Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)
A Szepességről megjelent cikksorozat (Margittai Gábor: Láthatatlan városok: magyarok a Szepességben – Magyar Nemzet, január 25., február, 1., 8., 15.) indít arra, hogy megemlékezzek egy méltatlanul elfeledett jogtudósról, akinek egész életműve szülőföldje sorsához kötődött. Flachbarth Ernő a Trianon után kisebbséggé lett felvidéki magyarság védőjéből lett a nemzetközi kisebbségi jog elméletének legkiválóbb magyar tudósává. 1896-ban született Gölnicbányán. Abban a korban, amikor „német szóra” a Szepességbe küldték az alföldi cseregyerekeket. Ősei, a szepesi szászok, „cipszerek” századokon át éltek a magyar királytól (V. István) nyert kiváltságot élvezve, saját jogukat, a „Zipser Willkür”-t követve. Különállásuk a magukkal hozott erényeket őrizte meg a regnum javára, amely az Intelmek szerint „gyenge és törékeny, ha egynyelvű és egyerkölcsű”.
A magyarországi németség e leghűségesebb törzsét az újkori nacionalizmus sem állította szembe hazájával. Magyarország nemzetiségeinek történetéről írt könyvében Flachbarth Ernő elégtétellel állapította meg, hogy „a szepességi németek 1918. november 4-én Késmárkon tartott gyűlésükön kinyilvánították, hogy hűek maradnak Magyarországhoz, és továbbra is hozzá kívánnak tartozni”. A határozat szerint „a Szepesség német lakosai mindig magyaroknak érezték magukat, és soha nem tapasztaltak mellőzést, hátrányt vagy megalázást német származásuk miatt”, míg az erdélyi szászok az 1919. január 8-i medgyesi határozatukban a Romániával való egyesülésre szavaztak.
Bár szülőföldjét elszakították, Flachbarth Ernő ebben a szellemben maradt hű hazájához. A Pázmány Péter Tudományegyetemen befejezve jogi tanulmányait, 1922-ben a magyar pártok titkára lett Prágában és a Prágai Magyar Hírlap felelős szerkesztője. A nemzetiségek helyzetével és külpolitikai kérdésekkel foglalkozó elemzései a felvidéki magyarok körében elismertté tették. A népszövetségi ligák kongresszusain és a genfi kisebbségi konferenciákon képviselte a felvidéki magyarságot. Mindezért állandó zaklatásnak volt kitéve, így végül kénytelen volt elhagyni Csehszlovákiát.
Fő műve, a Nemzetközi kisebbségi jog rendszere német nyelven már itt jelent meg 1937-ben. Előszavában személyes sorsára utalva írja: „Szerzőnek egy évtizeden át bőven volt alkalma a megkérdezésük nélkül, akaratuk ellenére Csehszlovákiába kebelezett magyarság érdekeiért harcolva gyakorlati tapasztalatokat szerezni a nemzetiségi politika terén. Amikor életének számára oly fontos szakasza után a szeretett szülőföldet elhagyni kényszerült, a tudományban keresett kárpótlást és feledést.” A hatalmas munka az első világháború után keletkezett nemzetközi kisebbségi jogot foglalja rendszerbe. A legyőzött államokkal kötött békeszerződések rendelkezéseit, a Nemzetek Szövetségének égisze alatt létrejött kisebbségi szerződéseket, az ezekben biztosított egyéni, kollektív és autonóm jogokat. A mű, bár inkább jogtörténeti jelentőségű, a mának is szól. Aki azt állítja, hogy a kisebbségi kérdés megoldása autonómia útján merőben új dolog, és ellenkezik az európai gyakorlattal, Flachbarth Ernő munkájában részletes bemutatását találja mindazoknak az autonómiáknak, amelyek – a Népszövetség védelme alatt vagy anélkül – a két háború közt éltek és részben ma is élnek.
