Így jöttem

Két felvonás között révedezve ül a büfében. A darab után az öltözőből szemüveges, vidám ifjúként, ruganyosan lép elő. Kozák András, a székesfehérvári Vörösmarty Színház Kossuth-díjas művésze a minap töltötte be a hatvanadik életévét.

Mi játszódik le önben a szünet alatt?
– Olyankor még nem végeztem el a feladatomat. Tehát a darabra gondolok, egyben látom magam előtt az egészet. Felgyorsítottan, egymás után elképzelem a jeleneteket, s azt, hogy mit fogok bennük tenni, milyen állapotban. De a hátrapillantás is szükséges annak, aki mindent egységesen szeret csinálni. A teljes darabon át, tehát visszamenőlegesen is elvész a szerep sikerültsége, ha nem összpontosítok arra, hogy mindig az „egyikből” következzék a „másik”.
– Gondolom, alakítás közben is lezajlik néhány gondolati művelet…
– Nem vészes, hisz nekem előre megírják a szöveget, mint a politikusoknak! De a tréfát félretéve: én nem agymunkáról beszélnék elsősorban, hanem egyfajta – betegség nélküli – skizofréniáról. Igen, nekem, Kozák Andrásnak skizofrénnek kell lennem, például előre tudnom kell, mit fog mondani a színészpartner, mégis II. Henrik angol király minőségemben úgy kell válaszolnom, mintha először hallanám a nekem szegezett mondatot.
– S ha a partner nem hozza a maximumot?
– Biztos, hogy nem mindegy, hogyan hangzik a másik színész szava. Általánosságban mondom: nyilván nem feltétlenül egyforma tehetségek, illetve készenléti állapotok jelennek meg a színpadon. Az öszszecsiszolódás azzal járhat, hogy a jó színész fölad valamit magából, de esetenként magával is ragadhatja a gyengébbet.
– Milyen a jó színész?
– Mindig a különlegességet tárja fel a szövegből mint alapinformációból. Vörös Rébék általment a keskeny pallón, s elmehetett volna jobbra, vagy lefordulhatott volna balra a kukoricásba, akár visszatérhetett volna valamiért, amit otthon felejtett, de nem, ő: elrepült. Ezt kell kidomborítani. A véleményét, az összes sejtelmét, ellenszenvét, lelkesedését, a dolog furcsaságát, vagy azt, hogy szeretné, ha másképp lenne… A jó színész ezeket mind-mind nagyon gazdag színekkel belerakja az alakításba. Ha két-három ilyen felvillanás történt, ha a néző csak tíz percig elfeledkezett arról, hogy színházban van, akkor otthon azt fogja mondani, hogy jó volt az előadás.
– A néző olyasféléket is megállapít, hogy ez és ez mindig is jó színész volt, amaz meg idősebb korára ért be. Azt hiszem, önt szinte mindenki az előző kategóriába sorolná.
– A mi 1965-ben végzett évfolyamunkról sok remek színész került ki. Csak példaként sorolok néhány nevet: Almási Éva, Csomós Mari, Juhász Jácint, Szilágyi Tibor… A párhuzamos osztályból: Ernyei Béla, Drahota Andrea, Moór Marianna, Bálint András, Balázs Péter.
– Tévedek-e, ha úgy látom, különösen nőknél gyakori, hogy bár fiatalabb korukban díváknak számítottak, nagy művészi mélységeket inkább most, érettebb korukban tudnak érzékeltetni?
– Sajnos nálunk az idősödő színésznőket egyszer csak elkezdik háttérbe szorítani. Mintha az volna a közfelfogás, hogy aki már nem hamvas fiatal lány, az fölösleges. A magyar férfiak nem gálánsak. A szomszéd országokban gyakran félistenként kezelik a nagy-nagy idős színésznőket; itt eggyel-kettővel történik így. Jó volna, ha az ötven év fölötti művésznőket a tenyerén hordozná a társadalom. A mellőzöttség kihat a pályafutásra, de nem lehet dacból, megalázottságból jól játszani. A nőknek kétszeresen magabiztosaknak kell lenniük, lelkiekben és fizikailag egyaránt.
– A férfiaknak nem annyira?
– Egy férfi színésznek adott esetben jobban állhat a megtaposottság, a megtörtség, de nem sokáig. Tartósan jó állapotból lehet a legtöbb értéket kihozni. Egy példa: mivel a művészet sosem a szimpla élet, hanem sűrített valóság, ezért a színpadon a halált, a meggyötörtséget is egy pici reménnyel együtt kell bemutatni. Lehet-e ezt a kettősséget a végleges megkeseredettség állapotában érzékeltetni?!
– Pályafutása során volt-e valaha ön is megtaposott?
