Konzervatív háború

Nemrég egy honi balliberális hetilap végtelen toleranciája és nyitottsága bizonyítására valami konzervativizmusvitával próbálkozott, mivel nem tudta, hogy konzervatív vita nincs – vagy csak nagyon ritkán. A liberálisokra és baloldalra jellemző az egymással folytatott „tisztázó vita”, amelynek végén szektákat és irányzatokat határolnak el, címkéznek meg, vagy ha úgy hozza az élet, likvidálnak. A konzervatív habitus azonban – és ez sokaknak nehezen fogható fel – éppen a dogmatikus vitákkal szembeni mély szkepszisből alakult ki. A belső viták hiánya abból fakad, hogy a konzervatívok a baloldali és a liberális gondolkodást pontosan a racionalizmusuk miatt (is) utasítják el, mivel ezek az irányzatok az érveléssel elérhető konszenzus vagy meggyőzés, dogmaalkotás és az ezt követő doktriner cselekvés hívei. A racionális vita, hacsak nem az időt csapjuk vele agyon, léha tevékenység mindaddig, amíg el nem döntik, mi számít jó érvnek és jó bizonyítéknak. Mivel a konzervatívok mindig a konkrét problémákat, a partikuláris helyzetek megértését és a helyén való cselekvés megtalálását jelentő, elvekkel vagy szabályokkal előre meg nem adható, mérlegelő döntéseket hangsúlyozták, ezért a dogmatikus viták e habitusnak nem jellemzői. A hagyományos szkepszisük csak az utóbbi fél évszázadban szorult háttérbe, amint elkezdtek konzervatív dogmákat, azaz ideológiát gyártani (racionalizálni).
Mostanában azonban meglehetősen éles vita, belháború alakult ki az amerikai konzervatívok között. Ennek kiváltó oka egy konkrét probléma, az iraki háború, ami sok mindent elárul a mai amerikai konzervatívokról. A vita során két irányzat, a paleo- és a neokonzervatívok különültek el, helyzetük azonban egyenlőtlen. Utóbbiak kormányoznak, hatalmas gazdasági erővel és médiatámogatással bírnak, ezért is nevezik gúnyosan az ókonzervatívokat jelentéktelen szektának, amit nem tennének meg valamely valóban kicsiny vallási közösséggel.
Annyi bizonyos, hogy a konzervatív gondolkodás nem a forradalomra adott válasz – amint ezt némelyek e kis hazában terjesztik (és ebből következően a rendszerváltók sem lehetnek per definitionem konzervatívok) –, hanem a központi hatalmat erősítő és ezt absztrakt célokra (felvilágosodás, emberi jogok, kommunizmus, szocializmus stb.) felhasználó törekvésekkel szembeni reakció. Hol volt Burke idejében konzervatív identitás, és hol volt forradalom, amikor a Reform Act (1832) körüli vitákban – először John Wilson Croker, majd Sir Robert Peel – elkezdték a konzervatív jelzőt használni a toryk? Az amerikai konzervatívok sem valami forradalom kapcsán formálódtak ki, bár kétségtelen, hogy a Russel Kirk által megfogalmazott amerikai konzervatív identitás lényeges eleme a polgárháborúban vesztes Dél öröksége. Ugyanis Dél, szemben a hazai „haladók” állításával, nem a rabszolgaságért, hanem a központosító hatalom ellen harcolt, amelynek veszélyére egy nemzedékkel előbb Alexis de Tocqueville már figyelmeztetett. De őt az északiak talán nem olvasták.