Meggyőződése volt, hogy a jogtudomány egykori rangját csak úgy szerezheti vissza, ha nem elégszik meg a jogalkotó tolmácsának szerepével, hanem azt a célt tűzi ki, hogy „a jogrendet az erkölcsi normákhoz, a társadalom igényeihez és a népek jogérzetéhez igazítsa”. A nemzetközi jog ilyen ideális felfogását tükrözi 1933-ban kifejtett nézete a trianoni szerződés revíziójának jogi alapjairól. „Nem fegyverrel, hanem a nemzetközi jog törvénykönyvével a kezünkben akarjuk a rajtunk esett igazságtalanságot jóvátétetni, és helyünket a nap alatt biztosítani.” A Nemzetek Szövetsége ugyanis felhívhatja tagjait olyan nemzetközi állapotok újabb megvizsgálására, amelyek a világbékét veszélyeztethetik. A szövetség így nemcsak kezdeményezheti, de meg is ejtheti a revíziót, amint azt Wilson elképzelte.
A tudós nemzetközi jogász reményeit a történelem sajnos nem igazolta. Az emberiség nem ezen az úton haladt, és – úgy tűnik – a nemzetközi jog eszközei ma is gyengék ahhoz, hogy elhárítsák két rövidlátó békerendezés tragikus következményeit. A nemzetiség flachbarthi felfogása hasonlóan erkölcsi indíttatású volt. „Nemzetiségen nem azt értem – írta –, hogy egy államban csak az etnikailag és nyelvileg azonos embereket egyesítsék. Mindenki ahhoz a nemzethez tartozik, amelynek tagjául érzi és vallja magát.” A nemzetiség ilyen értelmezése – amelyet Renan klasszikussá vált mondásával szokás jellemezni: a nemzetiség naponként tartott népszavazás – Flachbarth Ernő minden kisebbségjogi munkájának alaptétele. A szubjektív nemzetfogalom helyességét az 1941. február 1-jei népszámlálás adataival látta igazoltnak. Ez alkalommal ugyanis az állampolgároknak módjuk volt anyanyelvüknek vallani azt a nyelvet, amelyet magukénak tekintenek, legjobban és legszívesebben beszélnek. Ugyanakkor nyelvi hovatartozásuk megtagadása nélkül arról is nyilatkozhattak, hogy melyik nemzetiséghez tartozónak érzik magukat. Így félmillióval többen vallották magukat magyar nemzetiségűnek, mint amennyi a magyar anyanyelvűek száma volt. Külön kiemelte a németek adatait. Mint látható elégtétellel megjegyezte: a német völkisch mozgalom csúcspontján 187 ezer német anyanyelvű polgár, a hazai németség 25,9 százaléka nyilatkozott a magyar nemzetiség mellett. Ez a statisztika megerősíti azt az elméletet, hogy nyelv és nemzetiség nem azonos. A második bécsi döntéssel egyidejűleg (1940) Csáky külügyminiszter kénytelen volt Ribbentrop külügyminiszterrel a magyarországi német népcsoportnak különleges jogokat biztosító szerződést aláírni. Ennek az úgynevezett bécsi jegyzőkönyvnek külön tanulmányt szentelt Flachbarth. Nem kis bátorsággal kétségbe vonta a Volksgruppe mint közösség kiváltságos jogállását, mivel a szerződésben a népcsoporthoz tartozó egyének jogairól van szó. Nem habozott kimondani, hogy a népi németek és a Német Birodalom közötti politikai érintkezés korlátozásának nincs nemzetközi jogi akadálya. Ezzel elvetette a német jogászok következtetését, hogy a magyarországi németek most már kettős tekintély alá tartoznak: egyik az államuk, másik a Német Birodalom vezére, sőt elsősorban ő!
Professzori kinevezése erre az időre esett. A debreceni Tisza István Tudományegyetem nemzetközi jogi és jogbölcseleti tanszékét 1940-ben nyerte el. Itt tíz éven át tanított, átélve a háborús évek, majd az egyetemeken következő viharos korszak megpróbáltatásait. Az úgynevezett béke-előkészítés során megbízást kapott egy kisebbségvédelmi egyezmény tervezetének kidolgozására. A második világháború utáni békeszerződések Olaszországot, Finnországot, Romániát, Bulgáriát és Magyarországot az emberi jogok és alapvető szabadságok biztosítására kötelezték. Kisebbségi rendelkezéseket nem tartalmaztak. A magyar kormány kezdeményezte ilyen különszerződések alkotását. Megbízását nagy odaadással teljesítve Flachbarth Ernő a kisebbségi jogok széles skáláját átfogó, igen részletes tervezetet dolgozott ki. A szerződést az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja kötötte volna a Duna-medence államaival úgy, hogy a kisebbségi jogokat az ENSZ védelme biztosítaná. Megsértésükre bármely tagállam felhívhatná a Biztonsági vagy a Gazdasági és Társadalmi Tanács figyelmét; az esetleges vitákat a Nemzetközi Bíróság elé lehetne terjeszteni. A szerződés a szubjektív elméletnek megfelelően azokat tekintette volna valamely nemzetiséghez tartozóknak, akik az illető nemzetiséghez tartozónak vallják magukat.
