Csodagépezetek

Váczi Piroska művészettörténész, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal ipari műemlékek szakreferense a XIX. század építészetének tanulmányozása során került kapcsolatba e területtel. Úgy ítéli meg, hogy műszaki emlékeink jelentős része a kiegyezés és az első világháború között keletkezett, az örökségvédelem azonban nem tartja szerencsésnek, ha éles határvonalakat vonunk. Az ipariműemlék-védelem európai divathulláma az 1950-es években Magyarországot is elérte: a korszellemnek megfelelően az első ilyen műemlékünk „a vas és acél országában” az újmassai kohó lett. A hatvanas években a Ganz-gyárra alapozva jött létre az Öntödei Múzeum, s benne volt a levegőben, hogy országosan is törődni kell az ipari emlékekkel – formálisan azonban máig nem tesznek különbséget műemlék és műemlék között. Kétségtelenül volt némi terminológiai káosz, amely miatt sokáig nem tisztázódhatott, miről is beszélünk. Az ipari örökség definíciójaként végül a területtel foglalkozó nemzetközi szervezet, a TICCIH (The International Committee for the Conservation of the Industrial Heritage) megfogalmazása nyert polgárjogot: az ipari örökséget az iparral kapcsolatos ingó és ingatlan tárgyak, írásos dokumentumok és a termelésben részt vevő emberek szóbeli visszaemlékezései együttesen alkotják. (Ez egyben nyitás a néprajz felé.) Magyarországon a szakma vitathatatlan tekintélyének, Császár Lászlónak az értelmezése szerint azokat az épületeket és kultúrmérnöki objektumokat (hidakat, viaduktokat, felüljárókat, alagutakat, tárnákat, ciszternákat) sorolják az ipari emlékek közé, amelyek végigkísérik a termék útját az előállítótól a fogyasztóig. Ez meglehetősen tág kör: beletartoznak a szolgáltatás, a közlekedés és a kereskedelem létesítményei is.
Két vonatkozás azonban máig vitatott: az összes ipari és kézműipari emlék ide sorolandó-e az ókortól napjainkig, vagy csak a gyáripar emlékei az ipari forradalomtól kezdődően? Váczi Piroska a tágabb felfogás híve, s ez fedi is a magyar gyakorlatot: jelenlegi védett ipari örökségünk nagy része a malomiparhoz, a kézművességhez, a természetes energiaforrások felhasználásához kötődik – a kovácsműhelyektől a szeszfőzdékig. Magyarország azért áll jobban e téren, mint Nyugat-Európa, mert ezek a műhelyek, üzemek és telepek nálunk sok helyen úgy konzerválódtak, hogy még a régi berendezés is ott van az épületekben. A szakreferens nemrég a szegedi kenderfonóban járt, ahol azt tapasztalta: noha természetesen vannak korszerű berendezések, néhány muzeális értékű gép csupán azért állt le, mert meghalt a mester, aki még értett a kezeléséhez. Különben működőképes a szerkezet. De megvannak például a Duna mentén azok a zsilipházak is, amelyek a bős–nagymarosi építkezések miatt szárazra kerültek.
Az ipar modernizációja pár évtizeddel korábban Nyugaton is mély válságot okozott, nálunk azonban egy időben jelentkezett a technológiaváltás és a rendszerváltás. Magyarországon tovább tartott a szocialista nagyipar lendülete – a kegyelemdöfést a legtöbb helyen a csődhullám és a privatizáció adta meg. A túléléssel viaskodó klasszikus iparágaknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy műszaki értékmentéssel foglalkozzanak. Angliában is gondot okoz egy Ózd méretű ipartelep, nemcsak gazdasági és szociális, hanem műemléki szempontból is – ám az ipari forradalom hagyományainak köszönhetően ott könnyebben teret nyert az a felfogás, hogy egy gyárépület akár szép is lehet, amely érdemes a megőrzésre. Idehaza viszont tíz évvel ezelőtt még külön ismeretterjesztésre volt szükség az érintettek körében arról, hogy például egy üzemépület téglaarchitektúrája értéket képviselhet, s nem lenne jó, ha az átalakítás során eltűnne.
