Ámokfutás a Bem rakparton

Újabb leváltásról érkezett hír a Külügyminisztérium Bem rakparti épületéből. Ezúttal az egykori szovjet térséget, a Független Államok Közösségét felügyelő főosztály vezetőjét váltották le. Az indoklás? Feltehetőleg a sokak által hallott megfogalmazás: „…kell a hely másnak.” A kedves olvasó esetleg arra gondol, hogy a Fidesz által e főosztály élére állított politikai kinevezett volt, míg a most főosztályvezetővé kinevezett nagykövet a térség kiváló szakértője, tehát indokolt a váltás. Sajnos a helyzet ennek éppen az ellenkezője. Az újonnan kinevezett főosztályvezetőnek, egy rövid időt kivéve, korábban nem volt köze a térséghez. Nem úgy, mint elődjének, aki az elmúlt 12 évben mindig a FÁK térségével foglalkozott, többéves moszkvai külszolgálat van mögötte, s a külügyesek egyöntetű véleménye szerint a terület kiváló ismerője. Már-már azt lehetne mondani, hogy jó szakember… De Kovácsék szerint ilyet a rendszerváltozás kezdetét követő időszakban bekerültekről aligha lehet mondani.

Az eset újabb példája annak a szinte hihetetlen folyamatnak, amelyet egy szűk mag irányít a Bem rakparton. A 2002-es országgyűlési választásokon győztes szocialisták ugyanis olyan hatalmas lendülettel kezdtek politikai tisztogatásba a Külügyminisztériumban, amelyhez foghatót még nem élt meg a minisztérium, beleértve az 1990. esztendőt, a rendszerváltozást véghez vivő Antall-kormány időszakát sem.

Kovács Lászlóék második külügyes házalása utólagos bizonyítékát adta, hogy menynyire volt blöff az 1994-es szocialista győzelem idején hangoztatott „szakemberség”. A mai Külügyminisztériumban ugyanis nem számít a hozzáértés sem, az egyetlen mérce: ki a mi kutyánk kölyke. A legbiztosabb ajánlólevél, ha az illető dolgozott az MSZMP-s fehér házban. Ebbe a politikai kategóriába nemcsak a Külügyminisztériumba 1990 után bekerült, úgynevezett „új külügyesek” nem férnek bele, de azok a régebbi külügyesek sem, akik csak a munkájukat végzik, s legnagyobb „bűnük”, hogy az előző kormányzat alatt kerültek vezető pozícióba.
De hogy a külügyminiszter ne söpörhesse le egyetlen kézmozdulattal a politikai tisztogatás vádját, nézzük a konkrétumokat. A szocialisták házfoglalása után azonnal felállították a tárca első szakemberét, a közigazgatási államtitkárt. Igaz, felajánlottak neki két nagyköveti posztot is – Chisinauban vagy Iszlámábádban –, de nem kell különösebb tájékozottság hozzá a világpolitikában, hogy megállapíthassuk, ezek méltatlan ajánlatok voltak. Távozásra kényszerítették a Közép- és Kelet-Európával foglalkozó helyettes államtitkárt, persze úgy, hogy ezt ne mondhassa, s ezért kevésbé fontos nagyköveti posztot neki is felajánlottak. Visszavonták több főosztályvezető megbízását, vagyis leváltották a személyügyi, a stratégiai tervezési, a dokumentációs, a parlamenti kapcsolati, a 7. területi főosztály, illetve a Balkánnal, a regionális kapcsolatokkal, valamint az EU és hazánk politikai kapcsolataival foglalkozó főosztályok vezetőit. A Balkán-főosztály vezetőjét, aki a Külügyminisztérium egyik első számú szakértője, Luxemburgba küldték első (és egyetlen) beosztottnak. Helyére olyan politikai kinevezett került, aki sosem foglalkozott korábban a Balkánnal. Aki számára semmit sem mondanak a gyulafehérvári határozatok. Érti már a kedves olvasó, hogy miért követhet el a miniszterelnök a december 1-jeihez hasonló hibákat? A parlamenti kapcsolatokért felelős főosztályvezetőt ártatlanul megvádolták, s a minisztériumból való távozásra kényszerítették. Ügyében a munkaügyi bíróságra vár az igazság kihirdetése.

