A kurdok és a felforgatott status quo

Bár az Irak elleni háború bármikor megkezdődhet, a térségben számtalan ügy maradt megválaszolatlanul. Egyelőre az ország északi részén sem körvonalazódik a Szaddám Huszein utáni politikai megoldás, a rivalizáló síita és szunnita arabok, kurdok, türkök, jazídik aligha képzelik egyformán az új Irakot. A Bush-doktrína legnagyobb mulasztása kétségkívül a kurd kérdés elodázása; könnyen meglehet, hogy az egymással is rivalizáló pártok, mozgalmak lángba borítják a térséget.

Nagyhatalmi nyomásra jött létre a két legnagyobb tömörülés, a Maszud Barzani vezette Kurdisztáni Demokratikus Párt és a Dzsalal Talabani irányította Kurdisztáni Hazafias Unió tavaly októberi megállapodása. Tagadhatatlan, hogy a jelenlegi helyzetben az észak-iraki kurd autonómia léte fűzi össze a tegnapi riválisokat. Barzani és Talabani nyíltan nem vetik fel az önálló kurd állam lehetőségét, ehelyett – hivatalos álláspontjuk ellenére – inkább az olajban gazdag Moszul és Kirkuk vidékére pályáznak. A helyzetet bonyolítja, hogy a területre Törökország is igényt tart, nem beszélve az észak-iraki türkökről és szunnita arabokról, akik – a kurdokhoz hasonlóan – őslakosnak tekintik önmagukat.
Az Egyesült Államok döntéshozói nehéz helyzetben vannak, hiszen képtelenség mindenkit kielégítő, méltányos megegyezést kínálni, ráadásul Washington minden érintettnek fontos szerepet szán a háborúban. A szövetségesek sorában kétségkívül Törökország a legfontosabb. Az amerikaiak nem véletlenül szavatolták, hogy a Szaddám utáni Észak-Irakban nem állhat fel az önálló kurd föderációs kormány. A The Washington Post szerint az amerikai kormányzat azt is vállalta, hogy a háború után a török csapatok Észak-Irakban ellenőrizhetik a kurd fegyveres csoportok leszerelését. Válaszképpen Barzani kijelentette: ha a török csapatok átlépik az autonómia határát, a kurdok népfelkelést indítanak.
Miután az ankarai parlament egyelőre elutasította, hogy az amerikai katonák török területről kiindulva nyissák meg az északi frontot, alaposan összekuszálódtak a szálak. Ha az amerikaiak nem indíthatnak északról is offenzívát, olyan öldöklés lehet a határvidéken, amilyenre évtizedek óta nem akadt példa. A kurdok védtelenül maradnak, Szaddám Huszein pedig alighanem kihasználja a lehetőséget. Erre utal, hogy helyi beszámolók szerint az irakiak Scud rakétákat telepítettek a kurd autonóm terület nagyvárosainak közelébe. Barzani és Talabani az iraki vegyi csapások veszélyére figyelmeztették az embereket, de az Egyesült Államok, az Európai Unió és a nemzetközi segélyszervezetek nem szállítanak gázálarcokat a fenyegetettségben élő kurdoknak.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy néhány nappal ezelőtt egy Irán-barát, síita kurd fegyveres csoport, a tizenötezer harcost számláló Badr dandár is felvonult az iráni határ mentén.
Vihar előtti csend honol mostanság Észak-Irakban, s ha az első puskalövés eldördül, alighanem egymásnak esnek a szereplők. Abba pedig jobb bele sem gondolni, hogy a Törökországban élő tizenkétmillió kurd miképpen cselekszik, ha észak-iraki testvéreiket halomra gyilkolják, és az autonómiát megszüntetik.
Az amerikai erőpolitika gyökerestől felforgatta a térségben a viszonylagos békét jelentő, több évtizedes status quót. A Bush-doktrína következményei kiszámíthatatlanok.