Háromszögletű sakktábla

Jezovics óvatosan lépkedett, mintha kínai mintás tojásokon járna. A kastély sötét volt. Lehet, hogy künn világított a nap, de ide bé nem jutott belőle. A zsalugáterek be voltak hajtva, mint régen lehunyt szemek, az ajtóréseken sem szűrődött be fény. Szinte tapogatództak. A homályban fölsejlettek lomha bútorok árnyai, de aztán azok is semmivé lettek, valami titokzatosan súlyos levegő nehezedett a színtérre.
– Nem tehetek róla – súgta Jezovics kísérője, egy finom fiatalember –, örülni kell, hogy eddig eljutottunk. Nemigen akad földi lény, ki eme palota titkait megismerheti. Kérem is, ígérje meg, nem kürtöli ország-világgá, hol járt.
Haladtak, de csak mint egy elvarázsolt mesében. A léptek zaját csillogóan selymes parketta nyelte el, Jezovics örült, hogy hanyatt nem vágódott. Inkább siklott, mint lépett. A terem, amelyen keresztül haladtak, élveteg ázsiai kerevetekkel volt berendezve, más nem is volt benne, csak kerevet. Mintás. Régi vadászjelenetek voltak a selyemkárpitba hímezve. Egy nagyon nyilazó régi vitéz kontyba font, vékony varkoccsal. Előtte halovány, tág szemű leány tündökölt visszafogottan. A vitéz nem akarta megölni, de láthatóan fenyegette őt a selyemkárpiton.
Jezovics éppen kérdezni akarta vezetőjét, kié a lakosztály, de az a szájára tette a kezét, csöndre intve.
– Semmi kérdés, uram, semmi kérdés. Mit kérdezne? Nem azért hívattuk önt ide, hogy olyan kérdésekre feleljen, amelyekre mi is tudjuk a választ. Azt szeretnénk tudni, amit mi nem tudunk. Magát mágusnak mondják. Léleklátónak. Kíváncsiak vagyunk a véleményére. Mi a titok? Ennyi az egész.
Továbbhaladtak, jószerével osonkodtak. A fiatal vezető olykor a szájára tette az ujját, hogy csittre intse Jezovicsot. Újabb ajtó nyílott elébük, ebben is lakhatott egy főúr, méltóságteljes berendezéséből erre lehetett következteni. Egy ötméteres ágyon széltében egy matrjoskababa feküdt színes fából. Jezovics odament, megsimogatta. A máz színes volt és nemzetközi. Élénk. Kacskaringós szem volt neki föstve, szétterülő, szlávos arc, vonzó állkapocs. Jezovics közelebbről is megszemlélte, és azt találta, nem egy asszony látszik, hanem sok. Egyik a másikba volt tolva, egyiket a másikról le lehetett csavarni, s még mindig maradt egy. Az utolsó fababa belsejében egy lehallgatókészülék hevert, piros lámpa jelezte, hogy működésben van. Jezovics belehajolt a baba belsejébe, s mintha a szőke mosolyú Hruscsov harsányan ostoba és zseniálisan durva hangja recsegett volna vissza rá. Már-már jelezni akart, de vezetője betapasztotta a száját.
– Tudjuk, tudjuk, csudába a csodálkozással! Nem ez a lényeg. Amit nem tudunk, az a lényeg!
Aztán továbbsiklottak. Óriási terembe jutottak, az egész teret egyetlen cowboykalap borította. Lebegett a levegőben. Aranyból volt, s olyan nehéz lehetett, hogy aki fölvette, betörte a fejét. Pedig valódi izzadságcsöppek voltak kirajzolódva a belső karimáján. Jezovics egész közel lopakodott, s azt olvashatta angol nyelven: „Ebben nincs fej.” Visszahőkölt, és kiáltását megint csak az elegánsan zsarnoki vezető fogta vissza.
Whiskyszag ömlött az orrába, éppen olyan, mint amilyen 2001. szeptember 11-én a hosszan köröző repülőgépből áradt, még a televízióból is. Azóta sem értette, hogy lehet a whiskyillatot felvenni a képernyőre? Talán mert annyira át voltak itatva a csövek, kábelek, felvevőgépek, tükrök, távcsövek, még a repülőgép ülésének a szíjai is. A sarokban egy apró termetű kutya kókadozott a whiskytől.
– Igen, igen, ez a világpalota. Figyelje meg a játékosokat! Itt dől el az emberiség sorsa. Visszafogottan játszanak, de játszanak. Most tessék figyelni!
Az asztal fölé hajoltak. És. Háromszögletű sakktábla előtt ültek. Három csapat volt fölállítva, az egyiken végtelen mennyiségű paraszt állott visszahúzódva. Mesterük csak egy-egy lépést tett velük. Masszívan álltak. Nem álltak rosszul, a király körül volt bástyázva. Bal oldalon a két huszár előrevágott. Merészen behatolt az ellenség területére. Ellenség? Nem egy ellenség volt. Kettő. Két csapat ellen játszottak, de a bal oldalival egy kicsit szorosabban. Jezovics a bábukra hajló fejben egy masszív arcot fedezett fel: Hu Csin-tao kreolsárgán sakkozott. Üveges szemén megcsillant a kaján fény – mintha azt mondta volna: nem állunk rosszul.
A másik oldalon kese fejű, vékony ember ült, vidáman dobolt az ujjaival. Ideges volt és fölényes. Elszánt. Nem volt egyáltalán elkeseredve, egyszerre két kézzel játszott. Hol balra lépett, a kínai fél felé, hol jobbra, ahol nagy összevisszaság volt a bábuk soraiban. Huszárok előrerúgtattak a másik oldalra, futók álltak keresztben, egész mélyen, az ellentétes sorokban a vezér őrülten rohangált le s föl, s a tábláról átható whiskyszag áradt. Mindenkit kiütött, aki az útjába került.
– Igen, ez van. Őrült küzdelem folyik. Egymás ellen és együtt. Jelenleg remeg a levegő. De a táblán még rend van. A whiskys vezet. Tarol. Hengerel. A kese védekezik, de nem buta. A sárga arcú láthatóan nyugodt. Mert a játszma ki van egyensúlyozva. Mikor feküdni térnek, nyugton vagyunk. Megáll a világ. Nagyobb a probléma, s ezt kellene kiderítenie. Míg ezek alszanak, valaki átrendezi a bábokat. Egész másképp folytatódik a játszma reggel. Mintha egy negyedik játékos is lenne. Ezt kell megfejtenie. Pénz nem számít. Mit gondol, ki lehet az?