A tervezetet a magyar delegáció 1946. augusztus 30-i jegyzékével nyújtotta át a párizsi békekonferencia titkárának. Ez azonban vita tárgya sem lett, ami a nemzeti kisebbségekkel szemben tanúsított ellenséges légkörben nem volt meglepő. Mi lett volna a sorsuk a Benes-dekrétummal vagy a kétszázezer felvidéki magyar békeszerződésben foglalt kényszerkitelepítését célzó csehszlovák követeléssel szemben az olyan tételeknek, amelyeket Flachbarth Ernő így fogalmazott meg: „egy állampolgár sem fosztható meg saját állampolgárságától a kisebbségek valamelyikéhez tartozása miatt”, vagy „kiutasítások s bármely kényszer-helyváltoztatások akár belföldön is emberteleneknek tekintetnek, és nem hajthatók végre”?
Életútját ismerve joggal tulajdoníthatunk szimbolikus jelentőséget annak, hogy utolsó tanulmányát a népek önrendelkezési jogának szentelte. Olyan elvnek, amelyet legtisztábban az atlanti charta (1941. augusztus 12.) fogalmazott meg: aláírói a világ jobb jövőjének felépítését többek között annak az elvnek érvényesítésétől remélték, hogy „semmi olyan területi változást nem kívánnak, amely nem egyezik az érdekelt népek szabadon kifejezett kívánságával”. A chartát utóbb 24 szövetséges állam – köztük a Szovjetunió – erősítette meg. A békerendezésben – az egykori wilsoni elvek sorsára jutva – ez a nemes célkitűzés ugyanúgy elsülylyedt, mint a Prince of Wales csatahajó, amelynek fedélzetén Roosevelt és Churchill a chartát aláírta.
Flachbarth Ernő tanulmányában, amelyet Pécsett 1955. október 1-jén egy nemzetközi jogi szekcióülésen halálos beteg professzorom helyett már nekem kellett előadnom, kifejtette, hogy az államoknak az ENSZ alapokmányából folyó nemzetközi jogi kötelezettsége biztosítani a népek önrendelkezési jogát. Sokak nézetével szemben a világszervezet céljai és elvei között ez nem egyszerű program, hanem a népeket megillető jog. A maga idején bátor álláspontját nyugati szerzőkre hivatkozva is megerősítette.
Életművét a tudományos munkásság és professzori hivatás egységének tudatos vállalása jellemezte: „Tudományos írásaimmal is tanítani szeretnék, és az egyetemi előadásoknak tudományos szempontból is nagy jelentőséget tulajdonítok.” A debreceni tíz év után, az ottani jogi kar megszűntével Pécsre helyezték, ahol a nemzetközi jogi tanszéket vezette 1955. december 12-én bekövetkezett haláláig. Amint a tudományos munkában, az oktatásban is nagyfokú igényesség jellemezte önmagával és hallgatóival szemben. Olyan tudós volt, aki egyben szenvedélyes pedagógus is, aki mindazt, amit tud, meg kívánja osztani a tudni vágyókkal. Egyike azoknak az egykori nagy professzoregyéniségeknek, akiknek mindvégig tanítványai maradunk.
Közel ötven évvel Flachbarth Ernő halála után a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, mások adósságát törlesztve, fiatal nemzetközi jogászok írásaiból álló tanulmánykötetet jelentetett meg a héten, így adózva a méltatlanul elfeledett magyar tudós emlékének.
A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense
Zaharova erkölcstelennek nevezte Zelenszkij lépését
