Ötvenévesnek lenni annyit jelent, hogy bármi lehet még belőlünk – indította a brit Observer az ötvenesek előretöréséről szóló cikkét 2000 novemberében. A fejlettebb társadalmakban ez volt az az időszak – a fiatalos lendülettel létrehozott internetes cégek tömeges csődje, a dot.com lufi kipukkanása után –, amikor a média és az üzleti világ észbe kapott: az ötven felettiekre a gazdaságnak is szüksége van. Az utóbbi három évben egyre nyilvánvalóbb a felismerés: a gazdaságnak nemcsak hogy szüksége van az aktív idősebb korosztály munkájára, hanem jó, ha felkészül rá, hogy a jövőben egyre nagyobb szerepet vállalnak majd a működtetésében az aktív időskorúak. Elég, ha csak arra a tényre gondolunk, hogy ezekben az elöregedő társadalmakban 2040-re a lakosság több mint felét teszik ki az ötven fölöttiek.
A jövőkutatók dilemmája most az, miként lehetne az aktív életkor meghosszabbodásából származó gazdasági haszonnal kivédeni azt a traumát, amelyet az elöregedő társadalmak jelenlegi nyugdíjrendszerének várható összeomlása idéz majd elő.
Magyarország külön gondja, hogy várható gazdasági haszonról mindaddig nem beszélhetünk, amíg az átlag magyar férfi legnagyobb eséllyel éppen ilyen idős kora, vagyis 50. életéve körül költözik a másvilágra.
Ha ezt a speciálisan magyar problémát nem veszszük számításba, a demográfiai folyamatok akkor is riasztó adatokkal szolgálnak a jelenlegi nyugdíjrendszer jövőjét illetően. Hamecz István, a Magyar Nemzeti Bank közgazdasági főosztályának ügyvezető igazgatója például a jövő útját abban látja, ha mindenki maga gondoskodik későbbi nyugdíjáról. A demográfiai előrejelzések alapján egészen biztos ugyanis, hogy a jelenleg Európában elterjedt felosztó-kirovó nyugdíjrendszer tartósan deficites lesz. Szerinte az állam a következő intézkedéseket hozhatja ennek ellensúlyozására: először is emeli a nyugdíjkorhatárt. Az EU több országában, például a katasztrofális gyermekszámcsökkenéssel küszködő Olaszországban már most szóba került, hogy az aktív kor határát 75 évre emelik, de beszélnek már nyolcvanéves nyugdíjkorhatárról is. A második lehetőség a járulékok emelése, de tudjuk, hogy minél szorosabb a prés, annál többen akarnak szabadulni belőle, tehát ez a módszer nem feltétlenül a legcélravezetőbb. A harmadik mód, amellyel az állam visszafoghatja a kiadásait, az, ha a nyugdíjakat nem a fogyasztói árindexnek plusz a nettó reálbér növekedésátlagának megfelelően emeli, mint most, hanem csupán a fogyasztói árindexet figyelembe véve.
– Ezzel a módszerrel rengeteget lehet spórolni, mert Magyarországon a reálbérek várhatóan sokkal gyorsabban fognak növekedni, mint a fogyasztói árindex – mondja Hamecz István, hozzátéve, hogy ebben az esetben a nyugdíj nem veszít értékéből, de nem is követi a gazdaság fejlődésének ütemét. Tekintve, hogy az egész euroatlanti világ hasonló öregedési hullámmal néz szembe, a fejlett országok mindegyike öngondoskodásra próbálja rávenni polgárait. Az Egyesült Államok ugyan ma még jobb demográfiai mutatókkal dicsekedhet, mint az európai országok, de már készül a várható bajokra: hatalmas állami alapokat hozott létre a jövendő nyugdíjkifizetések fedezésére. Persze minden gond ezzel sem oldódik meg, mert az elöregedő lakosságú országoknak szembe kell nézniük az egészségügyi kiadások növekedésével is. A statisztikák ugyanis azt mutatják, hogy az élet utolsó két éve kerül a legtöbb pénzébe a társadalombiztosítási rendszernek.
De mit is jelent ez pontosan? A Tárki honlapján található egy rendkívül hosszú adatsor a „generációs elszámolás” témakörben. Nagyon leegyszerűsítve az olvasható itt, hogy az egyes korosztályoknak mennyit kell fizetniük életük hátralévő részében a nagy elosztórendszereknek, illetve mennyi juttatást kapnak vissza. Vegyük például az amerikai hetvenéveseket 1995-ben. A rájuk vonatkozó érték mínusz 150 ezer dollár. Ez az összeg negatív, és azt jelenti, hogy egy átlag amerikai hetvenéves élete végéig ennyi juttatást kap még a rendszerből, miközben már nem kell befizetnie. Ugyanez az érték ma Magyarországon mínusz 17 ezer dollár. (Természetesen ezeknél a számoknál figyelembe kell venni, hogy ezek az idős emberek egész eddigi életpályájuk folyamán fizettek a rendszerbe, tehát nem arról van szó, hogy életük végéig valamiféle jutalomban részesülnének.)
