Bekebelezve

-Szigetvilág-

2003. 03. 08. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

A Szepességről megjelent cikksorozat (Margittai Gábor: Láthatatlan városok: magyarok a Szepességben – Magyar Nemzet, január 25., február, 1., 8., 15.) indít arra, hogy megemlékezzek egy méltatlanul elfeledett jogtudósról, akinek egész életműve szülőföldje sorsához kötődött. Flachbarth Ernő a Trianon után kisebbséggé lett felvidéki magyarság védőjéből lett a nemzetközi kisebbségi jog elméletének legkiválóbb magyar tudósává. 1896-ban született Gölnicbányán. Abban a korban, amikor „német szóra” a Szepességbe küldték az alföldi cseregyerekeket. Ősei, a szepesi szászok, „cipszerek” századokon át éltek a magyar királytól (V. István) nyert kiváltságot élvezve, saját jogukat, a „Zipser Willkür”-t követve. Különállásuk a magukkal hozott erényeket őrizte meg a regnum javára, amely az Intelmek szerint „gyenge és törékeny, ha egynyelvű és egyerkölcsű”.
A magyarországi németség e leghűségesebb törzsét az újkori nacionalizmus sem állította szembe hazájával. Magyarország nemzetiségeinek történetéről írt könyvében Flachbarth Ernő elégtétellel állapította meg, hogy „a szepességi németek 1918. november 4-én Késmárkon tartott gyűlésükön kinyilvánították, hogy hűek maradnak Magyarországhoz, és továbbra is hozzá kívánnak tartozni”. A határozat szerint „a Szepesség német lakosai mindig magyaroknak érezték magukat, és soha nem tapasztaltak mellőzést, hátrányt vagy megalázást német származásuk miatt”, míg az erdélyi szászok az 1919. január 8-i medgyesi határozatukban a Romániával való egyesülésre szavaztak.
Bár szülőföldjét elszakították, Flachbarth Ernő ebben a szellemben maradt hű hazájához. A Pázmány Péter Tudományegyetemen befejezve jogi tanulmányait, 1922-ben a magyar pártok titkára lett Prágában és a Prágai Magyar Hírlap felelős szerkesztője. A nemzetiségek helyzetével és külpolitikai kérdésekkel foglalkozó elemzései a felvidéki magyarok körében elismertté tették. A népszövetségi ligák kongresszusain és a genfi kisebbségi konferenciákon képviselte a felvidéki magyarságot. Mindezért állandó zaklatásnak volt kitéve, így végül kénytelen volt elhagyni Csehszlovákiát.
Fő műve, a Nemzetközi kisebbségi jog rendszere német nyelven már itt jelent meg 1937-ben. Előszavában személyes sorsára utalva írja: „Szerzőnek egy évtizeden át bőven volt alkalma a megkérdezésük nélkül, akaratuk ellenére Csehszlovákiába kebelezett magyarság érdekeiért harcolva gyakorlati tapasztalatokat szerezni a nemzetiségi politika terén. Amikor életének számára oly fontos szakasza után a szeretett szülőföldet elhagyni kényszerült, a tudományban keresett kárpótlást és feledést.” A hatalmas munka az első világháború után keletkezett nemzetközi kisebbségi jogot foglalja rendszerbe. A legyőzött államokkal kötött békeszerződések rendelkezéseit, a Nemzetek Szövetségének égisze alatt létrejött kisebbségi szerződéseket, az ezekben biztosított egyéni, kollektív és autonóm jogokat. A mű, bár inkább jogtörténeti jelentőségű, a mának is szól. Aki azt állítja, hogy a kisebbségi kérdés megoldása autonómia útján merőben új dolog, és ellenkezik az európai gyakorlattal, Flachbarth Ernő munkájában részletes bemutatását találja mindazoknak az autonómiáknak, amelyek – a Népszövetség védelme alatt vagy anélkül – a két háború közt éltek és részben ma is élnek.
