Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy egymás befeketítése az egyetlen alkalmas módja-e a politizálásnak. Tény, hogy a Kádár-korszakban szocializálódott populáció semmit nem ismer jobban, mint a feketét, hiszen fél élete abban telt el, hogy félrevezették, becsapták, létét bizonytalanná tették, majd az úgynevezett közvélemény-formálók többszörösen is leleplezték eme félrevezetést, hogy aztán új tévképzetekkel ismét felkeltsék a becsapottság érzését, az alantasság árnyalataival színezve a közéletet és általában a politikát.
A politika iránt érdeklődő ember szemlátomást érzékeny a botrányokra, s bennük mintegy önigazolást keresve a düh elégedettségére lel. Ennek jegyében történtek a választások; a népesség eddig négy alkalommal döntött úgy, hogy az ország sorsának irányítóit szükséges leváltani. Így aztán mindama párt, amely a rendszerváltozás első esztendejében bekerült a parlamentbe, bizonyos ideig jeleskedett a kormányban is, hogy aztán egy-egy ciklus végén elveszítse a választók bizalmát. Ez a bizalom ugyanis eléggé ingatag, könnyen kerül a média befolyása alá, amely állandó és szívós baloldali nyomást gyakorol rá. Ennek hatására a populáció négyévenként elhiszi, hogy a szocialisták és a szabad demokraták, a haladó baloldal letéteményesei alkalmasak a kormányzásra.
Ebben van valami elképesztő.
A legdöbbenetesebb az, hogy az eszme, amelyből a mai magyar szocialista elit is kétségkívül táplálkozik, nagy erővel és hatással van jelen a magyar közgondolkodásban, s jegyében, bármi történik, sohasem válik szalonképtelenné. Nem az képeszt el például engem, hogy egyes tudományágak, művészetek, a szórakoztatóipar és a médiavilág jelesei között elsöprő többséggel vannak jelen az úgynevezett haladó baloldali személyiségek, hanem az, hogy az „egyszerű” (nem a politika közelségében és kegyéből élő) emberek jó része is olyan elnéző, felejtő és megbocsátó attitűdről tesz tanulságot a szocialisták iránt, amely már-már csak valamely belső azonosulási vággyal magyarázható. A népesség a kommunizmus és kommunisták bűneit mint kézenfekvőt és felejthetőt szemrebbenés nélkül tudomásul veszi, és azoktól szinte természetszerűleg eltekint. Horn Gyula nagyon jól tudta, mit beszél, amikor ezzel kapcsolatban ezt mondta: „Na és?” Ez a „na és” jellemző az egész magyar közéletre és életre, annak ellenére, hogy a polgári oldal itt véli meglelni a szocialisták gyenge pontjait.
Mondhatnám: a magyar választók jelentős részének tudatában a múlt befagyott. A haladó közvélemény-formálók pedig „hizlalják” ezt a jeget, mondván, sohase hátra tekintsünk, hanem előre. De nem csak a húsz-, harminc- vagy negyvenéves bűnök bocsáttatnak meg csodás könnyedséggel. A populáció jelentős része például – irigy alaptermészete ellenére – nem irigyli a szocialista ihletettségű nagyvállalkozók gazdagságát, nem hördül fel, ha a szocialista manipulációkról hall, pedig kedveli a felhördülést. Egyetlen szocialistának sincs priusza. Viszont ha egy jobboldali személyiség vagy „Fidesz közeli cég” a legcsekélyebb mértékben vét az üzleti-gazdasági illem ellen, vagy netán ezzel kapcsolatos rágalom éri, a „nép körében” azonnal „harag kél”. A média örömmel gerjeszti ezt a haragot, de szerintem – belső érzelmi motiváció nélkül – nem annyira ostobák az emberek, hogy birkaként kövessék a kolompszót. Egy szocialista közéleti férfiú lophat, csalhat, hazudhat – feloldozást nyer. Egy szocialista hivatalnok lehet három per akárhányas, nem számít. Szolgált akkor és szolgál most.
Ezért aztán, ha a jobbközép győzni akar a legközelebbi választásokon, az ország lakosságának felénél több hívet kell szereznie. Míg a szocialistáknak elegendő úgy huszonöt százaléknyi elkötelezett szavazó, a többi – a fent vázolt reflexek szellemében – hozzájuk csapódik.
A jobboldali politikusoknak tudniuk kell, hogy a közömbösek, az úgynevezett vándorszavazók nekik semmit, az MSZP-nek és az SZDSZ-nek mindent megbocsátanak.
Hogy miért alakult ez ilyenformán, én nem tudom…