A Kirk-féle konzervatívok váratlan szövetségeseket kaptak a hetvenes években, amikor kialakult és divatos lett a neokonzervativizmus. Olyan sikeresek voltak, hogy nemcsak három cikluson át (1980–1992) kormányoztak, de a politikai és gazdasági gondolkodást is sok szempontból jobbra húzták. (Az 1979–97 közt kormányzó brit neokonzervatív kormányzatot elsősorban a saját politikájával tudta megverni Tony Blair, akinek pénzügyminisztere, Peter Mandelson a Times 2002. június 16-i számában azt írta: „ma mindannyian »thatcheristák« vagyunk”.) A mai establishmentet a neo National Review (W. F. Buckley), Commentary, Weekly Standard jelentik. Az egykori neokonzervatív koalíció – a szabadpiac és a közösségek, hagyományos kultúra védelme – mára átalakult, mégsem elsősorban belpolitikai kérdések miatt kap kritikát a konzervatív táborból, hanem a külpolitikája miatt. Miután a Szovjetunió saját súlya alatt összecsuklott, mint a vizes zokni, megfogalmazódott és egyre erősebb lett az izolacionizmus az amerikai konzervatívok között: milyen nyilvánvaló és konkrét érdeke van az Egyesült Államoknak mondjuk Irakban, amelyet fegyverrel kell megvédeni, hacsak nem olyan ideológiai célok – a demokrácia terjesztése –, amelyek miatt Afganisztánt kellett „kibombázni a kőkorszakból”? A „terrorizmus elleni harc” érdekében kell megszállni, felszabadítani és demokratizálni a Közel-Keletet, és ha ez sikerült Németország, Olaszország és Japán esetében, miért ne sikerülne most is? – eddig a neók okoskodása. Ez a kemény wilsonizmusnak nevezett gondolkodás az amerikai ideálok terjesztése érdekében akarja felhasználni az állam katonai és gazdasági erejét.
A paleók sem régiek – e címke tulajdonképpen újabb, mint a neo –, az egykori Robert Taft-féle America First mozgalomból nőttek ki. Az öbölháború után formálódott ki az így elnevezett csoport, amelyre 1992 táján kezdték el használni e címkét, a Rockford Institute és a neók egyik fontos vezetője, R. Neuhaus tiszteletes közötti konfliktusban. A paleók legfontosabb fóruma a Pat Buchanan által kiadott American Conservative – a másik a Rockford Institute által kiadott, Thomas Fleming szerkesztette Chronicles, ahol az itthon is ismert Alain de Benoist publikál –, amelyben tavaly októberben megjelent e csoport kiáltványa Álláspontunk (We Take Our Stand) címmel. Jellemző, hogy a brit konzervatívok, Scruton, a Salisbury Review alapítója és Stuart Reid, a London Spectator főszerkesztője is itt publikálnak. Az izolacionista hagyomány mellett a másik nagy csoport a paleók között a Rockford Institute körül (League of South) szerveződött neokonföderlistáké. (Ezenkívül e hálózathoz tartozik még a Paul Weyrich vezette Center for Cultural Conservatism és a John Birch Society. Végül a libertinus Mises Institute Auburnben, a Center for Libertarian Studies és a John Randolph Club.)
A konfliktus forrása talán még 1981-ből származik, amikor a győztes republikánus tábor megoszlott a némelyek szerint túl konzervatív M. E. Bradfordnak a Nemzeti Bölcsészettudományi Alap élére történő kinevezése kérdésében, majd a Rockford Institute támogatása ügyében. A paleókat a republikánusok uralta nyolcvanas évek változásai, a tömegkultúrával szembeni elégedetlenségük és a „big government” politikája késztette elkülönülésre. A paleók nemcsak e politika, hanem a „big business, big media” ellenében fogalmazták meg a család, város, megye és általában a lokalitás, önkormányzat – akár a szecesszió joga – és a demokráciával szemben a köztársaság értékeit. A paleo gondolkodás Dél eszményeivel társult, szemben Észak központosító birodalmának nagy államával. Az erős központi és ideológiai célokra használt hatalom hagyományosan szemben állt a partikularitásokkal, a helyi szokásokkal, intézményekkel, tekintélyekkel, amelyek korlátozzák a szabadosságot, ezért az emancipációs törekvések fő céltáblái – szintén hagyományosan.
