Aki felesége arcképével beszélgetett

Ez a Constable nagyon jót tett velem!” – jegyzi fel naplójában Eugene Delacroix, miután megnézte az angol művész festményeit a párizsi kiállításon. 1824-et írnak, és John Constable angol festő ekkoriban nemcsak Delacroix-val tesz jót, hanem a barbizoni iskola művészeivel, sőt általában a XIX. század francia tájképfestészetével is. Ihletője s elődje ugyanis az impresszionistáknak.
Csaknem két évszázad múltán John Constable ezekben a hetekben-hónapokban ismét a francia főváros vendége, és most is ihlető erejű. Ráadásul Párizs először rendez nagyszabású kiállítást életművéből. A Champs-Élysées-n lévő Grand Palais kétszáz alkotását állította ki. Rajzokat, akvarelleket, festményeket, elsősorban tájképeket. Ez természetes, hiszen Constable-t a tájképei tették híressé. Igaz, festett portrékat is, amelyeket azonban nem kedvelt, mondván, a portréfestészet intim műfaj, nem tartozik a nagyközönségre. Tény, hogy John Constable – a Bridges családról festett portrén kívül – csakis a szeretteiről, hitveséről és hét gyermekéről festett arcképet. Őket viszont oly szeretettel örökítette meg, hogy – amint naplójában írja – felesége portréjával még beszélgetett is… Nos, e szép portrék jó része most szintén látható a Szajna partján, mintegy érzékeltetve alkotójuk ellentmondásosságát. John Constable ugyanis portréfestőnek is elsőrangú.
Az ellentmondásosság szerves része e kétszáz évvel ezelőtt élt művész összetett és excentrikus személyiségének – mondják Constable-ról a művészettörténészek. Akiknek ez a retrospektív kiállítás alkalmat ad John Constable tisztességes életének és kifinomult művészetének felelevenítésére.
A művész 1776-ban született Suffolkban, Londontól egy futamodásnyira. Módos család gyermeke, nem küszködik anyagi nehézségekkel. Gyermekkorát Suffolkban tölti, s vásznain később gyakran idézi meg e tájat. Raffaellót utánozva kezd festegetni, így hívja fel magára Sir George Beaumont figyelmét, akit annyira magával ragad, hogy megmutatja neki kedvenc – s ezért minden utazásán magával cipelt – kicsiny festményét, Claude Lorrain alkotását. John Constable-ra ez a kép a felfedezés élményével hat, s a fiatal művész ekkor dönt úgy, hogy végleg a festészettel jegyzi el magát. Édesanyja támogatja őt elképzelései megvalósításában, s ketten elérik, hogy a tehetős, ámde szigorú atya havi apanázst adjon a festőtanonc csemetének.
Huszonhárom esztendős, amikor Londonba megy, hogy a Királyi Akadémián tanuljon. Itt oktat Henry Füssli is, aki gyakran gurul dühbe, s ilyenkor azt vágja növendékei fejéhez: „Egy rakás vadállattal vagyok körülvéve, akiknek kénytelen-kelletlen én vagyok a szerencsétlen őrzőjük.”
A durva stílusú Füsslitől Constable a konvencionális festészet elemeit tanulja meg. Az ifjú Johnt a tájképfestészet vonzza, különösen Poussin, a XVII. század hollandusai és Gainsborough. Carracci és Wilson képeit másolva görnyed a vásznak előtt, s közben anatómiai tanulmányokat folytat, hogy – amint írja – „elsajátítsa a festészet alaptechnikáihoz elengedhetetlen tudást”.
Huszonhét esztendősen rendezik meg első kiállítását a Királyi Akadémián. Négy tájképet mutat be. Ettől kezdve egymás után festi a szebbnél szebb tájképeket; csaknem érzelmesen ábrázolja az angol vidék lágyságát, gabonaföldeket és szénásszekereket, folyópartokat és hidakat fest meg. Szabad ég alatt alkot; ahogyan később a francia impresszionisták teszik.
Constable sokat utazik. Járja Angliát, és sok mindent megörökít belőle. „Kétségtelenül ő korának legnagyobb tájképfestője” – írja róla a londoni Times. „A vízimalmok buktatójánál megszaladó víz zenéjét, a lágy emelkedőket, dombokat, a mocsaras vidék rejtelmét, a piros téglás házikókat szeretem én!” – írja naplójában a művész. Utolsó évei kínszenvedéssel telnek: jobb keze megbénul, s így, családja unszolására, kénytelen korlátozni a szenvedéllyé vált munkát.
1837 márciusának utolsó napján egész nap fest. Egyetlen pillanatra sem hagyja abba a munkát, és „készre csinálja” a Malom és Arundel kastélya című festményét. Aztán leteszi az ecsetet, nyugovóra tér, és soha többé nem ébred fel.
Lucian Freud, a párizsi kiállítás megrendezője – egyébként maga is festő – azt mondja a kiállítás katalógusában publikált interjújában: Constable nem azzal foglalatoskodott, hogy forradalmasítsa a festészetet, hanem azzal, hogy a valót fesse meg. Ez igaz is meg nem is. Az angol művész valóban nem „foglalatoskodott” a forradalmasítással, hanem egyszerűen – forradalmasította a tájképfestészetet. Hiszen ahhoz, hogy „a valót fesse”, a maga korának hagyományait és szokásait kellett megtörnie. Vagyis John Constable, a nyugodt tájak megörökítője mégiscsak forradalmasította a festészetet. De legalábbis megmozgatta a tájképfestészetet. Igaz, közben szívesen elbeszélgetett a feleségéről készített portréval is…