A Szövetség esélyei

Ma még kérdéses, hogy a 2003. május 17-i események hogyan vonulnak be a magyar történelembe. Nem tudhatjuk, hogy a Magyar Polgári Szövetséggé átalakult Fidesz milyen mértékben változtatja meg a belpolitikai élet gravitációs viszonyait. Célszerű azonban már előre végiggondolni, hogy a közeljövőben milyen csapdahelyzetek várnak a Szövetségre, és milyen mértékben módosíthatja az átalakulás a többi párt mozgásterét. Kihívások vannak bőséggel. Sikerül-e a kívánt mértékben növelni a taglétszámot? Lesznek-e a belépők között tekintélyes, a helyi közéletben elismert személyiségek? Ki tudja-e szűrni a párt a provokátorokat, a kalandorokat, az önjelölt pénzügyi zseniket és őstörténészeket? Hogyan zajlik majd a régi és az új tagság integrációja? Kérdés kérdés hátán. Arról pedig talán beszélni sem kell, hogy a Szövetség belső ügyeit árgus szemekkel figyelő baloldali média a legkisebb ajtócsapkodást is apokaliptikus méretű égiháborúvá fogja növeszteni.

Fontos probléma, hogy a magyar társadalom egyes elitcsoportjai milyen mértékben vállalják a párt támogatását. Nem elegendő néhány tucat gondosan kiválogatott reprezentánst felmutatni. A direkt módon nem politizáló üzletemberek és vállalkozók, a polgári eszmével szimpatizáló médiacsoportok és a közélet iránt érdeklődő, a politikai középen elhelyezkedő értelmiségi rétegek szimpátiája nélkül lehetetlen elérni a végcélt, azaz a 2006-os választási győzelmet. Bár a magyar társadalom fenti szegmenseiben ma sem áll rosszul az egykori Fidesz, de aktivizálnia kell azokat is, akik ma passzívan szemlélik az események alakulását.

Óhatatlanul fel kell tenni a kérdést, hogy hány pártra van szükség a jobboldali térfélen. A válaszadás előtt gondoljuk végig, hogyan sikerült a baloldalnak tavaly a kormányváltás. Sportnyelven szólva egy öttagú csatársor összehangolt akciósorozata produkálta a 198 MSZP– SZDSZ-mandátumot. A nyerő összeállítás így nézett ki: Kupa– Kovács–Medgyessy–Kuncze–Demszky. Volt egy belső hármas, a két pártelnökkel és a pártok fölé emelt kormányfőjelölttel. Mellettük két szélső játszott: a jobboldali törmelékszavazatokat összegereblyéző Kupa Mihály és a budapesti pozíciói révén az SZDSZ eredményét döntően befolyásolni tudó Demszky Gábor. Ők öten három pártot képviseltek.

Ezek alapján egyértelmű a felelet: pusztán a Szövetség nem lesz elegendő a leendő sikerekhez, mert lehetetlen egyszerre mindenkit megszólítani. Szükség van az MDF-re, feltéve, hogy végre valóságos szavazóbázist tud felmutatni, és kell egy olyan, a nyugat-európai populista pártokhoz hasonló formáció, amelyik az unióellenes, radikális tábort képes úgy megszervezni és egyben kontroll alá vonni, hogy közben szalonképes marad az európai jobboldali pártok közegében. Ez utóbbi szerepet 2001-ig egész jól eljátszotta a Torgyán József vezette FKGP, de rájuk ma már nem lehet építkezni, a Csurka István vezette MIÉP pedig egyre kevésbé alkalmas a fenti szerepkörre.

