznek az oroszok. Mindez nagyon jól mutatja, hogy a politikai széljárással, a társadalom hangulatának változásával miként alakult Sztálin megítélése is.
A „vezér” halálától az ötvenes évek a lelkiismerettől gyötört önvizsgálat jegyében teltek. A hatalmi harcokba feledkezett pártvezetés hathatós segítségével, a félelem lassú elpárolgásával a görcsből oldódó társadalom nagy részének tudatában Sztálin is leszállt az égi magasságokból. Ezt jelezte, hogy csendben fogadták el a „generaliszszimusz” kikerülését a mauzóleumból. Ezzel neve is átkerült a nyilvános szférából a szürke zónába. Az új vezetés identitásának alapja e tiltás volt, Sztálin azonban nem szűnt meg szimbolikus figura lenni. Sőt a 60-as, 70-es években komoly kultusza alakult ki egyes társadalmi csoportokban. A periférián, a Kaukázusban ezt mutatta, hogy Grúziában nem hivatalos zarándoklatokat, idegenvezetéseket szerveztek a sztálini helyeken, míg a fővárosban buszok, teherautók szélvédőin bukkant fel előszeretettel a képe.
Születésének 100. évfordulóján, 1979-ben a legitimációjában erősödött brezsnyevi vezetés visszaengedi Sztálint a pártsajtóba, s figurája érezhetően pozitívabb megítélést kap. Ez egyebek mellett azzal is magyarázható, hogy közben a Lenint övező rutinpropaganda kiüríti a forradalom vezérének alakját. Az is a népszerűség emelkedésének kedvez, hogy a 70-es évek elejétől ismét erősödik a „szovjet nép”, a „szovjet ember” mint különleges történelmi fenomén mítosza. Sztálin ezzel párhuzamosan egyre gyakrabban szerepel nagy stratégaként, az ország ipari potenciáljának megteremtőjeként és a második világháború megnyerőjeként.
A modern közvélemény-kutatások kezdetén, a 80-as évek közepén ismét fordul a kocka. Sztálin potenciális figurája e kornak, a peresztrojka sajtójában azonban alakja egyértelmű kritikával, negatív felhanggal – sztálini kultusz, sztálinizmus szófordulatokban, s a parancsuralmi rendszer, a zárt, katonai társadalom szinonimájaként – jelenik meg. E démonizáció eredményeként magasan vezeti a történelem legszörnyűbb figuráinak rangsorát.
E kompozíció 1993 körül ismét változik. A Szovjetunió szétesése, a puccs, a gajdari reformok, a parlament lövetése, a vadkapitalizmus káosza érezhetően rontja a reformerek népszerűségét, ugyanakkor erősíti a Brezsnyev-éra utáni nosztalgiát, s emeli Sztálin nimbuszát is. A deliberalizáció, az izolacionalizmus erősödésével, a Nyugat átértékelésével az évtized közepétől ez a trend még markánsabbá válik. Az értékelésben kiütközik alakjának kettőssége. Egyre pozitívabb lesz mint országvezető, államférfi, míg a negatívumokat személyes tulajdonságaihoz kötik. A birodalmi-hazafias hangulat emelkedésével népszerűsége tovább nő, s ennek kedvez az ezredfordulón a kemény kéz utáni vágy, majd ezt követően a belpolitikában megmutatkozó finom putyini etatista fordulat is. Jellemző, hogy Sztálint ekkor már háromszor annyian sorolják az orosz történelem panteonjába, mint tíz évvel korábban. Morális hitele, tekintélye is magasabb az elvárhatónál, s talán e tekintetben többen választják példaképnek, mint Szaharovot. A fejlődést plasztikusan mutatja be felmérésében Borisz Dubin szociológus. Eszerint 1989-ben az orosz történelem tíz legkiemelkedőbb alakjának rangsorába 12 százalékkal éppen csak befért Sztálin, míg a listát Lenin vezeti 75 százalékkal a 41 százalékos I. Péter és a 27 százalékos Puskin előtt. Öt évvel később Nagy Péter áll az élen, megtartva 41 százalékát, Lenin a második 34 és Puskin a harmadik 23 százalékkal. Húszszázalékos eredménnyel azonban már a negyedik Sztálin. Öt évvel később, 2000-ben ugyanez az első négy sorrendje, azzal a különbséggel, hogy mindannyian növelték népszerűségüket, a százalékarány 45, 43, 42, illetve 35. Sztálin iránt ma az orosz társadalom szinte ugyanolyan arányban viseltetik szimpátiával, mint amennyien elutasítják. Az első csoport érdemeit emeli ki – az iparosítást, hogy a második világháború éveiben szuperhatalommá tette a Szovjetuniót, szociális biztonságot, stabilitást, rendet teremtett –, míg az utóbbi a diktatúrára, az éhínségre, a represszióra, a gulagra fekteti a hangsúlyt.