Kereszttűzben a Nemzeti Kör

áratlan bonyodalmakat, nem kívánt sajtóvisszhangot váltottak ki a Nemzeti Körnek Orbán Viktorhoz, hazánk volt miniszterelnökéhez, a Fidesz újonnan megválasztott elnökéhez küldött levelünkből kiszivárgott részletek. A nyilatkozatot aláíró három tagtársunk, Jávor Béla, O’sváth György és Pálinkás József, az elmúlt hetekben elismerésre méltóan állták a sarat, és próbálták értelmezni az újságokban megjelent mondatokat. Ez már azért sem volt könnyű feladat számukra, mert kiragadott részeket kellett magyarázniuk az egész anyag ismertetése nélkül. Mivel az eredeti levél nem a nyilvánosságnak szólt, a Nemzeti Kör nem kívánta magát arra kényszeríteni, hogy az egész helyzetelemzést közreadja. Terjedelme miatt egyetlen sajtóorgánum sem közölte volna: valószínűbb, hogy inkább a szemezgetés, az egyes részek önkényes kiragadása folytatódott volna.

Levelünk kiszivárgott megállapításaival kapcsolatban több kemény kritika ért bennünket, amelyeknek nem mindegyikére fordítottak figyelmet a válaszadók a különböző interjúk során. Mielőtt erről kifejteném véleményemet, a tisztánlátás, az olvasók tájékoztatása érdekében érdemes röviden a Nemzeti Körről szólni. A tizenkét tagú testület az 1998-as választás előtt meglehetősen aktív tevékenységet fejtett ki a jobboldal erősítése, a politikusok közötti ellentétek feloldása érdekében és – közírói révén – szerepet vállaltak a kormány politikájának kritikájában, a választópolgárok meggyőzésében. Martonyi Jánossal és Taxner-Tóth Ernővel tagjai voltunk a Fidesz egyik tanácsadó testületének, a Vének Tanácsának is. Makovecz Imre barátunk gyakorlatilag már a választás előtt kivált közülünk: az ő dinamizmusa nem viselte el a kör megfontolt, némiképp öreguras tempóját, és a saját maga által létrehozott baráti társasággal segítette a polgári pártokat. A 1998-as választást követően a kör életében alapvető változás történt. Martonyi János és Pálinkás József tagja lett az Orbán-kormánynak, Tarr Pál vatikáni nagykövetként, Nemeskürty István pedig kormánybiztosként dolgozott a millenniumi ünnepségek szervezésében. Örömet szerzett, bár egyben veszteséget is jelentett számunkra, hogy a kör egyik létrehozóját, Mádl Ferencet 2000-ben köztársasági elnökké választották. Ezt követően ő már csak messziről követhette a kör munkáját. Nézzük ezután a bennünket ért kritikai hangokat.

1. Nyilvánvaló, a levél elkészítésére felkért tagjaink másképpen fogalmazták volna meg, ha publikálásra szánjuk az anyagot: számos állítás kimaradt volna a szövegből. Ettől függetlenül, azon túlmenően, hogy nem értünk egyet néhány radikális jobboldali újságíró hangnemével, egyes megnyilvánulásaival, túlságosan nagy hangsúlyt fektettünk a negatív jelenségekre. Ugyanakkor nem emeltük ki, hogy a jobboldalon, jobbközépen szép számmal vannak jól felkészült, kitűnő stílusú, tapasztalt újságírók, tehetséges fiatalok, akik írásaikkal messzemenően eleget tesznek az értelmes, higgadt, polgári értékrendet követő kommunikációnak, és kiválóan végzik egyáltalán nem könnyű munkájukat.

2. A másik kritika először az ATV-ben, a hétfő esti Sajtóklub beszélgetésén hangzott el. Baloldali újságírók nevetségesnek találták, hogy a kör több mint egy évvel a választás után foglalkozik a választás elvesztésének okaival, és próbál e kérdésben Orbán Viktorral értekezni. Nem kívánom tagadni ennek a felvetésnek a jogosságát. A kör egyes tagjainak korábbi kötöttségeit figyelembe véve egyáltalán nem volt könnyű a polgári kormány négyéves időszakáról és a választás elvesztésének okairól mindenki által elfogadható analízist összeállítani: számos fogalmazvány született, és kemény viták alakultak ki a tartalmat illetően. A volt kormánytagok és a kormányhoz közel álló személyiségek természetesen a visszafogott hangnem mellett kardoskodtak, és nem támogatták az anyag nyilvános közlését. Furcsán festett volna, ha az ő aláírásukkal kemény kritikák jelentek volna meg saját kormányuk ténykedéséről. A késedelemhez hozzájárult, hogy mindnyájan vártuk a polgári pártok vezetőinek alapos, mélyreható számvetését, a konklúziók levonását. Mindez azonban elmaradt, és a kör végül is úgy látta, hogy meg kell szólalnia ebben az ügyben.