Mondvacsinált okokból idő előtt hazahívták az előző kormány nagyköveteit Tallinnból, Koppenhágából, Chisinauból, Rómából, Bernből. Az ürügyek között szerepeltek formai okok („nincs diplomája”, bár azt nem tették hozzá, hogy az ötvenes években a kommunisták fosztották meg a diploma lehetőségétől az egyébként kiváló műveltségű, most visszahívott egyik nagykövetet), politikai hibának beállított fellépés (az EU-elnökséget betöltő ország tájékoztatási politikájának bírálata, ami a szervilis magyar külpolitikában persze megengedhetetlen), vagy egyszerűen csak annyi, hogy az Orbán-kormány embere. A berlini nagykövetet egyszerűen átirányították a jóval jelentéktelenebb Bernbe. A volt moszkvai nagykövetnek, aki a minisztérium legjobb orosz szakértője, fél évig nem találtak munkát, de még széket se, ahová leülhetett volna. „Bűne” az lehet, hogy szintén 1990 után került be a minisztériumba, s az Orbán-kormány nevezte ki nagykövetté. De Kovácsék számára nemcsak az újak mellőzendők, az a régi külügyes is bűnös, aki nem tartozik szorosan az ő körükhöz. Olyan nagykövetről is tudunk, akinek emiatt nincs jelenleg munkája.
Mindeközben politikai kinevezett, szocialista politikus került a miniszteri kabinet élére csakúgy, mint az integrációs államtitkárság vezetői posztjára. Sőt, Kovács kabinetfőnök-pártkatonáját politikai igazgatónak neveztette ki. Ő évekkel ezelőtt elhagyta a tárcát, s a szocialista párt elnökének keze alá dolgozott külpolitikai ügyekben, hogy most „szakemberként” térhessen vissza. A Külügyminisztériumból származó információk szerint a minisztériumot – Kovács meghosszabbított kezeként, tekintettel arra, hogy a miniszter csak félállásban tölti be hivatalát – lényegében ő, illetve a köré csoportosuló közigazgatási államtitkár, valamint néhány helyettes államtitkár vezeti.

A koncepciótlan látványpolitikát folytató Kovácsék alatt a nemzet érdekeit semmibe vevő, elfogadhatatlan külpolitikai stílus honosodott meg a Külügyminisztériumban. Mint külügyesek állítják, a külügyminiszter nemzetközi tárgyalásain a jelek szerint nem tud elvonatkoztatni szocialista pártelnöki mivoltától. Tárgyalásait hazafiatlan módon rendszeresen az ellenzék, mindenekelőtt Orbán Viktor volt miniszterelnök szidalmazásával, rágalmazásával kezdi, ami még a „régi” külügyesekben is visszatetszést kelt.
Kovács László külügyminiszter az általa vezetett tárcánál folytatott politikai tisztogatással, romboló tevékenységével olyan vezetőként fog bevonulni a magyar diplomáciatörténetbe, mint aki szétverte a minisztériumban a közszolgálatiság alapjait. A hírek szerint Kovács – ha már miniszterelnök nem lehetett, bár a D–209-es válság kirobbanásakor a koalíciós partnerüknél bejelentkezett e posztra – az államelnöki széket nézte ki magának. A kérdés már csak az: lehet-e egy olyan emberből a nemzet egységét szimbolizáló köztársasági elnök, aki a választási kampányban élen járt a nemzet megosztásában, az akkori kormány alaptalan pocskondiázásában, külföldi lejáratásában, kormányra kerülve pedig a miniszteri bársonyszékből folytatja ámokfutását? Mindezt pusztán azért, mert a koalíció többséggel rendelkezik a parlamentben. A választ valamennyien tudjuk.