Annak idején az Amerika Hangját hallgatva sokan éreztük úgy, hogy arra a kis időre kiteljesedik a világ. A diktatúra hírzárlata meglehetősen jól működött, s ezért azt képzeltük, hogy akik ott dolgoznak, munkájukban is élvezik a teljes szabadságot.
– Pedig nem volt szupervilág. Például a rádióban a központilag előre megszabott hírcsomag két bevezető hírét se megváltoztatnunk, se kihagynunk nem volt szabad. Egyszer az éjszakai ügyeletes kolléga, akinek a Magyarországon reggel hétkor – Washingtonban éjfél után egykor – hallható hírek szerkesztésére kellett volna bemenni, megbetegedett. Körbetelefonáltam valamennyi munkatársamat, de fanyalogtak. Mit tesz ilyenkor a főszerkesztő? Bemegy maga. Látom, hogy az egyik vezető hír részletesen taglalja a baseballbajnokságot. Kit érdekel ez otthon? Kidobtam, s újat tettem be helyette. Nem sokkal később, egy műsor-felülvizsgálat alkalmával az illetékes amerikai nagyfőnök megkérdezte: ki volt azon a bizonyos éjszakán a műsorszerkesztő? Én! – léptem elő. – Hogy merészelted… Mire én: Ismeri-e Puskás Öcsit? Csak hümmögött, komolyan gondolom-e, hogy minálunk ez a Mr. Puskás érdekesebb, mint a baseball?
– Gondolom, a politikában nyilván egyértelműbb volt a helyzet.
– Amikor 1989-ben bementem a nagyfőnökhöz, hogy megbeszéljük, a magyar osztályról ki menjen Nagy Imre és mártírtársai temetésére, közölte, az illetékesek döntése, hogy amerikai születésű kolléga megy. Aki aztán úgy kezdte a tudósítást, hogy magyarok tízezrei menetelnek a Radetzky-marsra a Hősök tere felé, miközben zúgnak a Parlament harangjai. Utána mondom a főnöknek: a Parlamentben egy szem harang sincs, s a Radetzky-marsot sem szereti minden magyar. Nem számított.
– Nem ellenőrizték, amikor felvették a rádióhoz?
– Még a fogorvosomat is kikérdezték felőlem, pedig akkor még csak munkatársnak vettek fel.
– Mi volt az Amerika Hangja történelmi küldetése?
– A II. világháború alatt, 1942-ben alakult, hogy közölje az igazságot a nácik által megszállt népekkel. Ez aztán folytatódott a sokkalta tovább tartó szovjet megszállás elnyomott népei számára.
– Próbálták megbecsülni, hogy Magyarországon hányan hallgatták az adásokat?
– Nem becsültük, pontos adatot kaptunk: a felnőtt lakosság 53 százalékánál több hallgatót közöltek velünk. Nem tudatták, hogy miképp sikerült felmérni, de nyilvánvaló, hogy a CIA zavartalanul dolgozott Magyarországon.
– A Szabad Európa Rádió a vetélytársuk volt?
– Nem. A profilunk is eltért, és a Szabad Európa sokkal szabadabban fogalmazott, az Amerika Hangja pedig a mindenkori amerikai kormány hivatalos és mértéktartó szócsöve volt. Az alapító okmányunkban az állt, hogy nekünk a híreket kell közölnünk az igazságnak megfelelően, még akkor is, ha az nem vet jó fényt Amerikára.
– A mai amerikai sajtóról viszont Magyarországon egyre terjed az a vélemény, hogy a liberális szárnya nem tárgyilagos.
– A liberális sajtó nagyobb, mint a konzervatív, s csak ritkán hoz nyilvánosságra ellenvéleményt. Aki mást akar benne közölni, mint a liberálisok elgondolása, annak az írása gyakran nem jelenhet meg benne.
– Ez ma a szabad és tárgyilagos sajtó?
– A tárgyilagos, szabad sajtó mindig párhuzamosan közli az ellenvéleményeket is. De tartok tőle, hogy a tárgyilagosság ma már szinte világszerte csak társasági kifejezés. A valóságban alig létezik. Amikor a Szent Koronát átvitték a Parlamentbe, Jackson Diehl írt egy cikket a liberális New York Timesba. Ebben Magyarországot elmaradott és fasiszta országnak minősítette. Megszólaltatott négy akkori ellenzékit, de a megtámadott Fideszből senkinek nem adott lehetőséget véleménye kifejtésére. Befejezte egy gyűlöletkeltő rágalommal, hogy Orbán Viktor azért vitette oda a Szent Koronát, hogy minden este felpróbálja. Én, mint az Amerika Hangja egyik volt főszerkesztője, írtam egy véleményt a lapnak, de nem közölték. Küldtem egy panaszlevelet a főszerkesztőnek, aki máig nem méltatott válaszra sem. Másik hasonló gyűlöletkeltő cikkre Martonyi János akkori külügyminiszter 430 sorban akart válaszolni. Visszaküldték neki, hogy húzza meg 150 sorra. Holott a klasszikus amerikai sajtóetikai szokás szerint a sajtótámadásra adott válasznak a közlésére azonos terjedelmet kell adni, mint amekkora maga a támadó cikk volt. Ezzel szemben a New York Timesban 150 sorban szabták meg a válaszok felső határát. Erre a második gyűlöletkeltő cikkre is írtam egy választ, azt sem közölték, de Martonyi János válaszcikkét sem.
– A történelmet tehát a tárgyilagosság és az igazság helyett ma is az erő irányítja?
– Tartok tőle, hogy igen.
– Ezek után a 75. születésnapján mit üzen haza Magyarországra?
– A történelem kiszámíthatatlan. Hol van már a rettegett Hitler és Sztálin? Tehát Madách szavait szeretném idézni: „Ember küzdj és bízva bízzál!” – jóllehet ezt az új Nemzeti Színház bemutató előadásán a tudatlanság kihagyta a darabból. Remélem, lesz olyan felelősségteljes politikai személyiség, akinek mind történelmi helyzete, mind hatalma megengedi, hogy feltámassza a tárgyilagosság igényét és kötelezettségét.
Márer György kollégánk betöltötte 75. életévét. Újságírói pályáját 1946-ban a Magyar Nemzetnél kezdte, s 1993-ban az Egyesült Államok hivatalos rádiója, az Amerika Hangja magyar osztályának főszerkesztőjeként ment nyugdíjba. 1947-ben a 19 éves újságíró gyakornokot a kommunisták kirúgatták, mert cikkében bírálni merte a Szabad Nép kivételezett helyzetét. Bár főiskolái befejeztével műfordító-dramaturg képesítést kapott – egy időben a Madách Színház gyakorló dramaturgja is volt –, polgári származásánál fogva nem juthatott hivatásának megfelelő foglalkozáshoz. Tevékenyen részt vett a forradalomban; 1956-ban a megtorlás elől Nyugatra menekült, majd 1959-ben az Egyesült Államokba vándorolt. Konzervatív republikánus. Vérbeli zsurnaliszta, máig ír – magyarul is, angolul is.
india miniszterelnöke
Putyin rezidenciája elleni támadásra reagált Modi
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!