Majd beletanulsz, elvtárs!

A rendszerváltozáskor azt reméltük: egyszer s mindenkorra elmúlik az az idő, amikor vallási vagy éppen politikai meggyőződése miatt valakit üldözhetnek, elbocsáthatnak a munkahelyéről – ebben akkor mindenki egyetértett, „az örökös posztkommunista koalíciós partner” címet azóta kiérdemlő SZDSZ prominensei is. Eltelt több mint tizenkét év, és országunk jövőre tagja lesz az Európai Uniónak. Nagy az öröm, miközben a csatlakozást tető alá hozó jelenlegi, magát nemzeti balközépnek tituláló kormány ugyanazokkal az eszközökkel lép fel a másképp gondolkodókkal szemben – vagy akikről ezt vélelmezi –, mint immár a neki is igen kellemetlenné váló történelmi elődpártjai. A véres emlékektől terhes székháztól és a sáros pártnévtől is szabadulnának, ám a régi módszerekhez egyelőre ragaszkodnak: hatalomra kerülésük után rezzenéstelen arccal, biztos kézzel láttak neki a tisztogatásnak – akárcsak 1948-ban – a társadalom minden szegmensében – a politikában, a gazdaságban, a kultúrában, a közmédiumokban, a közszférában, még az önkormányzatoknál is.

Nem volt kétséges, hogy az Orbán-kormány kinevezte kistérségi megbízottak – a szocialista szakzsargonban Fidesz-komiszszárok – szintén célkeresztbe kerülnek. A kampány során már elhangzottak erre vonatkozó vaskos ígéretek. De az, ami velük történt, még a legelvakultabb Medgyessy-hívők körében is megütközést váltott ki. Néhányan cérnahangon tiltakoztak, például az SZDSZ-es Gusztos Péter és a szocialista Szili Katalin, ám a vérbeli européer miniszterelnök – miután gondosan áttanulmányozta az aktákat – nem talált kivetnivalót az ügymenetben. Így a Nagy Sándor területfejlesztési államtitkár kommandírozta úthenger vígan pöfögött tovább, tarolva a két év alatt a nem kevés adófizetői pénzből kinevelt területfejlesztési szakgárda soraiban. Az Orbán-kabinet a régióelnökök ajánlásai alapján és nem pályázattal döntött a megbízottak személyéről. Ez szolgáltatta a Ron Werber-i kommunikációs alapot a szakemberek nyilvános megbélyegzéséhez, majd eltakarításához. Nagy Sándor először azt állította: átvilágítják a hálózatot, hogy kiszűrjék a pártkinevezetteket. Aki megfelel, folytathatja a munkát – csitította a kedélyeket.