Mindez nem jelenti viszont azt, hogy ha a kör mint testület nem is nyilvánított korábban véleményt a tavalyi választásról, a társaság „szabad” tagjai nem foglalkoztak volna alaposan a választás elvesztésével. Jómagam a Magyar Nemzetben és más sajtóorgánumokban számos dolgozatban elemeztem a lehetséges okokat. Hasonlóan járt el Jávor Béla tagtársunk is. Ezen túlmenően még az elmúlt év júliusában a Batthyány Alapítvány székházában szerveztem egy összejövetelt, amelyen körülbelül 45 egyetemi tanár, köztük számos akadémikus vett részt. A Fideszt Pokorni Zoltán lemondása miatt Szájer József képviselte. Az ülés tárgya kizárólag azoknak a tényezőknek a feltárása volt, amelyek a kormányváltáshoz vezettek. Túlzás lenne azt állítani, hogy az ülés megszervezésének ötlete egyértelműen elnyerte volna professzor társaim és a politikusok helyeslését. Valamiféle félelmet éreztem a részvevőkben, mintha a polgári oldalnak valamiféle kára származna abból, ha őszintén megbeszéljük a téves elképzeléseket, a választási kampány, a taktika hiányosságait, az ellenfél sikeres és kevésbé finom lépéseit. Nézetem szerint egy párt renoméját semmiképpen nem csökkenti, ha szembenéz önmagával, ha őszintén feltárja a hibákat, ha abból nemcsak maga, hanem a támogatói számára is levonja a konklúziókat. Az önvizsgálat a választópolgárokban szimpátiát kelt, és lehet, hogy még új szavazatokat is hoz. Nem vagyok benne biztos, hogy e kérdésben a hallgatás, a túlzott visszafogottság nem járult hozzá az önkormányzati választások szomorú eredményéhez. Máig is sajnálom, hogy – engedve a nyomásnak – az ülést végül is zártkörűvé tettük, és ezzel a közvéleményben azt az érzetet keltettük, hogy a polgári oldal értelmiségi holdudvara nem taglalja érdemben a jövő szempontjából levonható tanulságokat.
A vita során különböző nézetek csaptak össze. A választás elvesztése által okozott trauma miatt sokan érezték úgy, hogy itt valami rajtunk kívül álló okok játszhattak közre. Lehetséges, hogy különböző csalafintaságok hozzájárultak az ellenzék győzelméhez, de veszélyes önámításnak tartom, ha ennek túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítunk. Sokan csupán azt a néhány ezer szavazathiányt látták, és nem vették figyelembe, hogy a kampány előtt a kormányoldal iránti szimpátiája több mint tíz százalékkal meghaladta az ellenzékét. Ezt a választást a kormányoldalnak nem néhány ezer szavazattal, hanem jelentős fölénnyel kellett volna megnyernie. Az előrejelzések alapján a választás előtt politikusaink – halkan – még azt a lehetőséget is felvetették, hogy a kormányoldal esetleg még a kétharmados többséget is megszerezi. Az összejövetelen Szájer József keményen kiállt pártjának a kampány során követett politikája mellett, odaadóan, körömszakadtáig védte a mundér becsületét. Más politikusokhoz hasonlóan ő is úgy érezte, hogy pártja érdekében egyetlen hibát sem szabad elismernie. A konszenzus elmaradása miatt nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a vitát esetleg más fórumon, más szereplőkkel, mindenképpen folytatnunk kell. Ennek a tervnek egyik fontos állomása volt a Nemzeti Kör és Orbán Viktor május 12-i találkozója. Sajnos más hasonló, fontos kérdések megbeszélése miatt erre kevés időt fordítottunk. Kénytelenek leszünk beletörődni abba, hogy lassan ez a téma elveszíti aktualitását, anélkül, hogy érdemben elemeztük volna.

