Égig érő fa

Beszélgetés helyett Tolcsvay Béla beültet kocsijába, és irány Százhalombatta, ahol Péter- Pálkor mutatják be Csillaglánc című színpadi művét a Régészeti Parkban, az ősi halomsírok tövében. Még rengeteg dolgot kell megbeszélnie a koreográfussal. Mostanában csupa jó dolog történik vele. Unokája született, és elkészült új darabja, az Asszony-tava, amely réges-régi lepsényi balladát dolgoz fel.

Miről szól a ballada?
– Háromszáz éve, a nagy pestisjárvány idején a lepsényiek engesztelésül böjtöt fogadtak. Egy aszszonynak azonban füst szállt fel a kéményéből, mert nekiállt főzni a szeretőjének, aki ráadásul labanc volt. Az asszony beleveszett a lepsényi tóba, amelyet ma is Asszony-tavának hívnak. Nem tudni, szégyenében maga vetette-e bele magát vagy belefojtották. Régi leírása maradt fenn az esetnek, és felhasználom a népköltészetet is. Olyan darabot írtam, amelyet rendszeresen elő lehet majd adni, hogy a lepsényiek megértsék: van saját kincsük, nem szorulnak a máséra.
– Ki gondolta volna, hogy a nagy generáció tagjából ilyen derék, ősz lokálpatrióta válik. Igaz, a haja hosszú maradt.
– A nagy generáció elnevezés ellen már a kezdet kezdetén tiltakoztam. Ha egy közösségben valaki kinevezi magát valaminek, máris gyanús. Nincsenek kiválasztottak, magunkat átmeneti nemzedéknek tartom.
– Arra gondol, hogy két világ határán születtek, a negyvenes évek közepén?
– Romos világba érkeztünk. Ami előttünk volt, arról természetesen személyes emlékeink nem lehetnek, csak azt tudjuk, amit a szüleink és társaságuk mesélt. Mi úgy nőttünk fel, hogy folyton figyelmeztettek: az iskolában a világért sem szabad azt mondanod, amit itthon hallottál! Ráadásul én a romos Várban nőttem fel, a Kapisztrán tér sarkán laktunk. Aki benézett a sarkon lévő ablakon, a pincétől a padlásig elláthatott, mert egy belövés következtében átszakadt az egész ház. A gyereket persze hiába tiltják a romoktól: mi kitanultuk a Timur és csapatából, a Grant kapitány gyermekeiből, Az utolsó mohikánból meg a többi gyermekkönyvből, hogy olyan területen, ahol a madár sem jár, hogyan kell felfedezni a dolgokat. A lényeg, hogy mindig biztosítva legyen a menekülés útja. Folyton bandáztunk, a Kapisztrán tériek a Bécsi kapu tériek ellen, az Ostom utcaiak a Táncsics utcaiak ellen… A Mátyás-templom mai plébánosa, Blankenstein Miklós osztálytársam volt, együtt jártunk titokban a Mátyás-templomba hittanórára, hátul, a kiskapun, este. A régi családok hihetetlenül öszszetartottak, tudtuk, kivel lehet barátkozni és kivel nem.
– Ezek szerint a neveltetésük háború előtti volt. Mégis ez a korosztály teremtette meg a szabad ifjúság modern mítoszát.
– Akkor kezdődött, amikor beszivárgott a vasfüggöny mögé a nyugati világ. Ez a szó szoros értelmében beszivárgás volt, hiszen a Nyugattal úgy is kapcsolatba kerültünk, hogy szüleink éjjelente hallgatták a Szabad Európát meg a BBC-t. Örökké emlékezni fogok az üstdob ütésére, a szünetjelre. Azt hiszem, az volt ebben a varázs – ráadásul nem is látott, csak hallott, a képzelet által kiegészített kép –, hogy létezett egy világ az országon kívül, amelyből csak a szép dolgok jutottak el hozzánk. E varázs darabokra hullása miatt éreztünk csalódást évtizedekkel később. A mi kamaszkorunkra tehető a beatzene megszületése a nyugati világban. Nagyon jól tálalva pontosan az ellenkezőjét kínálta annak, ami addig volt. Ma már tudom, hogy mindezt irányították.
