Keskeny pallón

Keskeny pallón

– Voltak-e családi előzményei képzőművészeti érdeklődésének?
– Családi hagyományokról nem beszélhetek. Apám cipész volt, egyszerű mesterember. Még csak azt sem mondhatom, hogy bármiféle művészeti ambíciót vagy ismeretet hoztam volna hazulról. Hosszú éveken át ez terhet jelentett számomra: műveltségemben hiányosságok mutatkoztak, amelyekkel sokat küzdöttem. A képzőművészet választása tulajdonképpen a véletlen műve. Egy időben, nem tudom miért, építész szerettem volna lenni. Az építkezés élt legerősebben vágyaimban. Hogy ma ilyen jellegű képeket készítek, azt hiszem, e régi vágyammal függhet össze. Nem lettem építész: az általános iskolai rajztanárom azt tanácsolta, hogy jelentkezzem a képzőművészeti gimnáziumba. Ott a grafikai képzést választottam. Aztán egy évig nyomdai grafikusként tevékenykedtem, mivel az első felvételi próbálkozásom sikertelen volt a főiskolára. Később e nyomdai gyakorlat jól jött, ugyanis jó ideig ebből éltem. A főiskola második évfolyamán kezdett megérni bennem a gondolat, hogy mégis inkább festő szeretnék lenni.
– A Zuglói Körben a modern képzőművészeti törekvések iránt érdeklődő fiatalabb és idősebb művészek gyűltek össze az ötvenes évek végén. Indulásakor meghatározó volt az ottani jelenléte.
– Abban az értelemben volt nagyon fontos a Zuglói Kör, hogy mindannyian, akik ott rendszeresen összejöttünk, egyenként is küszködtünk azzal a feladattal, hogy megértsük a helyzetet: mi történt a magyarországi és mi az egyetemes művészetben a megelőző évtizedekben. Akkoriban, az ötvenes évek végén a nagyon szigorú információs zárlat következtében ez korántsem volt egyszerű feladat. De segítettük egymást abban, hogy átlássuk a közelmúlt képzőművészeti történéseit. Molnár Sándor kicsi zuglói lakására jártunk össze, ott osztottuk és vitattuk meg a hozzánk eljutó információkat. Ha valamelyikünk kijutott valahová a világba, bőröndnyi katalógussal, könyvvel, információs anyaggal tért haza. Ezeket megbeszéltük, s terjesztettük egymás között a fordításokat. Hasonlóképpen szóba kerültek Hamvas Béla írásai is. Ezek akkoriban nagyon fontos támpontot jelentettek mindannyiunk számára. Együtt erősebbnek éreztük magunkat, és erősebbek is voltunk. Különösképpen nyilvánvalóvá vált ez a művészetpolitikai harcok közepette. A különböző fellépéseken, többnyire idejekorán bezárt kiállításokon egymást védtük, erősítettük.
– Követhetők voltak a hatvanas években a nyugati művészeti folyamatok? A képzőművészettel foglalkozó hazai lapok nemigen nyújthattak rálátást a kinti eredményekre.
– A lapok alapján nem lehetett tájékozódni. Utazni kellett. Ma is sokat utazom, és igyekszem megnézni itthon és külföldön minden kiállítást. Ha olyasmiről jut el hozzám információ – legyen az bárhol a világon –, ami szakmailag számomra fontos lehet, azt törekszem megnézni, vagy legalább a kiállításról készült katalógust megszerezni. Azt gondolom, hogy így pontosabban meg tudom határozni személyes lehetőségeimet. Jó néhány kollégám viszont sokkal ösztönösebben hoz létre művészetet, méghozzá jó művészetet. Nincs szükségük arra, hogy mindent olyan alaposan feldolgozzanak, mint ahogyan én teszem.
– Kezdő képzőművészként milyen szellemi problémát kellett megoldania?