3. Az előzőnél komolyabb vád, amely elhangzott a Nemzeti Körrel szemben: egy ilyen, jeles személyiségekből álló testület miért csak a választás elvesztése után hallatja a hangját? Miért nem szólaltunk meg már jóval a választás előtt, miért nem mutattunk rá azokra a hiányosságokra, veszélyekre, amelyek befolyásolhatták a polgári kormány elfogadását, népszerűségét, amelyek ellenérzéseket kelthettek a választó polgárokban? Könnyű utólag okos embernek lenni – mondhatják és mondják is kritikusaink. A választás elvesztésében a felelősség bizony bennünket is terhel: a mellébeszélés méltatlan lenne a körhöz. Hozzá kell tennem azonban, hogy amikor a közvetlenül a választás előtt a közvélemény-kutató intézmények a kormánypártok nagy fölényét jelzik, könnyen nevetségessé válik az a kormánytag vagy értelmiségi, aki a hibákról értekezik, aki rémeket lát, vészmadárként viselkedik. Bár a Nemzeti Kör a már említett okok miatt közös állásfoglalást nem tehetett, egyáltalán nem hallgattunk. Vállalva a megmosolygást, a hatalomban lévő politikusok rosszallását, a kör független tagjai bizony időben rámutattak azokra a jelenségekre, amelyek a kormányzati munka eredményességét rontották, és amelyeket az ellenzék a választáskor eredményesen kihasznált. Jómagam azt az elvet vallottam, hogy a népszerűséget élvező kormánynak nem a gátlástalanul dicsérő, hanem a szeretve kritizáló írásokkal vagyunk a legnagyobb hasznára. Ezt a tevékenységet a választás előtt fél évvel hagytuk abba, amikor az elkötelezett értelmiségieknek már más feladatai voltak. Lehetséges, hogy igazuk van azoknak, akik szerint ha a polgári kormány odafigyelt volna a mögötte álló értelmiségiek észrevételeire, még ma is kormányzati pozícióban lenne.

Jeles gondolkozók közül annak idején többen kérdezték: miért üzengetünk politikusainknak a sajtón keresztül, miért nem közvetlenül nekik írunk? Ez az út – be kell vallanunk – teljesen járhatatlan volt. A visszajelzések elmaradása miatt semmi jele nem volt annak, hogy leveleink eljutottak a címzettekhez, és bármiféle figyelmet szenteltek volna nekik. Tény az, hogy a Fidesz értelmiségi holdudvarai megszenvedték a négyéves kormányzati időszakot, és becsületükre, elkötelezettségükre legyen mondva, nem vonultak vissza. Még azon is túltették magukat, amikor néhány ével ezelőtt a Fidesz egyik vezető politikusa – sajátos biztatásként – a Magyar Nemzetben megjelent publicisztikáikat „dögunalmasnak” minősítette.

Joggal vetheti fel az olvasó: azonkívül, hogy a lapokban közöltük gondolatainkat, mit tettünk? Visszakérdezek: mit tehettünk volna? Hiszen csak nem ülhettünk a Parlament vagy Fidesz-székház elé ülősztrájkot folytatni? Az áprilisi választás eredménye után hajlok arra, hogy még ettől sem kellett volna megriadnunk. Itt azért felelősség terheli a Nemzeti Körnek a kormányban ülő tagjait is, mert nem vállalták a közvetítő szerepét köztünk és a politikusok között.

4. Nyitott kérdés a hogyan tovább? A Fidesz újjászervezése, kibővítése után megváltozik-e a viszony a párt, illetve a szövetség vezetői és az értelmiségi táboruk között? Viszszaáll-e az az állapot, amely 1998 előtt nagy nehezen létrejött? Kialakul-e valamiféle párbeszéd a vezetők és a különböző tagozatokba belépettek és a kívül maradottak között?
Politikusaink természetesen azt tesznek, amit jónak látnak. Bízhatnak ismét saját értékítéletükben, kiválóságukban, tévedhetetlenségükben. Az a szavazótábor azonban, amelyik 1998-ban hatalomra juttatta a jobbközép pártjait, amelyik csaknem ismét kormányon tartotta őket 2002-ben, lelkesen részt vesz a politikai rendezvényeken, elvárja pártjaitól, hogy a vereségből tanulva mindent tegyenek meg a siker érdekében. Ebben az a jogos igény is benne van, hogy hallgassák meg azokat is, akiket pusztán a segítés szándéka vezet, akkor is, ha időnként nem mindenben értenek velük egyet. Kezdetleges hibákat még egyszer nem szabad elkövetniük.

Igaza lehet Kövér Lászlónak (Magyar Nemzet, május 17.) a Nemzeti Körről mondott véleményében, amely szerint tévedés lenne, ha azt hinnénk „hogy a világon mindenkinek ugyanazzal a fejjel kell gondolkoznia, mint amilyen az övék”. Ennél csak az lenne a nagyobb hiba, ha a politikai pályára lépett fiatalok vélnék ugyanezt, ha mindenben követnék a négy éven keresztül tapasztalt, némely tekintetben kevésbé bevált módszereket és magatartást. A Fidesz kongresszusán hallottak alapján jó esély van arra, hogy ezen a területen változás történik, és ismét magára talál a polgári oldal vezető ereje és az őket támogatók sokasága.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja