Csörögefánk

Szokásommá vált, hogy délelőttönként kitekintettem a bejárati ajtón a postást várva. Ilyenkor ráláttam a lépcsőfeljáróra, s az utcánk házunk előtti szeletét is láttam a két szemeteskukával. Így ismertem meg Dávid bácsit, aki hontalan csavargóként a délelőtti órákban ismerkedett a kukák tartalmával. Szóba is álltam vele, s egy alkalommal beinvitáltam a lakásomba.
Az előszobában megállt, a sarokba támasztotta somfa botját, és köszönettel felhajtotta a pálinkát. A feleségem elégedetlenkedve csóválta a fejét, mert Dávid bácsi tócsát hagyott maga után. A bakancsáról olvadt le a hólé.
Ennek emléke azonban nem zavart, amikor jóval később újra behívtam az öreget. Le is ültettem a konyhában. Szűkszavú volt és bizalmatlan. Arcát egyhetes szőrzet fedte, haja piszkosan a nyakába kunkorodott. Elöl hiányzott két foga, selypített egy cseppet.
Mivel éppen akkor a karácsonyi ünnepeket vártuk, ennek az elnyűtt, szakadt embernek a vágyai érdekeltek. Mit várhat Dávid bácsi és a hozzá hasonló sok százezer társa a Jézuskától?
Tűnődött egy ideig azon, hogy mit is válaszoljon. Vagy talán nincs is kívánsága? Kiveszett belőle még a szikrája is? Hümmögött, forgatta a szemét, aztán nagyon csendesen azt mondta, vagy talán csak súgta: „Csörögefánkot… Azt szeretnék enni még egyszer, olyat, amilyet a mama sütött nekem gyermekkoromban…”
Amikor csendesen felkelt és elment, hosszú ideig tűnődtem a válaszán. Eszembe jutott a csörögefánk régi íze, mert a mama nekem is gyakran sütött. „Ha jó leszel, Sanyika, kapsz ebéd után csörögefánkot!” Azóta is jó vagyok, de csörögefánkot senki sem sütött nekem. Milyen jó most erre gondolni.
Kitekintek a nyitva hagyott ajtón Dávid bácsi után, már eltűnt. Járja az utcát a kukák útján, hátha rálel valami használhatóra? Ugyan mire lelhet ma az ember egy kukában?
Aztán meg is feledkeztem Dávid bácsiról, a botos kukásról meg a csörögefánkról. Az ünnepek elmúltak, nem jelentkezett, hideg volt a december vége, nem tudom, hol húzhatta meg magát. Talán már nem is él szegény?
Az elmúlt hideg napok egyikén, amikor éjszaka mínusz húsz fok közelébe ereszkedtek a hőmérők, és eljegesedtek az utak is, Dávid bácsival álmodtam.
Azt álmodtam, hogy otthon jártam a faluban, a mama még élt, s csörögefánkot sütött nekem. Hoztam is belőle, gondolva Dávid bácsira. Zavaros, kusza álom volt. Kerestem az öreget az aluljáróban, ahol tanyázni szokott. Emlékszem jól, mesélte is, no meg magam is láttam, amikor még az utcákon kóboroltam, a Keleti pályaudvar aluljárójában, a fal mentén, két telefonfülke között lakott. Odasiettem hát álmomban a csörögefánkkal a zsebemben. De elkéstem.
Megelőzött az Úr. Vagy talán nem is Ő jött személyesen, hanem egyik angyalát küldte, mert sok angyala van az Úrnak, egész sereggel. Fénylett az orcája, lassan járt, földre nem ért a lába, és megállt Dávid bácsi előtt. Az öreg felnézett és megértette. Mennie kell. Lassú mozdulatokkal kiürítette a zsebeit. Lerakta maga mellé a hideg kőre a bicskát, a foszlott zsebkendőt, egy darab cipőpertlit, két gombot s az üres gyufásdobozt. Mert ahová indul, oda csak a szívében vihet valamit. Aki érte jött, fehér köntösben volt, belékarolt és elvitte. A botot otthagyták a falnak támasztva.
Másnap aggódva kértem az unokám, menjen és érdeklődjék utána. Meghalt volna az öreg? Azt mesélték, akik még ott maradtak az aluljáróban, hogy a szeretetszolgálat vitte el. Ha melegebb idő lesz, majd kiengedik.
Azóta várom. Az előszobában őrizgetem somfa botját. Tudom, eljön majd érte egyszer, ha enyhül az idő…