Meggyőződése volt, hogy a jogtudomány egykori rangját csak úgy szerezheti vissza, ha nem elégszik meg a jogalkotó tolmácsának szerepével, hanem azt a célt tűzi ki, hogy „a jogrendet az erkölcsi normákhoz, a társadalom igényeihez és a népek jogérzetéhez igazítsa”. A nemzetközi jog ilyen ideális felfogását tükrözi 1933-ban kifejtett nézete a trianoni szerződés revíziójának jogi alapjairól. „Nem fegyverrel, hanem a nemzetközi jog törvénykönyvével a kezünkben akarjuk a rajtunk esett igazságtalanságot jóvátétetni, és helyünket a nap alatt biztosítani.” A Nemzetek Szövetsége ugyanis felhívhatja tagjait olyan nemzetközi állapotok újabb megvizsgálására, amelyek a világbékét veszélyeztethetik. A szövetség így nemcsak kezdeményezheti, de meg is ejtheti a revíziót, amint azt Wilson elképzelte.
A tudós nemzetközi jogász reményeit a történelem sajnos nem igazolta. Az emberiség nem ezen az úton haladt, és – úgy tűnik – a nemzetközi jog eszközei ma is gyengék ahhoz, hogy elhárítsák két rövidlátó békerendezés tragikus következményeit. A nemzetiség flachbarthi felfogása hasonlóan erkölcsi indíttatású volt. „Nemzetiségen nem azt értem – írta –, hogy egy államban csak az etnikailag és nyelvileg azonos embereket egyesítsék. Mindenki ahhoz a nemzethez tartozik, amelynek tagjául érzi és vallja magát.” A nemzetiség ilyen értelmezése – amelyet Renan klasszikussá vált mondásával szokás jellemezni: a nemzetiség naponként tartott népszavazás – Flachbarth Ernő minden kisebbségjogi munkájának alaptétele. A szubjektív nemzetfogalom helyességét az 1941. február 1-jei népszámlálás adataival látta igazoltnak. Ez alkalommal ugyanis az állampolgároknak módjuk volt anyanyelvüknek vallani azt a nyelvet, amelyet magukénak tekintenek, legjobban és legszívesebben beszélnek. Ugyanakkor nyelvi hovatartozásuk megtagadása nélkül arról is nyilatkozhattak, hogy melyik nemzetiséghez tartozónak érzik magukat. Így félmillióval többen vallották magukat magyar nemzetiségűnek, mint amennyi a magyar anyanyelvűek száma volt. Külön kiemelte a németek adatait. Mint látható elégtétellel megjegyezte: a német völkisch mozgalom csúcspontján 187 ezer német anyanyelvű polgár, a hazai németség 25,9 százaléka nyilatkozott a magyar nemzetiség mellett. Ez a statisztika megerősíti azt az elméletet, hogy nyelv és nemzetiség nem azonos. A második bécsi döntéssel egyidejűleg (1940) Csáky külügyminiszter kénytelen volt Ribbentrop külügyminiszterrel a magyarországi német népcsoportnak különleges jogokat biztosító szerződést aláírni. Ennek az úgynevezett bécsi jegyzőkönyvnek külön tanulmányt szentelt Flachbarth. Nem kis bátorsággal kétségbe vonta a Volksgruppe mint közösség kiváltságos jogállását, mivel a szerződésben a népcsoporthoz tartozó egyének jogairól van szó. Nem habozott kimondani, hogy a népi németek és a Német Birodalom közötti politikai érintkezés korlátozásának nincs nemzetközi jogi akadálya. Ezzel elvetette a német jogászok következtetését, hogy a magyarországi németek most már kettős tekintély alá tartoznak: egyik az államuk, másik a Német Birodalom vezére, sőt elsősorban ő!