Esélyesként marad a mostanában a párttá szerveződés útjára lépő Jobbik Magyarországért Mozgalom. Nem lenne logikátlan az önállósodása, mert egyrészt elszigetelné jobb felől a Szövetséget a felvállalhatatlan eszméket vallóktól, másrészt pedig az ilyesfajta pártokra jellemző provokatív és harsány fellépéssorozattal lekötné a botrányokra éhes baloldali médiát, és enyhülne az a nyomás, ami ma a Szövetség vezetőire nehezedik. Szavazatszerző képessége sem lenne megvetendő: még akkor is segítséget jelenthetne, ha esetleg nem érné el az ötszázalékos küszöböt, mert folyamatosan a politikai aktivitás állapotában tartaná azokat a rétegeket, akiket esetleg egy jobbközép irányba mozgó Szövetség – fogalmazzunk így – lagymatagsága kiábrándítana. Optimális esetben egy olyan típusú párt jöhetne létre, amelyik a jelenlegi skandináv országok radikális mozgalmainak elveihez áll közel, a magyar történelemben pedig Bajcsy-Zsilinszky Endre 1930-as Nemzeti Radikális Pártjának eszmeiségét vállalná fel. A puszta akarat azonban nem lesz elegendő a Jobbik sikeréhez, mert kell egy karizmatikus vezéregyéniség, aki összefogja a ma még igen heterogén tábort.
A másik kritikus pont az MDF. Több érv szól az önállósága mellett, mint ellene. Viszont amíg a terméketlen egy-kétszázalékos szinten toporog a párt, politikai helyi értéke csekély marad. Ráadásul az a teljesen értelmetlen rivalizálás, amelyet az inkább csak elméleti síkon létező vegytiszta jobbközép-kereszténydemokrata státusért folytatnak már jó ideje a Fidesszel, állandó feszültséget és bizalmatlanságot gerjeszt a polgári oldalon. Helyesebb lenne, ha az MDF a nép-nemzeti irányba fordulna, és azokat a falusi-mezővárosi szavazókat próbálná megszólítani, akik az elmúlt esztendőben az MSZP támogatói lettek. A kiskunsági, lakiteleki gyökerekkel bíró pártnak, amelynek elnöke és frakcióvezetője az apró falvas Dél-Dunántúlról származik, természetes bázisa lehetne a manapság rózsaszínben tündöklő déli országrész. Kialakulhatna egy egészséges együttműködés az urbánus irányba mozduló kereszténydemokrata ideológiájú Szövetség és a népi baloldal felé orientálódó, a magyar politikatörténetben rendkívül sokszínű keresztényszociális hagyományokat felújító MDF között.
Schmitt Pál és Pokorni Zoltán alelnöksége, illetve Martonyi János állandó jelenléte egyértelművé teszi, hogy az átalakult Fidesz a sűrűn lakott nagyvárosi régiók középosztályára kíván koncentrálni, a lehetőségekhez képest az alacsonyabb jövedelmű és iskolázottságú rétegeket is megcélozva. Mellette nincs szükség egy másik kereszténydemokrata pártra, kellene viszont egy modernizált paraszt-polgári párt, ékes tájszólással beszélő politikusokkal, a Kert-Magyarország ideáját megidéző programmal. Nemcsak azért lenne kívánatos egy ilyen fordulat, mert valószínűleg a mostaninál nagyobb mértékben növelné az MDF támogatottságát, hanem azért is, mert ezt nem a Szövetség rovására tenné, mi több, gyengítené az MSZP-t.

Számolni lehet azzal is, hogy 2006-ban már nem a megyék, hanem a régiók jelentik a közigazgatási rendszer alapját, és ez befolyásolhatja a választási rendszer működését. A korábban már jól bevált Fidesz–MDF-együttműködést ezért egyfajta regionális munkamegosztássá is át lehetne alakítani, afféle magyar CDU– CSU párost kialakítva. Az elmúlt években az MSZP és az SZDSZ mérnöki pontossággal ki tudta számítani, hogyan tudják egymástól függetlenül növelni a szavazóbázisukat, és aligha kétséges, hogy ez a kooperáció csak erősödni fog a két párt szimbiózisa miatt. A példájukból tanulnia kell a polgári oldalnak is.

Zárásképpen még egy dolgot kell tisztázni, ez pedig Orbán Viktor leendő szerepe. Két dolog egyértelmű: nélküle lehetetlen a következő választások megnyerése, de kizárólag az ő személyére építve sem tud győzni a jobboldal. Az elmúlt években vitán felül olyan formátumú vezéralakká érett, mint Franciaországban Jacques Chirac. Azt azonban tudni kell, hogy a jelenlegi francia államfő sikereinek egyik titka az, hogy képes volt a csapatépítésre. Ha egy magasabb stratégiai cél úgy kívánta, akkor ideiglenesen akár hátrább is lépett, másokat helyzetbe juttatva: lásd példaként az 1993-as nemzetgyűlési választásokat, amikor a jobboldal Eduard Balladurt jelölte miniszterelnöknek, és így legyőzte az akkor még erejük teljében lévő szocialistákat, két évvel később pedig Chirac is diadalmaskodott az elnökválasztásokon.

Az eddigiekből látható: nem egyetlen góllövő kell, hanem a pálya teljes szélességét átfogó csatárlánc, a center pedig akkor is nyerő ember lehet, ha csak gólpasszokat ad. Mert egy csapatnak a bajnoki cím a lényeg, nem pedig az egyéni gólkirályság.