– Mindenekelőtt fel kellett ismernünk a saját adottságainkat: hogy milyen irányba mutat a gondolkodásunk, illetve mik azok a készségek, amelyekkel rendelkezünk. Korán kiderült, hogy számomra az egzakt és pontos formálás lehet az, amiben jól érzem, amiben ki tudom fejezni magam. Tehát részben a konstruktivista, geometrikus hagyomány, amelyet Kassák képviselt. Másrészt a hatvanas évek aktuális művészete, amelyre sajnos a mai napig nincs megfelelő kifejezés, inkább csak körülírásai léteznek: színmezőfestészet, olyasfajta új absztrakció, amely különbözik a húszas évek geometriájától. Szakmai tekintetben az akkor felmerülő kérdés önmagában is általános és absztrakt volt: mi az, ami korszerű, milyen módon lehet korszerű művészetet csinálni? Aztán stíluskategóriai döntést is kellett hoznom: expresszív, ábrázoló vagy elvont képzőművészeti formanyelvet válasszak-e? Valójában akkoriban találtam rá a geometrikus jellegű formálásra. Fel kellett mérnem, hogy az akkor aktuálisnak gondolt művészetnek milyen történeti előzményei vannak, illetve milyen kortárs művészeti változatai találhatók világszerte. Köztük kellett megtalálnom azt a nagyon keskeny ösvényt, pallót, amely személyes vállalkozásommá válhatott.
– A nyugati művészetben is hidak épültek egy-egy stílusirányzat jegyében, ön pedig ösvényt említ: nem reprodukálni kívánta a külföldi képzőművészeti eredményeket, hanem személyre szabottat, személyre szólót keresett a lehetséges utak között.
– Jellemző a huszadik századra, hogy különböző stílusirányzatok képviseletére szerződtek művészek, művészcsoportok. A hatvanas években még léteztek ilyen művészeti irányzatok, amelyek a hetvenes évek elején-közepén lezáródtak, és onnantól kezdve alakult ki az a manapság kaotikusnak tetsző állapot, hogy nincsenek művészeti irányzatok: ahány művész, annyiféle stílus vagy kifejezési lehetőség, annyiféle eszközhasználat. Ez a helyzet persze csak látszólag kaotikus; korszellemnek nevezzük – mégiscsak lehatárolja a mindent lehet lehetőségeit valami szűkebb területre. Egyre erősödött az igény, hogy olyasfajta dolgot csináljon a művész, amit mások még nem csináltak. Csakhogy közben az információáramlás is egyre intenzívebbé vált. Megnövekedett annak veszélye, hogy az alkotó olyasmit csinálhat, ami Japánban vagy Amerikában már létrejött. Én a sokirányú tájékozódást azért is tartottam mindig nagyon fontosnak, hogy még csak véletlenül se csináljak olyasmit, amit mások esetleg már korábban vagy jobban megoldottak.
– Az utóbbi években találkozott-e olyan alkotóval, képi világgal, amely újdonságként hatott önre?
– Manapság már nagyon nehéz olyan műveket találni, amelyek soha nem látott aspektusait mutatnák a jelenkori művészetnek. Sok jó alkotó van, és már nemigen tudhatja az ember, hogy egyikük-másikuk hatása hogyan jelentkezik a saját munkáiban. Egyre több tehetséges fiatal jön ki a Képzőművészeti Egyetemről. Érdekel, hogyan gondolkodnak a mai fiatalok.
– Visszatekintve eddigi életművére, melyik időszak tűnik a legizgalmasabbnak?
– Legizgalmasabbat nem említhetek, hiszen a szakma, a festés számomra rendszeres folyamat, tulajdonképpen állandó küszködés. De ha komoly nehézséget jelentő fordulatot kell említenem, azt hiszem, leginkább a modern-posztmodern váltás időszaka körül éleződött ki a helyzet. 1982–1983 táján korábbi hitemet felül kellett vizsgálnom, és új döntést hoznom arról, hogy a homogén rendszerek kifejezési lehetőségei hogyan újíthatók meg. Lehetséges-e heterogén jelanyag alapján is képeket készíteni, és ennek milyen bölcseleti háttere van? Tehát meg kellett érteni a modernizmust és a modern utáninak mint kulturális váltásnak a lényegét. Azt, hogy mindez hogyan jelenhet meg a vizuális művészetekben, ezen belül a képzőművészetben, és konkrétan számomra ez miként oldható meg. Keserves folyamat volt.
– Gyakorta kerül krízisbe?
– Krízisbe, hála istennek, talán nem. De az ember mindig újabb és újabb lépéslehetőség után kutat. Talán így a legpontosabb: aktuális problémákra kell választ találni, és nem kríziseket feloldani. Kisebb krízisek persze mindig vannak, de nem olyan léptékűek, mint akkor, a nyolcvanas évek elején. A kép tulajdonképpen csak a tükre annak, hogy éppen hol tart az ember a küszködéseiben.