Az utolsó utáni esély

Jelképes gesztusok már nem elegendők, Iraknak teljes mértékben le kell szerelnie tömegpusztító fegyvereit! A Biztonsági Tanácsnak pedig egyetlen kérdésre kell válaszolnia, arra, hogy Szaddám Huszein maradéktalanul leszerelt-e mindent, ahogy azt az 1441. számú határozat megköveteli – üzente a világnak George W. Bush, még mielőtt Hans Blix beterjesztette volna újabb jelentését. S hogy senkinek ne lehessen kételye Amerika szándékait illetően, az elnök előre meg is adta a választ, ami egyértelmű nem. Az ENSZ fegyverzetellenőreinek vezetője e határozottsággal szemben az előző két beszámolójához hasonlóan kétértelműen értékelt. Jelentésében most sem szolgált konkrét bizonyítékokkal az iraki fegyverprogramokról, kérdések sorára vár ugyanakkor további választ Bagdadtól, miközben az utóbbi napokban érezhetően javult Szaddám együttműködési készsége.
Kérdés azonban, hogy van-e még idő a kérdések megválaszolására, a fegyverzet-ellenőrzés folytatására. Ha figyelmesen olvassuk Bush szavait, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy nem sok. A diplomácia kapott még egy esélyt, mindenki tudja azonban, hogy a békés megoldás keresésének végső szakaszában járunk. S ha még tovább árnyaljuk e helyzetértékelést, akkor az is egyértelmű, hogy Amerika egyáltalán nem érdekelt a katonai akció elkerülésében. Elsődleges geostratégiai célját, a térség feletti befolyás erősítését ugyanis lényegében csak így érheti el. Tegyük fel például, hogy Szaddám Huszein leszereli fegyvereit, az ENSZ ezután feloldaná a szankciókat, amivel utat engedne az olajtermelés felfuttatásának is. Csakhogy a jelenleg érvényes koncessziós szerződések elsősorban Franciaországnak és Oroszországnak kedveznének, s az Egyesült Államok nem lenne abban a helyzetben, hogy ő ossza a szerepeket. Ráadásul újabb tekintélyveszteség lenne Washingtonnak, hogy nemcsak Oszama bin Ladent nem sikerült elfogni, de Szaddám Huszein is hatalmon marad.
S hogy akkor miért ad Bush még egy esélyt a diplomáciának? Talány, hiszen többször kijelentette, hogy véleménye szerint az 1441. számú határozat alapján is megindítható az akció Irak ellen. Washingtonnak azonban presztízskérdés – a szövetséges Blairnek ugyanakkor létkérdés –, hogy a BT valamiféle felhatalmazásával kezdődjön a háború. Főleg azután, hogy számításai ellenére belekeveredett a diplomácia hínárjába. Néhány hete ugyanis aligha számított ekkora ellenállásra, s arra, hogy az iraki kérdés felszínre hozza a világrend átalakításának összes nyűgét és feszültségét a biztonságért felelős intézmények elavultságától a feltörekvő, s az új leosztásban helyet kérő vetélytársak ambícióiig. Az utóbbi hetek vitái a kezdeti határozottság után érezhetően elbizonytalanították a diplomáciai szempontból defenzívába kényszerülő Egyesült Államokat. Bush először minden korábbinál keményebb fenyegetést kapott az óceán túlpartjáról, majd miután nagy nehezen elérte, hogy a NATO nyújtson támogatást Törökországnak, arculcsapásként érte az ankarai parlament elutasítása. Ez a Washingtonnal szembeni ellenszegülés az iraki rakéták leszerelésének felgyorsulásától kísérve megerősítette a vétót lebegtető franciák vezette békepárti tengely önbizalmát, s kínos helyzetbe hozta az Egyesült Államokat, amelynek a török zsaroláshoz hasonlóan megalázó, ahogy udvarolni kényszerül a BT nem állandó tagjainak igenjéért.
A háború elkerülhetetlennek látszik. A katonai akció minden bizonnyal megindul akkor is, ha a BT nem ad az 1441-es határozatnál egyértelműbb felhatalmazást. A diplomácia tehát kapott még egy utolsó utáni esélyt, a béke kilátásait azonban mindez alig erősíti. Mi sem jellemzőbb ugyanis, hogy az ENSZ napokon belül evakuálja munkatársait Bagdadból.