– Ki irányította?
– Azt gondolom, akkor kezdődött a globalizáció. Nem csak a keleti világban uralkodott az a szólam, hogy „a múltat végképp eltörölni”. Akkoriban folyton azt hallottuk itthon, hogy a nyugati fellazító taktika a nyugati rádiókon és képeslapokon keresztül érkezik. Ez pontos meghatározás volt. Akkor persze gyerekfejjel ezt nem is sejtettem. Megnövesztettem a hajamat, gitároztam. Először angolul énekeltünk, aztán furcsamód nagyon hamar magyarra váltottunk, persze akkor is azt majmoltuk, amit hallottunk. Ha megjelent a Beatles Rain című száma, már írtunk is egy Esőben című nótát.
– Mikor váltak országosan ismertté?
– Érdekes volt, amint először megjelentünk a képernyőn, és másnap felismertek az utcán. Emlékszem édesanyámra: megérkezett a boltból, és újságolta, hogy ki mit mondott. Persze rettenetesen féltettek a szüleink, mondogatták, hogy nem nekünk való ez a világ. Édesapám zenetanár volt, édesanyám a levéltárban dolgozott, csakugyan távol állt tőlük a beatzene, de apámnak azért tetszett. Sokat számított a hangerő is, hiszen az 1960-as évekre megjelentek az első erősítők, és a muzsikánk sokkal erőteljesebben kezdett szólni, mint addig bármi más. Ma már tudom, hogy a hangosság élettani sajátosság, kamaszként az ember túl akar kiabálni mindenkit. Pontosan olyan ez, mint a szarvasbőgés: itt vagyok, felnőttem, keresem a páromat. Régen is megvoltak ennek a szabályozott formái.
– Ebben az időben zajlott a szexuális forradalom.
– De még mennyire, hogy zajlott. Kétnapos házibulik, név szerint ismertük azokat a lányokat, akik klubról klubra vonultak, és mindenre kaphatók voltak.
– A beat is ebben az időben kapott nemzeti színezetet.
– A beatzene történetének első fejezete a világon mindenütt hasonlóképpen zajlott le: előbb az angolokat majmolták, majd megjelentek az új zene nemzeti változatait képviselő előadók: Adriano Celentano Olaszországban, Johnny Halliday Franciaországban, Udo Jürgens Németországban, Karel Gott a cseheknél. Ezek az emberek baráti társaságokból kinőve lettek sztárok, nekik az éneklés önkifejezést jelentett, ezért állt közel a művészethez, amit csináltak. Nekünk nem volt pénzünk arra, hogy a testvéremmel, Lászlóval erősítőket vegyünk. Kénytelenek voltunk akusztikus hangszereken olyasmit játszani, amire odafigyelnek. Az ausztrál Seekers együttes csinált valami hasonlót: gyönyörűségesen énekeltek, ők lettek a példaképeink. Elkunyeráltuk apám egykori tánczenekarából a nagybőgőt, és fénykép alapján nekiálltunk 12 húros gitárt csináltatni. Igaz, fordítva voltak rajta a húrok, de szép csembalószerű hangja volt. Magyarul akartunk énekelni, fogtuk az iskolai énekkönyvet, kiválasztottam a Bányászdalt, írtam rá új szöveget, ez lett a Ne menj el. Híre ment, hogy muzsikálunk. Az áttörést Keresztes Tibornak köszönhetjük, ő lett a keresztapánk is. Az történt, hogy a Széna téren, a Bányatervben volt egy vállalati buli, és elromlott az erősítő. Felrohant hozzánk a Várba, hogy azonnal jöjjünk, mentsük meg a bulit. Tudta, hogy nekünk nem kell áram. Mikor leértünk, kérdezte, hogyan konferáljon be minket. Mondtam, hogy New Sound, vagyis Új Hang. A fenét, hangzott a válasz, Tolcsvayék és a Trió, ez lesz a nevetek. Felhőtlen időszak volt. Aztán megjelent a szintetizátor, és a testvérem ebbe az irányba indult tovább. Azon a nyáron megszűnt a közös zenekarunk. Pedig ez az esztendő nagy év volt nekem. Egymás után alakultak vidéken a Tolcsvay-klubok, és június 10-én megszerveztem az első magyarországi beatfesztivált a miskolci stadionban.
– Harminc éve.
– Tényleg, harminc éve… Ugyancsak ebben az évben születtek meg Nyugaton a szupergruppok, munkához láttak a professzionális menedzsmentek, amelyek rájöttek, hogy az ifjúság igényeiből nagyon sok pénzt lehet csinálni. Tapsoltak kettőt, a varjak felrebbentek, és új sorrendben ültek vissza a helyükre a dróton, ezek lettek a beatnél sokkal keményebb rockot játszó szupergruppok. Kialakult a showbusiness, mindenütt ugyanazt a zenét játszották. Magyarországon ez volt Erdős Péter fénykora, jött a Fonográf, az LGT és a Dinamit, az első államilag szervezett banda.
– Mi lett azokkal, akik nem tudtak alkalmazkodni a megváltozott világhoz?
– 1974 nyarán Kresz Albert fotóművész barátommal kimentünk a Gyimesbe, és ott olyan feltöltődést kaptam, olyan világgal találkoztam, amilyet egész életemben kerestem. Akkor határoztam el, hogy az égig érő fáról fogok énekelni. Már a hatvanas évektől kezdve olyan társaságban mozogtam, ahol rendszeresen szó esett a magyar mitológiáról, az ősi szimbólumokról, a népzenéről. Ma sem mondom, hogy én ennek nagy tudósa vagyok, mindenesetre az átlagnál többet tudok róla, és következetesen felhasználom műveimben. Ezek a gyökereim, ez táplál nagyon mélyről és nagyon magasról.
– Miért választottak öccsével, Lászlóval teljesen eltérő utat?
– Mi egymás kiegészítői vagyunk, hihetetlenül jól tudunk együtt dolgozni. Laci írt dallamot a Nemzeti dalhoz, a mai napig is minden évben eléneklik. Utolsó közös munkánk a Magyar mise: én írtam a szövegét, az öcsém pedig a zenéjét. Ő a hangszerelésben, a nagyzenekarok kezelésében tobzódik, engem viszont pont az ellenkezője, az egy szál emberi hangon való megszólalás vonz. Az ének, az én ékessége. Testvéremmel mind a ketten ehhez az országhoz tartozunk, itt az utca egyik oldalán és másik oldalán is járnak. Nem gondolom, hogy egy művésznek ott volna a helye, ahol a mindennapok politikai csatározásai zajlanak. Magamat társaságkedvelő embernek tartom, tudom, hogyan kell egy kicsi csapatot összetartani. Szeretem, ha hű maradhatok egy eszméhez, egy elképzeléshez, egy országhoz. Ezt nem lehet sarkítani, mert kultúra csak egy van, és azt nálunk úgy hívják, hogy magyar kultúra. Nagyon sok a szegmense, majd az idő és a nép dönti el, hogy melyik állandó. Ezt egyébként nem én mondtam, hanem Kodály Zoltán.
– Valahol azt nyilatkozta, hogy ösztönösen ötfokú hangsort használ a műveiben.
– Használok azt is, de én a pentatonban érzem jól magam. Ha az embernek ez az ősi magyar hangzásvilág tetszik, ezt tanulja az iskolában, ezt hallgatja, miért csodálkozna, ha a zenéje erre hajazik?
– A kiforrott világképhez, amelyet a Napfény fia képvisel, hosszú tudatosodáson kellett átmennie.
– Meg purgatóriumon. Pokoljáráson. A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján körülöttem mindenki a financiális világ felé fordult, belőlem pedig lemezboltos lett. Ahelyett, hogy árultam volna, beszélgettem a muzsikáról. Az arany forgatására születni kell. Én ehhez nem értek. Jöttek a magánéleti válságok, öncsalások, ital. Leírtam a Napfény fiában mindent. Kimászni persze nem is tudtam volna egyedül, de kellett még egy sokkos helyzet is, amikor az ember hite – nem a papos, hanem az igazi, gyermekkori, mély istenhite – vizsgázik. El kellett égnie szentendrei házamnak, nekem pedig élet és halál közé kellett kerülnöm a kórházban ahhoz, hogy megváltódjam. Hogy szembe tudjak nézni önmagammal, miközben ezért áldozatot is hozok.
– Mindig ilyen ember volt, mint most?
– Nem tudom. Apám családjában tanítók és kántorok, iskolaalapítók voltak, talán rájuk hasonlítok. Mióta megszületett az unokám, Balaran Botond, egyre többször gondolok vissza a régi dolgokra. Furcsa látni, hogy már több van hátra, mint előre. Furcsa, de cseppet sem rossz. Annak idején a világot akartuk megváltani, ma már tudom, hogy a részleteket kell jobbítani. Azt is megtanultam, hogy aki kopogtat, annak megnyittatik, vagyis ha az embernek vágyai vannak, belső kielégületlenségei, és ezeknek megfelelően munkálkodik, akkor sikerülni fog, amiért dolgozik.
– Ezért költöztek falura?
– Soha nem voltam igazi városi, mégsem én változtam meg, hanem a város. Nem romos már a budai vár, de nincs kiírva semmi magyarul. A templom hatalmas kerítéssel van körbevéve, a sorompó bevette magát a Bécsi kapu szájába. Ha nem csalok, fizetnem kell azért, hogy az édesanyámhoz hazamenjek. Ettől muszáj volt elmenekülni.
– Hogy született meg a Tolcsvay-klub?
– A kilencvenes évek elején a feleségem unszolni kezdett, hogy élesszük fel ismét a vegetáló Triót. Azt kérdezte: kik voltak azok az emberek, akikkel a legszívesebben zenéltél együtt? Mondtam, hogy Czipó Tibor és Egri László. Megkerestük őket, és kiderült, hogy volna kedvük ismét együtt játszani. Csatlakozott hozzánk Kiss Zoltán technikus, akit még a történelem előtti időkből ismertünk. Kaptunk lehetőséget a budai önkormányzattól, hogy a Hunyadi János utcai helyiségükben zenélhetünk egy hónapban egyszer. Ott volt viszont a többi nap üresen. Arra gondoltunk, miért ne csinálnánk mást is? Elsőnek Gondos Béla jött felvidéki műemlékekről vetíteni, aztán könyvbemutatókat, versmondó esteket szerveztünk. Előbb csak a barátaink jöttek, aztán híre ment a dolognak. Van egy nagy példaképünk, a Püski házaspár, megpróbálunk ugyanolyan szívósak lenni, mint ők. Amikor átköltöztünk a Thököly útra, Balogh János professzor úr nyitotta meg a helyet, és azt mondta, hozzám betegen is eljön, mert régóta sokra tartja azt, amit csinálok. Ezek a szavak jelentik nekünk a honoráriumot.
– Néhány éve a Magyar Narancs gúnyolódni akart, és azt írta önről, hogy „húrjaiba csapott az ősz bárd”. Akaratlanul bár, de ezt nagyon eltalálták.
– Szívesen vállalom, hogy bárdok utódja vagyok, hiszen a bárd feladata az, hogy a népe érdekében csapjon oda. Védem azt, ami rám lett bízva, ezt az ötfokú hangsort, ezeket a színeket, ezt a nyelvet. A körülmények nem számítanak. Annak idején a VIT-en könny szökött a szemembe, ha felhúzták a tiszteletünkre a piros-fehér-zöld zászlót, ugyanúgy, mint tavaly a Kossuth téren, amikor Orbán Viktor mögött állva néztem a lobogók tengerét.

Tolcsvay Béla zeneszerző, szövegíró Budapesten született 1946. november 6-án. 1968–1970 között a Tolcsvay-trió, 1970–1973 között a Tolcsvayék és a Trió tagja. Színpadi művei: Balassi Bálint: Szép magyar komédia (kísérőzene, 1976), Szophoklész: Thrakiszi nők (kísérőzene, 1979). Magyar mise (szöveg, 1987), A kőszívű ember fiai (1987), Csörsz István: Kék a tenger (1987). Égig érő fa (1987), Napfény fia (1992), Rijjadóleány (1996), Csillaglánc (1998). Lemezek: Legyen úgy, mint régen volt, Tolcsvay-trió – Thököly klub (2002), Képekhez rendelt szavak (2003).