Ma már egyetértés van abban, hogy hazánk európai jelentőségű kincsekkel rendelkezik: ilyen többek között az óbudai gázgyár épületkomplexuma, a soroksári fegyver- és gépgyár korai vasbeton szerkezete, a közvágóhíd, de olyan kevésbé ismert értékek is, mint a bajai Deák-zsilip vagy Ózd urbanisztikai szempontból kiemelkedő munkáskolóniái. Számos ilyen emlék felmérése még csak folyamatban van, másutt már a rehabilitáció fázisáig is eljutottak. Óhatatlan, hogy egy-egy épület áldozatául essék az időnek vagy az átépítő buzgalomnak – az örökségvédelemnek tehát most az a legégetőbb dolga, hogy rangsoroljon, a legfontosabb emlékeket előrevegye. Váczi Piroska szerint – noha gazdasági és személetbeli okokból soha nem jutott erre a területre elegendő pénz – a műemlékvédelem mindenkor megtette, amit megtehetett. Az egyes iparágak ellátták saját értékvédelmüket, már a hatvanas évek elejétől országszerte létrejöttek a technikatörténeti múzeumok, ipari skanzenek. Hangsúlyozandó, hogy ezeknek az épületeknek a létrejöttekor nem az esztétikai szempont volt az elsődleges, de a magyar iparosság szellemét dicséri, hogy jobbára ma is stílusosnak érezzük ezeket a létesítményeket. Később sem számított tabunak például a hozzáépítés – de a funkcionális használat biztosította az állagmegóvást. Az ipar összeomlásával ez a biztonság eltűnt, s az első trauma után ezeknek az emlékeknek a megóvását is a műemlékvédelemtől várták.
Az örökségvédelem számára ez merőben új feladat, de erejétől függően természetesen vállalja. A napi munka során a szakma olyan problémákba ütközik, hogy sok helyen nem is tudja, mit kell óvni: a szocializmus idején a gyárépületek titkos objektumoknak számítottak, olykor az alaprajzokon is csupán fehér folttal jelezték őket. Nem lehetett odabent nézelődni, pláne felméréseket végezni.
E területen az 1997-ben megtartott Az ipari műemlékvédelem helyzete című konferencia jelentett választóvonalat, amelyet a műemlékvédelmi hivatal tudományos főosztálya szervezett. Ebből az alkalomból gyűjtötték ki a már védetté nyilvánított, ipari jellegűnek tekinthető emlékeket. 2000-ben már hozzákezdtek egy olyan lista készítéséhez is, amely minden iparágban azokat az emlékeket tartalmazza, amelyek megőrzésre érdemesek, de eddig kívül estek a műemléki védelem keretein. Tavaly végre megindult az első nagy mintaprojekt is, amely az ózdi kolóniák és gyári középületek felmérését, rehabilitációra való előkészítését tűzte ki célul.
Duló Károly úgyszólván az életét tette fel arra, hogy dokumentumfilmjei révén a veszendő értékek mentését szorgalmazza. Az eredeti végzettségét tekintve fizikus és szociológus, később bölcsészdoktor, „mellékesen” a Filmművészek és Filmalkalmazottak Szakszervezetének elnöke több rangos fesztiváldíj birtokosa is. Rendező és forgatókönyvíró, aki a bányászati és vasúti műemlékekről éppúgy forgatott, mint az élelmiszeripar örökségéről vagy az állami gazdaságok területén máig fennmaradt uradalmi majorságokról. Meggyőződése, hogy Magyarországon a mai napig fantasztikus tájalakító kultúra jegyeit lehet föllelni. Mint mondja, kettős a kötődése az ipari műemlékvédelemhez és a magyar kultúrtörténethez. Dunakeszin cseperedett fel, és ma is ott él – e főváros környéki település egyik negyedében, a Műhelytelepen pedig a járműjavító üzem állt az élet középpontjában. A múlt század tízes éveiben épült MÁV-egység művelődési házat is üzemeltetett, amely az első világháború idején hadikórházként működött. A húszas évek elejére-közepére takaros MÁV-kolónia épült ott, amely annak idején rangos lakóhelynek számított: emeletes házai víz- és villanyhálózattal rendelkeztek. A vasúti járműjavító műhelybe akkoriban úgy ment a felvétel, hogy megkérdezték a jelentkezőt, mihez ért. Nem arra voltak kíváncsiak, hogy lakatos vagy kárpitos-e, hanem arra, hogy milyen területen fog tevékenykedni munka után a Magyarság Kultúrházban. Működött szavalókör, kórus, fúvószenekar, színjátszó kör, képzőművészeti kör, futballcsapat – ahogy az a patinás szociáldemokrata hagyomány szerint dukált. Duló Károly maga is ott debütált 13 évesen a „Magyi” (akkor már József Attila Művelődési Ház) dobogóján a színjátszó kör tagjaként. A pinceszínház és a fúvósok túlélték a rendszerváltozást is, az intézményt ma a város és a MÁV közösen üzemelteti. A felújított MÁV-kolónia környezete pedig arról vall: voltak idők, amikor létezett egy varázslatosnak tetsző világ, amikor a munkáskörnyezetben a szabad idő értelmes eltöltése volt az ideál.