– Nekem a sors viszonylag töretlen elismerést juttatott, sőt bizonyos időkben a tenyerén hordozott a kor. Már az indulás is ilyen volt; 1961-ben a Pesti háztetőkben úgy szerepeltem, hogy a főiskola, amelyre fölvettek, még el sem kezdődött. A Sodrásban, az Így jöttem, a Szegénylegények és még több film főiskolás éveim idején készült. Igen, ez a széria töretlen volt, míg a kilencvenes években be nem fejeződött – úgy általában, a kivételektől eltekintve – a magyar filmezés és televíziózás.
– Mit jelentett önnek az 1966-tal kezdődő húsz-egynéhány év, amelyet Kazimir Károly Thália Színházában töltött?
– Olyanok voltunk, akkori fiatal színészek az ő rendezősége idején, mint az egykori híres ausztrál középtávfutó, aki a tengerparton ólomövet csatolt magára, és úgy edzett. A nagy mesterségbeli kihívás könynyebbséget eredményezett a későbbi évekre. Kazimir látásmódja távol állt a kisrealizmustól: nem szokványos darabjaiban – például eposzok, regények színpadi adaptációiban – emberi sorsok, magatartások nagy íveit tudta megidézni, ahogy a mesék is működnek.
– Azért távozott 2000-ben a korábbi Nemzeti Színháztól, amelynek a kilencvenes években volt a tagja, mert Magyar Színházzá nyilvánították?
– Igen, és ez az eset éppen úgy fájt, mint az, hogy előtte Ablonczy László igazgató akármit csinálhatott volna, mindenképpen támadják.
– Azt a társulatot a kritikusok, az újságírók kirekesztették. De mi volt, ami valóban megkülönböztette önöket a többi társulattól?
– A száznál is több évnyi folyamatosság.
– Filmen és színpadon magyaros karakterű, szépen beszélő, férfias színésznek ismerhettük meg. Soha nem sajnálták le ezekért?
– Ha lesajnáltak, jól titkolták. Én csak a szeretetet éreztem.
– Láttam egy előadást, amelyből a szerző szövegének nagy részét kihúzták, helyette meztelen férfiak, veszekedő emberpárok kerültek előtérbe. Ilyen produkciókban szerepelne?
– Nem vállalnám. De régen nem is voltak ilyenek. Viszont ezektől eltekintve igaz, hogy bár voltam én már annyiféle magyar király, amennyi a történelemben nincs, alakítottam sok minden mást is. A Tháliában elsőként kezdtünk el egzisztencialista darabokat játszani, Sartre-ot, Anouilh-t, Beckettet.
– A most bemutatott Goldman-darabban, Az oroszlán télen címűben minden szereplő a poklot hordja magában, és nincs szabadulás. Szüntelenül mások bőrébe bújni: ez mennyire sebesíti ki a lelket?
– Engem ez gyönyörködtet, gazdagít, röptet.
– Az átélve megjelenített negatívumokat nem viszi haza?
– Dehogy.
– Ön II. Henriket játssza, míg neje, Drahota Andrea a király feleségét, Eleonórát. Szerepük szerint többnyire gyűlölik egymást.
– Semmiben sem hasonlítunk a királyi párra.
– Kell-e előzetes megtapasztalás ahhoz, amit eljátszik?
– Radnóti Miklós Trisztánnal ültem… című versében van a felelet. Hívja Trisztán a költőt, álljon be matróznak, induljanak a Kettős Zátonyok felé, ringatózó szigetekre: „S közöttük Borneo, mint egy sötét virág!” „Jössz velünk…?” A költő válasza: „Elképzelem – feleltem és maradtam.” Hadd tegyem hozzá ehhez: a valóságban a gonoszság, a bűn vagy éppen a téboly természetesen pusztítanak, ha kontrollálatlanok. Művészi bemutatásuk, felidézésük viszont kontrollált, és éppenséggel nem a szétszakítást, hanem az összekötést szolgálhatja. Rendeltetésünk szerintem a még mindig kísértő őskáosz felszámolása ott, ahová a sors állított minket. Én összekötő ember vagyok. A nézőt rá kell ébreszteni közös rendeltetésünkre. A hogyan „kell”-t, a hogyan „szabad”-ot nem tudom megmutatni, de például minél gazdagabban mutatom meg a káoszt az adott figurában, annál inkább a rendet segítem elő; a néző annál pontosabban ismeri meg a saját lehetőségeit, annál több gondolata lesz döntései meghozatalához. Lássuk meg már végre, micsoda nagy erők működnek, miközben mi itt kicsinyesen csatázgatunk!
– A közéletről beszél?
– Akár arról is. Gyümölcsözhet-e, ha nem az öszszekötés, hanem a szétválasztás szelleme uralkodik?
– Napi politikába sosem ártotta magát…
– Mivel a pártok főleg szétválasztanak, én tényleg szegénypárti vagyok.
– A bulvárlapok címlapján megjelenő szegénység is foglalkoztatja?