Ma Magyarországon a legnagyobb nettó kedvezményt élvező korosztály a 65 év körülieké (ők azok, akik az életük során befizetett összeghez képest arányaiban a legtöbb juttatásra számíthatnak a rendszerből). A nemzetközi kitekintés azonban azt mutatja, hogy a munkaképes időszak megnövekedésével az ötven éven felüliek – a korábbiaktól eltérően – kedvezményezettekből fokozatosan befizetőkké válnak. Ez a folyamat már részben lezajlott az Egyesült Államokban, Kanadában és Japánban. Ez utóbbi országban az irigyelt hosszú életűségért a szó szoros értelmében nagy árat kell fizetni, ugyanis a mai japán fiataloknak és középkorúaknak kell – a nyugdíjrendszer működtetésének megőrzése okán – a világon a legmagasabb nettó befizetésekkel szembenézniük. A középtávú prognózisok még lesújtóbb képet mutatnak: a jövőben (azaz a következő száz esztendőben) születő amerikaiak várható átlagosan 75 ezer dolláros nettó befizetése (azaz amennyit életük során a nyugdíj- és tb-alapokba be kell fizetniük a rendszer működőképességének megőrzése érdekében) 159 százalékkal lesz magasabb, mint az 1995-ben születettek 29 ezer dolláros kötelezettsége. Ezt a százalékban megállapított számot generációs aránytalanságnak nevezik a kutatók.
A jelenlegi pénzügyi politika változatlanul hagyása esetén a generációs aránytalanság Németországban közel 200 százalékos, Olaszországban 224 százalékos lesz, Magyarország pedig a várható 425 százalékával csak a norvégokat előzi meg. Kanada ebből a szempontból egyensúlyban van, míg például Thaiföldön és Új-Zélandon a még meg nem születettek alacsonyabb adókulcsokra számíthatnak, mint a mostani óvodások.
Kérdés, meddig. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) számításai szerint 2025-re a világon a várható átlagos élettartam meghaladja a 73 évet, a fejlett országokban pedig legalább nyolcvan–nyolcvanöt éves koráig él majd az átlagpolgár. Az északi féltekén a hatvan éven felüliek aránya a lakosságon belül már 1998-ban meghaladta a 14 éven aluliakét, és a demográfusok azt várják, hogy 2050-re ez az arány az egész világra jellemző lesz.
– A számítások szerint a 2040-es évekre Európában a hatvan éven felüliek aránya nagyobb lesz, mint negyven százalék – mondja Hablicsek László demográfus, a KSH Népességtudományi Intézetének igazgatóhelyettese. – Az úgynevezett korfákon jól látszik a változás. Az 1900-as korfa leginkább egy piramisra emlékeztet. A legtöbben az újszülöttek voltak, aztán évről évre csökkent a korosztályok létszáma, a legkevesebben természetesen a nagyon öregek maradtak – magyarázza.
A 2000-es korfa leginkább egy csúcsos végű B betűre emlékeztet. Évről évre kevesebb gyerek születik, a két nagy kiugrás a húszas és az ötvenes éveiben járó korosztály esetében látható, ők a Ratkó-, illetve az OTP-gyerekek. Az egymást követő korosztályok aztán egyre kisebbek lesznek, főként a férfiak esetében, hiszen ők ma Magyarországon életük derekán hirtelen fogyatkozni kezdenek. Hablicsek László számításai szerint a 2100-as korfa kiegyenesedik. Aki megszületik, az megéri legalább a nyolcvan évet, csak a nagyon idős korosztályok lesznek kevesebben, mint az alattuk lévők, és a férfiak is ledolgozzák a hátrányukat.
Kutatók többször jelezték már, hogy Magyarországon 2012 táján várható a nyugdíjrendszer első nagy megingása. Akkor hagyja abba a munkát az 1950 tájékán született hatalmas létszámú Ratkó-nemzedék. A gondot súlyosbítja, hogy a nyugdíjrendszer reformja lehetővé tette, hogy a fiatal befizetők magánnyugdíj-pénztárakban, saját névre szóló számlán gyűjtsék pénzük egy részét. Ez a pénz tehát hiányozni fog a közös kasszából akkor, amikor el kell kezdeni a kifizetéseket a nagy létszámú nyugdíjasnak.
Hideg Éva, a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem jövőkutatási tanszékének docense azt mondja, kormányzati szinten még nemigen reagáltak ezekre a riasztó számításokra. Nem csoda, hiszen a kedvezőtlen folyamatok korrigálása aligha képzelhető el népszerűtlen intézkedések nélkül.
A kutató azonban érdekes megállapítást tesz az elöregedő társadalmak gazdasági gondjait elemezve: szerinte az elöregedés kifejezés lassan elveszíti a negatív felhangját.
– Az emberek ezt a szót hallva elsősorban arra gondolnak, milyen sokba kerül majd az öregek eltartása.
Keveseknek jut eszükbe viszont, mekkora gazdasági haszonnal jár majd az a tény, hogy – amennyiben az élettartam növekedik – az a középkorú férfi derékhad, amelyet az állam húsz–huszonöt évig taníttatott, nem dől ki akkor, amikor éppen megtérülne iskoláztatásának ára, és eltartóként az elosztórendszer pillére lehet.
Hideg Éva szerint ez Magyarországon nem magától értetődő: itt nem elég egészségesek az emberek ahhoz, hogy ilyen kiegyenlített legyen az élettartam-növekedés, különösen a férfiak esetében nem.
– Ezekben az években születnek meg azok a gyerekek, akik a 2100-as korfa csúcsát alkotják. Ameddig ennyi a szegény szülő, valamint az éhező gyerek – és itt nemcsak azokra gondolok, akiknek nem jut elegendő étel, hanem a minőségi éhezőkre is, akik vitaminok helyett chipsen és kólán élnek –, nem látok esélyt arra, hogy az életminőség ilyen gyorsan javuljon – mondja a docens asszony, aki a magyarok korai halálozása mögött genetikai okokat sejt, illetve a munkához való hihetetlenül önkizsákmányoló hozzáállásunkat. Ebből egyenesen következik, hogy aki nem tud dolgozni, óhatatlanul a deviancia felé sodródik. Azokban az országokban, ahol hosszabb a lakosság élettartama, sokkal gyakrabban mennek szabadságra az emberek, és ami a legfontosabb, magasabban képzettek, a munkájuk nem károsítja az egészségüket, több a szabad idejük, így aztán tovább munkaképesek.
Bárhogy alakuljon is azonban az ország gazdasági és közegészségügyi helyzete, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy míg ma száz aktív korúra nyolcvan eltartott jut, ez az aránypár a 2050-es évekre úgy változik meg, hogy száz aktívnak immár kétszáz eltartottról kell gondoskodnia.
Nagy kérdés, hogyan viszonyul majd a társadalom ahhoz a jelenséghez, amit a tudósok a világ őszülésének neveznek. A jóléti államokban, ahol a nyugdíjasok magas életszínvonalon élnek, valóságos kultusza lett annak, hogy a „harmadik korban” új életet kezdjenek a nagymamák és nagypapák. Egyre több egyetemen szerveznek idősöknek szánt kurzusokat, a jótékonysági és karitatív szervezetek derékhadát a fiatalos nyugdíjasok alkotják, sőt egyre többen vállalnak közülük aktív közéleti szerepet. Senkinek sem jutott eszébe például, hogy megrökönyödjön azon, hogy a republikánus Bob Dole 72 évesen indult harcba az elnöki székért.
– Míg korábban az emberek a nyugdíjba lépéshez kötötték azt, hogy kit gondolnak öregnek, ma a közvélemény a 65. év környékére teszi az idősödés kezdetét – mondja S. Molnár Edit, a KSH Népességtudományi Intézetének munkatársa, aki egy frissen készült felmérés legfontosabb tanulságának azt tartja, hogy a magyar közvélemény sokkal toleránsabb az idős emberekkel szemben, mint korábban. A kutató asszony ezt annak tulajdonítja, hogy egyre több idős ember vesz körül bennünket, közöttük sok nagyon öreg. Ha az idősek kerülnek szóba, a megkérdezettek többsége előtt nem egy erős, házsártos anyós képe jelenik meg, hanem egy elesett nénikéé, aki segítségre szorul. Ha mégis két csoportra kell osztani a társadalmat, azt lehet mondani, hogy van egy csoport, amelyik az idősödés kellemetlen oldalaira koncentrál, és azt vallja, ilyenkor az ember rossz tulajdonságai erősödnek fel. Egy ennél nagyobb csoport azonban úgy vélekedik, hogy a letűnő generációk értéket hordoznak, tehát tapasztalataikat és tudásukat meg kell becsülni.