Ám szeptemberben a kancellária végül csak négy kistérségi megbízottnak kegyelmezett meg a százötven közül, azaz körülbelül három százalékuknak. (Közülük egy már távozott posztjáról.) A nagy garral beharangozott demokratikus pályázati eljárás során a többiek alkalmatlannak bizonyultak, útilaput kötöttek a talpukra. A fideszes Bánki Erik és Kékkői Zoltán választói felkérésre hiába szeretett volna már tavaly szeptemberben tájékozódni, hogy vajon miként is nyerhették el a megbízotti posztok nagy többségét MSZP-s és SZDSZ-es, a területfejlesztésben járatlan, sok esetben felsőfokú végzettséggel sem bíró káderek (valamint családtagjaik és barátaik), a kancellária ebben nem volt partner. Nagy Sándorék elszántan védték a pályázók személyiségi jogait: a részletekről semmiféle információt nem adtak ki, sem az országgyűlési képviselőknek, sem a sajtónak. Például az, hogy hány régi megbízott maradhatott a helyén, hónapokig rejtély maradt. Mint nemrég az adatvédelmi ombudsman állásfoglalásából kiderült, néhány semmitmondó jegyzőkönyvet azért átadhattak volna a kancellárián az érdeklődő honatyáknak, ám az emberi jogi buzgalom erősebb volt. Nem akartak hibázni – nyilatkozták. Ha az Alkotmánybíróság úgy dönt, talán egyszer a két ellenzéki képviselő hivatalosan is meggyőződhet arról, pontosan hány jó szakembert tettek a „Fidesz-komisszárok” elleni harc jegyében a partvonalra, hogy saját klienseiket álláshoz juttathassák. Arra mérget lehet venni, hogy az ő demokráciába vetett hitük alaposan megrendült. Még nagyobb kár: ezek után nem valószínű, hogy szakértelmüket az állami területfejlesztési rendszernek még egyszer felajánlják.
A lapunk birtokába kerülő kancelláriai belső dokumentum szerint – ami a régi megbízottak munkáját értékelő júniusi összesítés, az átvilágítás eredménye – a szakemberek legalább kétharmada jól vagy éppen kiválóan dolgozott. Ez azonban nem számított, menniük kellett. A helyükre ültetett pártkáderek egy része januárban már vette is a kalapját, mondván, inkább más területen kamatoztatja a jövőben a szakértelmét. A kistérségi területfejlesztési társulások meg boldogulnak, ahogy tudnak a zöldfülűekkel – megbízható, szakértői segítség nélkül, az uniós csatlakozás küszöbén, amikor eldől: mennyi pénzt is tud az ország sikeresen megpályázni, hogy a végén ne legyen nettó befizető.
A kistérségi megbízottak lecserélésének sajátos szociálliberális technikáját még a kormány közeli média sem tudta szó nélkül hagyni. Éles hangú kritikák láttak napvilágot, ám Nagy Sándort és módszereit azzal próbálták mégis szalonképessé tenni, hogy a leváltott régiek tényleg „Fidesz-komisszárok” voltak – azaz Nagy csak ugyanazokat az eszközöket használta, mint elődje. A rendszerváltozás után tizenkét évvel talán ez e történet legszomorúbb tanulsága, mert az úgynevezett mértékadó véleményformáló elit érvelése – amellett, hogy nem fedi a valóságot – pont olyan, mint az ötvenes években íródó brosúrák. Nem az elvégzett munka számít, hanem a vélelmezett politikai elkötelezettség. „Majd beletanulsz, elvtárs!” – biztatták a szakképzetlen, ám kiemelésre méltónak talált kádert annak idején.
Egyébként kevéssé hangoztatott tény, hogy a régi kistérségi megbízottak kiválasztásánál kemény összeférhetetlenségi szabályok érvényesültek. Az újaknál ezek a kötelmek feltűnően meglazultak. Így fordulhat elő, hogy egy baranyai város önkormányzati képviselője egy ormánsági kistérség megbízottjaként a saját városa ellen lobbizik. De ez a kancellárián senkit nem zavar. A viszonyokról árulkodik Varjú László MSZP-s honatya dühös kifakadása is, miszerint a kistérségi megbízottak hálózata pillanatnyilag átmeneti állapotban van, feladatköreiket, kinevezésük mikéntjét majd csak a területfejlesztési törvény módosításakor rögzítik. Átmeneti állapot van tehát. A hálózat pontosan ugyanazon rendelet alapján működik, mint az oly sokszor kárhoztatott múltban.

„Május elsején közös jelent és jövőt ünnepel hazánk. Egy évtizeddel a rendszerváltás után, egy évvel az első uniós majális előtt olyan közös jelent és jövőt ünnepel a Magyar Köztársaság, ahol szabad a verseny, tisztességes munkával és civil kurázsival akár vagyonra is szert tehet a polgár, és mindenkinek jár a jólét minimuma” – így hangzik Medgyessy Péter miniszterelnök május 1-jei üzenete. A szabad versenyről, a munka és a civil kurázsi megbecsüléséről, arról a bizonyos közös jövőről érdemes lenne megkérdezni a politikai alapon elbocsátottakat. Mert nem csak a fogalmazás csikorog.