– Kultúrahiányban tartani tömegeket: ebből megint csak profit származik. És abból, hogy nyolcvannyolc forintos sms-sel lehet válaszolni arra a kérdésre, hogyan halt meg Krisztus: megfeszítették, felakasztották vagy lelőtték? A nyertes tízezer forintot kap! Megnéztem fél-fél órát mindkét valóságshow-ból. Nem értettem, mit modelleznek ezek a foglalkozás nélküli, teljesen érdektelen emberek, de hogy nem a valóságot, az biztos. De szerintem ezt ki fogja nőni a társadalom.
– Az új nemzedék is, amelyik mással se találkozott?
– Ők is elfordulnak majd ettől. Ha megkésetten is, de fel fognak nőni, családot fognak alapítani. Az emberi természet ilyen.
– Uradalmi cselédek ivadékaként mit hozott magával, ami által az ingoványos pesti világban is jól megállta a helyét?
– A munkabírásom, azt hiszem, onnan való.
– Emberi tartás?
– Ha arra gondol, hogy nem züllöttem el, az nem feltétlenül hozható összefüggésbe a származásommal. Bizony, volt híres színészünk, akit elkapott a hirtelen fölemelkedés után – Hubay Miklóssal szólva – a társadalmi keszonbetegség. Én viszont soha nem hittem, hogy sztár vagyok, és nem is kezdtem el úgy viselkedni.
– Szülei nyilván figyelmeztették, hogy, fiam, el ne bízd magad.
– Elbízni? Ők ezt a kifejezést valószínűleg nem is ismerték. Nem volt mire elbíznunk magunkat Szabolcsban, a Rózsástanyán. Én még láttam, hogy a cselédszálláson három-három családnak volt egy közös konyhája és pitvara. A második világháború után nyolc hold földet kaptunk, ennyiből kellett tíz embernek megélnie. Heten voltunk gyermekek, és egyik nagyanyánk is velünk élt. Először akkor láttunk készpénzt, mikor ’57 körül megalakult a vencsellői téesz. Még emlékszem az ötvenes évek eleji rekvirálásokra, arra, hogy a cséplőgép mellől vitték el a „beszolgáltatnivalót”. Nagyon sokat éheztünk.
– Éhezett-e a pusztákon az irodalomra is?
– Petróleumlámpa mellett rengeteget olvastunk. Amikor hosszabbak voltak az esték, mi, gyerekek fölolvastunk az egész családnak. A diósgyőri vasgyárban dolgozó unokabátyám hordta haza a könyveket.
– Megtanult magánszorgalomból verseket?
– Nagyon sokat! Fújtuk őket, mikor kora reggel, még iskola előtt kivittük a tehenet legeltetni az árokpartra.
– Hogyan győzött önben a színjátszás?
– Nem tudom. Az öcsémmel eljátszottunk a tanyán néhány jelenetet Jókai Egy hírhedt kalandor a XIX. századból című regényéből, ráadásul mi is találtunk ki meséket. Négy csenevész nyárfában négy lenge kék ruhás, táncoló lányt láttunk, akik, ha észreveszik, hogy kilessük őket, elkapnak, lenyúznak és kitömnek minket homokkal. Ezek nyilván belejátszhattak abba, hogy nyíregyházi gimnazistaként a művelődési ház színjátszó körébe jelentkezzem, és később felvételizzem a színművészetire.
– Jókai-hősként az És mégis mozog a föld tévéváltozatából ismerte meg az ország. Most színre viszi A kőszívű ember fiait. Miért éppen ezt?
– Baradlayné megesküszik, nem hajtja végre férje testamentumát, miszerint fiaik külföldön maradjanak, s egyikből a cár udvarában külpolitikus, a másikból a bécsi udvarban magas rangú hivatalnok legyen, a harmadik pedig mint katonatiszt csináljon karriert a közös hadseregben. Az özvegy azt mondja, a fiúkra itthon van szükség, hogy a nemzetüket szolgálhassák. Ezt az időszerű üzenetet meg kell hallani, ez benne van a műben. Ma már a világon mindenki meg akarja őrizni magát, és ez kedvezhet annak, hogy mi magyarok is kitaláljuk, hogyan induljunk el, hogyan építsük fel magunkat. Valamikor tudtuk, de mára elfelejtettük. Szerencsére még megvannak a mítoszaink, a hagyományaink.

Kozák András színművész a Szabolcs-Szatmár megyei Rózsástanyán született 1943-ban. Felesége Drahota Andrea; két gyermekük van. A nyíregyházi Kossuth Lajos Fiúgimnázium után egy évig téeszben dolgozott, majd 1961-ben fölvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1965-ben végzett. Egy évet Szolnokon, aztán 1992-ig a budapesti Thália Színházban játszott. 1992 és 2000 között a Nemzeti Színház tagja volt, az utolsó évben egyúttal a székesfehérvári Vörösmarty Színház művészeti vezetőjeként működött. Három éve a fehérvári társulat állandó színész tagja is. Csaknem harminc filmben szerepelt, száz színházi bemutató van mögötte. Kitüntetései: Jászai Mari-díj (1971, 1978), érdemes művész (1981), kiváló művész (1990), Magyar Művészetért Díj (1993), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1993) és Kossuth-díj (1996).