A másik kötődést az hozta, hogy a Mafilm oktató- és ismeretterjesztő filmeket készítő stúdiójába került, amely az értékmentést is feladatának tekintette. Ennek szellemében a műhely sorra vette a magyar kultúrtörténet elhanyagolt fejezeteit. Úgy vélték: ha felmutatnak valamit, ami kiállta az idő próbáját, az hozzájárul a társadalom önbecsüléséhez is. Amint a néprajzos igyekszik megőrizni egy kihalás előtt álló szokást (néptáncaink egy része épp a filmszalag által rekonstruálható), úgy rögzíthet eltűnőfélben lévő világokat a műszaki kultúrtörténet is. E mentés során visszatérő téma a vízügyi kultúrmérnökség: a Duna és a Tisza között több mint kétszáz éve megépült Ferenc-csatorna az angol és holland vállalkozásokat is megelőzte. A folyamszabályozás tájátalakítással is együtt járt – erről szólt a Beavatkozások című Duló-alkotás, amely az Alföld kultúrtörténeti tájfilmjeként a legnagyobb összefüggő, átalakított európai területet térképezte fel. E vidék belvízi szivattyútelepein még ma is megtalálhatók a működőképes gőzüzemű berendezések – akár használhatnák is őket, ha a biztonsági előírások nem tiltanák az üzemeltetésüket. Olyan ajánlatok is érkeztek az angoloktól, hogy az utolsó szögig elvinnének egy ilyet – ők ugyanis a magukét mind lebontották. A magyar kultúrmérnökségre jellemző, hogy ezeket a rekvizitumokat messze a célszerűségen túl hajlamos megőrizni. A vízügyi szakmai hagyományokhoz legfeljebb a patikusokéi mérhetők, de nekik összehasonlíthatatlanul könnyebb a dolguk: az ő féltett kincseik kisebb helyen elférnek. Erről a világról szól az Egy hivatás múltjából és jelenéből című dokumentumfilm, míg a belvízi telepeket a Csodagépezet című munka idézi meg.
Az ipari műemlékek átfogó képét nyújtja a Gigászok arca című alkotás, amely nem kisebb célt tűzött maga elé, mint hogy feltérképezze a kiegyezéstől az 1930-as évekig tartó Kárpát-medencei technikatörténeti virágkort, elsősorban a föllelhető épületvagyon által. A vasút például ebben az időszakban nemcsak állam volt az államban, de összetéveszthetetlen kultúrát is létrehozott. A MÁV a rossz keretfeltételek ellenére önerőből mind a mai napig menti a vasúti emlékeket (amelyek között olyan kuriózumok is vannak, mint a Szeged környéki fűrészelt-faragott díszítésű állomások, az Ybl Miklós tervezte gödöllői királyi váróterem vagy a kalocsai püspöki váróterem, ahol ma vasúttörténeti kiállítás működik). Tragikus viszont, hogy a bányászat és a kohászat – az iparág gazdasági ellehetetlenülése miatt – nem képes elvégezni ezt az értékmentést. A legszenzációsabb bányaipari emlékünkről beszédes címmel (Elvesztegetjük vagy újjáteremtjük?) készített filmet Duló Károly. A pécsi Szent István-akna az első hazai mélyművelésű bányaüzem, olyan építészeti megoldással, amely európai kuriózum. A hazai szabályozás ellentmondása, hogy a felhagyott bányaüzemeket rekultiválni kell, azaz visszaadni a természetnek. Ez az ipartörténeti emlék csak úgy menekülhetne meg, ha sikerülne másodlagos (kulturális, ifjúsági, szórakoztató) funkciót találni neki.