A paleók a neókat nem tekintik a Kirk-féle konzervatív gondolkodás folytatóinak, hanem a baloldal, a komcsik ügyesen beszivárgott diverzánsainak. A paleók az ideológiai háború híveit bírálva előszeretettel mutatnak rá a háborús párt, a neók eredetére: jelentős részük, bizony, újbalos (mint P. L. Berger), sőt trockista volt (mint J. Burham, S. Hook vagy I. Kristol). Ezzel magyarázzák a paleók, hogy a neók kezében az egykor a hagyományt, vallást, partikularitásokat és életformákat védő konzervatív gondolkodás agreszszív birodalmi ideológiává racionalizálódott. A neók neveltetéséből eredő habitussal magyarázzák, hogy azok hajlamosak a tiszta absztrakt rendszerekre, kétely nélkül fogalmaznak meg dogmákat, és kategorikusan alkalmazzák őket. A konkrét ország szokásaival, elfogultságaival, intézményeivel másodlagos, sőt csak probléma a tiszta eszmékhez képest. Az új és sikeres szövetségesekkel kapcsolatos paleo vélemény az, hogy a helyzet olyan, mint amikor a felvett stoppos elrabol minket.
A paleók által bírált mentalitás azonban régebbi a trockizmusnál, Európában inkább jakobinusnak neveznénk, de a puritán alapító atyák „vadon”-élménye kellő magyarázat e mentalitás amerikai elterjedtségére. E puritán-jakobinus-trockista mentalitás rendet akar tenni az egész világban (lásd a puritán Robinson Crusoe-t!), nem elégszik meg a szocializmus/demokrácia építésével egy országban, hanem azt exportálva, jótéteményeit az egész világ számára jótékonyan megadja. (Ezért könnyen megérteti magát a bennszülöttek ideológiákat előszeretettel importáló komprádorcsoportjaival.) Ó, azok a jó szándékú diktátorok, az aufklérista József és Frigyes vagy J. S. Mill (Szabadságról), valamint mai neokonzervatív képviselőik, I. Kristol, R. Kagan és D. Horowitz!
A paleók a balos utópisztikus gondolkodás hübriszéhez hasonlítják ezt. Miért is kellene azonos ideológiát osztó államoknak alkotniuk a világrendet? Ha ez a cél, nem vezet-e ez végtelen orwelli háborúkhoz? És igaz-e, hogy az ideológiai azonosság felszámolja a konfliktusokat? Így volt-e a nemzetiségek esetében az egykori „testvéri” szocialista országokban? A demokratikus kapitalizmus lenne a megoldás, és ezzel a történelem vége, ami megéri a végső harcot? A paleók ezt a mentalitást a komcsikéhoz hasonlítják, ami jól mutatja, hogy mit tartanak az újkonzervatívok felől.
A paleók koalíciója a déli nagy államellenes libertinusokból és a kirki tradicionalistákból áll. Kirk már régen figyelmeztetett, hogy a következő ideológia – az emberi kapcsolatokat a központi hatalom segítségével átalakítani célzó törekvés – a demokrácia lesz. És már a Kirk-féle konzervativizmusértelmezésben fontos szerepe volt a központi, szövetségi kormányzattal szembeni, a déliektől örökölt szkepszisnek és gyanakvásnak. Egyik utolsó levelében Busht háborús bűnösnek nevezte, és a felakasztására szólított fel. Míg a neók a hetvenes években a jóléti állam ellen léptek fel, a paleók a mai, a világban mindenütt ott termő és a „gonoszokkal” leszámoló Wyatt Earp-állam ellen. (Wyatt Earp – egy személyben kalandor és a törvény embere a múlt század amerikai határvidékén – már életében az amerikai vadnyugat „rendcsináló” hőseinek mintaképe lett – A szerk.) Kritikájuk a balos „welfare state” (jóléti állam) mellett ma elsősorban a „warfare state” (háborút viselő állam) ellen irányul, mivel mindkettő ugyanazt jelenti: nagy és beavatkozó államot.
A szerző eszmetörténész