Professzori kinevezése erre az időre esett. A debreceni Tisza István Tudományegyetem nemzetközi jogi és jogbölcseleti tanszékét 1940-ben nyerte el. Itt tíz éven át tanított, átélve a háborús évek, majd az egyetemeken következő viharos korszak megpróbáltatásait. Az úgynevezett béke-előkészítés során megbízást kapott egy kisebbségvédelmi egyezmény tervezetének kidolgozására. A második világháború utáni békeszerződések Olaszországot, Finnországot, Romániát, Bulgáriát és Magyarországot az emberi jogok és alapvető szabadságok biztosítására kötelezték. Kisebbségi rendelkezéseket nem tartalmaztak. A magyar kormány kezdeményezte ilyen különszerződések alkotását. Megbízását nagy odaadással teljesítve Flachbarth Ernő a kisebbségi jogok széles skáláját átfogó, igen részletes tervezetet dolgozott ki. A szerződést az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja kötötte volna a Duna-medence államaival úgy, hogy a kisebbségi jogokat az ENSZ védelme biztosítaná. Megsértésükre bármely tagállam felhívhatná a Biztonsági vagy a Gazdasági és Társadalmi Tanács figyelmét; az esetleges vitákat a Nemzetközi Bíróság elé lehetne terjeszteni. A szerződés a szubjektív elméletnek megfelelően azokat tekintette volna valamely nemzetiséghez tartozóknak, akik az illető nemzetiséghez tartozónak vallják magukat.
A tervezetet a magyar delegáció 1946. augusztus 30-i jegyzékével nyújtotta át a párizsi békekonferencia titkárának. Ez azonban vita tárgya sem lett, ami a nemzeti kisebbségekkel szemben tanúsított ellenséges légkörben nem volt meglepő. Mi lett volna a sorsuk a Benes-dekrétummal vagy a kétszázezer felvidéki magyar békeszerződésben foglalt kényszerkitelepítését célzó csehszlovák követeléssel szemben az olyan tételeknek, amelyeket Flachbarth Ernő így fogalmazott meg: „egy állampolgár sem fosztható meg saját állampolgárságától a kisebbségek valamelyikéhez tartozása miatt”, vagy „kiutasítások s bármely kényszer-helyváltoztatások akár belföldön is emberteleneknek tekintetnek, és nem hajthatók végre”?
Életútját ismerve joggal tulajdoníthatunk szimbolikus jelentőséget annak, hogy utolsó tanulmányát a népek önrendelkezési jogának szentelte. Olyan elvnek, amelyet legtisztábban az atlanti charta (1941. augusztus 12.) fogalmazott meg: aláírói a világ jobb jövőjének felépítését többek között annak az elvnek érvényesítésétől remélték, hogy „semmi olyan területi változást nem kívánnak, amely nem egyezik az érdekelt népek szabadon kifejezett kívánságával”. A chartát utóbb 24 szövetséges állam – köztük a Szovjetunió – erősítette meg. A békerendezésben – az egykori wilsoni elvek sorsára jutva – ez a nemes célkitűzés ugyanúgy elsülylyedt, mint a Prince of Wales csatahajó, amelynek fedélzetén Roosevelt és Churchill a chartát aláírta.
Flachbarth Ernő tanulmányában, amelyet Pécsett 1955. október 1-jén egy nemzetközi jogi szekcióülésen halálos beteg professzorom helyett már nekem kellett előadnom, kifejtette, hogy az államoknak az ENSZ alapokmányából folyó nemzetközi jogi kötelezettsége biztosítani a népek önrendelkezési jogát. Sokak nézetével szemben a világszervezet céljai és elvei között ez nem egyszerű program, hanem a népeket megillető jog. A maga idején bátor álláspontját nyugati szerzőkre hivatkozva is megerősítette.
Életművét a tudományos munkásság és professzori hivatás egységének tudatos vállalása jellemezte: „Tudományos írásaimmal is tanítani szeretnék, és az egyetemi előadásoknak tudományos szempontból is nagy jelentőséget tulajdonítok.” A debreceni tíz év után, az ottani jogi kar megszűntével Pécsre helyezték, ahol a nemzetközi jogi tanszéket vezette 1955. december 12-én bekövetkezett haláláig. Amint a tudományos munkában, az oktatásban is nagyfokú igényesség jellemezte önmagával és hallgatóival szemben. Olyan tudós volt, aki egyben szenvedélyes pedagógus is, aki mindazt, amit tud, meg kívánja osztani a tudni vágyókkal. Egyike azoknak az egykori nagy professzoregyéniségeknek, akiknek mindvégig tanítványai maradunk.
Közel ötven évvel Flachbarth Ernő halála után a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, mások adósságát törlesztve, fiatal nemzetközi jogászok írásaiból álló tanulmánykötetet jelentetett meg a héten, így adózva a méltatlanul elfeledett magyar tudós emlékének.
A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.