Ha végigtekintünk a megmaradt magyarországi ipari emlékeken, a rendező szerint szembetűnő a gazdagság, sokféleség. Gondolhatunk a keskeny nyomtávú vasutakra, a víz- és szennyvízhálózat műtárgyaira (ilyen például a megyeri vízmű vagy a soroksári HÉV végállomásánál lévő szennyvíztelep), az elektromos ipar csodáira (például a székesfehérvári trafóházra), a kelenföldi hőerőmű vezénylőtermére vagy olyan vasépítészek munkáira, mint Feketeházy János, aki Eiffel munkatársa volt, s akinek a nevéhez nemcsak a Szabadság híd és az Operaház tetőszerkezete kötődik, hanem a Nagyvásárcsarnok és a Dreher sörgyár tetőzete is.
A belvíztelepek főként a Tisza és a Körösök mentén igen szépek, a gyulai tűsgát gerendái ma is képesek a duzzasztásra. Az óbudai gázgyár és kolónia együttese nemcsak a kultúrtörténészek, hanem a mai befektetők fantáziáját is megmozgatta: erre a Graphisoft-park mutat jó példát. Ózd vagy Diósgyőr munkáskolóniái olyan egy tömbben maradt építészettörténeti értéket képviselnek, amilyet Nyugat-Európában már lámpással kell keresni. Ez utóbbi esetében külön figyelmet érdemel Lillafüred, a Palota Szálló melletti Hámori-tó, amely eredetileg a vasmű tartalék víztározója volt. De ide tartozik a millenniumi földalatti vasút is, amelynek néhány állomása visszaidézi az eredeti hangulatot. (Párizsban a metrólejárókat is tudatosan megőrizték eredeti formájukban, s a fél világ csodálja őket.) Ezek az emlékek sok helyen szakmai védettséget élveznek, de a műemléki védettséget is sokkal több megérdemelné közülük. Megmaradásuk viszont akkor garantált, ha sikerül e míves épületeknek új funkciót találni: erre jó példa a Trafó vagy az újpesti bőrgyár épületében megnyílt MEO kultúrközpont. A multiplexek és műanyag plazák világában felüdülést jelentene, ha a szórakoztató és vásárló funkciókat betöltő létesítményeket – mint a világon sok helyütt – nálunk is arra érdemes, kiürült gyártelepeken, hangulatossá varázsolt csarnokokban helyeznék el. Ezzel nemcsak a tömegkultúrát lehetne egyéníteni, hangulatossá tenni, hanem a létesítmény egy szegletében talán még az eredeti ipari funkciónak is emléket lehetne állítani.
***
Ipari műemlékek Budapesten

II. kerület Ganz törzsgyár
II. kerület Az 56-os villamos Bognár utcai megállója,
hűvösvölgyi fordulója, hűvösvölgyi végállomási csarnoka
III. kerület Selyemgombolyító
III. kerület Goldberger-gyár törzsépületei
III. kerület Óbudai Hajógyári-sziget négy épülete
V. kerület Goldberger-gyár üzemépülete
V. kerület Földalatti Múzeum
V. kerület Valero Selyemgyár
V–VI–
XIV. kerület A millennniumi földalatti vasút állomásai
V. kerület Erzsébet téri buszpályaudvar
VI. kerület Nyugati pályaudvar
VII. kerület Dohány utcai nyomdaépület
VII. kerület Magyar Elektrotechnikai Múzeum
VIII. kerület Keleti pályaudvar
VIII. kerület Köztársaság téri gázgyár
IX–XI. kerület Duna alatti járható kábelalagút
XI. kerület Budafoki úti lőporraktár
XI. kerület Hamzsabégi úti buszgarázs
XI. kerület Gellérthegyi díszkivilágítás transzformátorháza
XII. kerület Fogaskerekű Széchenyi-hegyi megállója,
svábhegyi végállomása
XII. kerület Az 56-os és 58-as villamos budagyöngyei elágazása
XII. kerület Zugligeti villamosvonal régi és új végállomása
XII. kerület Városmajori áramátalakító
XIII. kerület Váci úti villamoskocsiszín és -végállomás üzemépülete
XIII. kerület Margitszigeti víztorony
(Válogatás Bazsó Gábor és Ikafalvi Diénes Virág 1997-es listája nyomán)