Ha azonban közelebbről vizsgáljuk a felmérés eredményét, kitűnnek a generációs ellentétek. Arra a kérdésre, hogy az idősek munkája többet ér-e, mint a fiataloké, a legfiatalabb válaszadók nemmel feleltek, míg az idősek természetesen egyetértettek ezzel, mint ahogyan azzal is, hogy a munkahelyeken az idősebb generáció munkáját nem becsülik. S. Molnár Edit ebből arra következtet, hogy azok a fiatalok, akik nehezen kapnak munkát, úgy élik meg ezt a helyzetet, hogy az előttük járó generáció elveszi előlük a helyet. Ugyancsak a legfiatalabbak azok, akik nehezen értik meg a nyugdíjasok anyagi problémáit, ők csak azt látják, hogy ezeknek az embereknek rendszeresen hozza a pénzt a postás, míg a fiatalok egzisztenciális nehézségekkel küzdenek. Noha ezek a vélemények a társadalom egészét tekintve kisebbségben vannak, mégis figyelmeztetőek a jövőre nézve. Mint ahogyan az is, hogy Magyarországon csupán egy vékony értelmiségi réteg törekszik arra, hogy minél tovább végezhesse a munkáját. Jellemző, hogy hazánkban ma a társadalom többsége átlagosan négy és fél évvel korábban menne nyugdíjba, mint ahogyan ezt megteheti. A nyugdíj előtt néhány évvel a legtöbben azt tervezik, hogy majd visszamennek dolgozni, de mire ezt valóban megtehetnék, szembe kell nézniük azzal, hogy nincs hol dolgozniuk, és erejük sem maradt hozzá. A többség azt mondja, elfáradt, pihenni szeretne, legfeljebb az unokáival foglalkozik majd. Tehát messze vagyunk még az újranősülő nagypapák és az örök ifjú nagymamák világától.
A szociológiai tárgyú felmérések mellett van valami, ami jól mutatja, mit is gondol a világ az őszülők sorainak gyarapodásáról. A reklámszakma lapja, a Kreatív tavaly ősszel közölt egy tanulmányt, amelyben Törőcsik Mária pécsi marketingkutató azt vizsgálta, milyen képet festenek a reklámok az idős emberekről. A cikk nem véletlenül viselte az Elfeledett célcsoport címet. A reklámok készítői nincsenek tisztában azzal, hogy a nyugdíjas korosztálynak már ma is az átlagosnál magasabb a jövedelme. (Persze különbség van régi és új nyugdíjasok között, és azt sem árt hangsúlyozni, hogy ez a kijelentés nemcsak a nyugdíjakat, hanem az aktív korúak rossz jövedelmi helyzetét is jellemzi.) Ezekben a háztartásokban költenek a legtöbbet élelmiszerre, sőt egy sor fogyasztási cikkből az átlagnál többet vásárolnak, hiszen az időskorúak között van a legtöbb szingli, vagyis egyedülálló. De nemcsak gyógyszerből vásárolnak többet, hanem könyvre és újságra is több pénz adnak ki, mint a fiatalok. A zavart az okozza a marketinges fejekben, hogy ez a korosztály a Cosmopolitan helyett Szabad Földet olvas, Danubius helyett Kossuthot hallgat, és ahelyett, hogy az RTL Klub előtt ülne, inkább az ATV-t és az MTV-t nézi. A reklámokban, ha lehet, nem ábrázolnak idős embert, az nem trendi, nem szexi, nem lendületes. Az Egyesült Államokban viszont a fiatalságkultusz miatt a nyugdíjasok igyekeznek mindenből pont olyat venni, mint a fiatalok. Az ottani szlogen szerint „ha sikered van a fiataloknál, sikered van azoknál az időseknél is, akik fiatalok akarnak lenni”. Megint másról szólnak a németországi hirdetések. A német reklámok idősábrázolásának 31 százaléka bohóc jellegű, vagyis az idős ember nevetséges, túlzó helyzetben szerepel. Huszonnégy százalékban dolgozó időseket, főleg férfiakat láthatunk, 19 százalék nagyszülői szerepkörben ábrázolja őket, 11 százalékban pedig azért szerepelnek, hogy kontrasztot képezzenek a fiatalokkal szemben. A tanulmány szerint ennek az az oka, hogy a reklámügynökségeken fiatalok dolgoznak, akik el sem tudják képzelni, milyen lehet megöregedni. Ezeket az ifjakat meglepetésként érik azok az előrejelzések, amelyek szerint készülőben van a „graying revolution”, vagyis az őszülők forradalma, ami nem lesz más, mit az idősek értékeinek előtérbe kerülése.
Mintha ez nem így lett volna évezredekig.
görögország
Új szintre léphet a migráció elleni küzdelem Görögországban
