Én nem tudom...

Én nem tudom, lehetséges-e telepátia egy ember és egy teherautó között. Ugyanis amikor a fenti címet leírtam, a cs.-i Rizling utca végében megjelent egy Robur vagy micsoda, és elkezdte begyűjteni a lomtalanítás alkalmából kihelyezett lomot. De még sincs telepátia. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a különböző kacatokkal zsúfolt hatalmas teherautó éppen a mi házunk előtt vetett véget áldásos tevékenységének, s kékes füstcsíkot hagyva maga után nyugati irányban elhúzott.
A lomtalanításra kijelölt utolsó nap április 27. volt. Most május 5. van, tehát a megmaradt lomok mintegy másfél hete tanácstalanul hevernek és kószálnak az utcán. A „megmaradt” szót azért bátorkodtam használni, mert a hivatalos (önkormányzati?) szállítókon kívül nap nap után számos kisteherautó, utánfutós és tetőcsomagtartós Wartburg vagy Lada járta a környéket, a sofőrülésben és a rakodótérben vidám és szorgos etnikai kisebbséggel. Ez a kisebbség a limlom között főként fémet keresett (és talált), a helyi lakók által gondosan kötegelt és zsákba gyűjtött különféle szörnyűségeket széttúrván s szanaszéjjel hagyván.
Egy csodálatos folyamatnak lehettem a tanúja. Házunk előtt köhögve megállt az első Barkas, szokatlan fürgeséggel ugrottak le róla a „kincskeresők”, s néhány perc múlva vízvezetékcsövekkel, némi szögesdróttal gazdagodva távoztak. Úgy véltem, utánuk már semmi használható kacat nem maradt, ám eme vélekedésemben csalódnom kellett. Mintegy tíz perc elteltével egy húsz év körüli Wartburg jelent meg, házi készítésű juhkarámra emlékeztető utánfutót vontatva. A jármű utasai a szétdúlt kupac láttán nem vesztették el reményüket. Hihetetlenül kifinomult technikával forgatták át a halmot, s egy nejlonzsák mélyén rábukkantak arra a kiszuperált Rakéta típusú porszívóra, amelynek hűségét nemrégiben méltattam e helyt egy írásomban. A hűségre én lomtalanítással feleltem, s most döbbenten, lelkifurdalva láttam, hogy az egyébként még működő, de szívóképességét már elveszített masinát az egyik etnikum baltával felaprítja, s az általa értékesnek ítélt részeit kimenti. A jó szovjet műanyag szerteszéjjel fröccsent, és elvegyült a kiborogatott és kiszáradt festékesdobozokkal. A Wartburg pöfögve távozott, és szinte a nyomában megjelent egy Lada, amelynek csomagtartóján volt egy dupla rekamié, négy kócos fotel, két roggyant napernyő és két biedermeier éjjeliszekrény. Ez a ladás kisebbség egyedül volt, lógó, ősz bajuszt viselt és XXXL-es suhimelegítőt, mivel ő maga súlyra megvolt vagy százötven kiló. Ennek ellenére fürgén és lazán mozgott, s sikerült neki kikaparnia a foszladozó kerti fólia alól egy eredeti Hajdú mosógépdobot, amit egykor én csalihaltartónak használtam, míg rá nem jöttem, hogy a sneci úgy döglik benne, mint ősszel a légy. A ladás ennek a fényes jószágnak szívből megörült, s látva, hogy a kertben sertepertélek, vipla fogával rám mosolygott, és azt kérdezte, ebből van-e több? Mondtam, hogy nincs, mire tisztelettudóan köszönt, és tovahajtott.
Ekkor már esküdni mertem volna rá, hogy több használható holmi nincs a kupacban. Ám jött egy Trabant, tripla széles tetőcsomagtartóval. Fent, az ingadozó halom tetején egy tíz év körüli fiúcska ült, nyilván praktikus szempontból, mert másutt nem fért el. Ő vidám kis evet módjára böngészte át a maradványokat, és (mintegy a légzsákot helyettesítve) hungarocelldarabokkal tömte meg a kocsi hátsó ülését, ahol három kistestvére ült. Az apa a volánnál elégedetten, sőt büszkén mosolygott, mint ha éppen most tanította volna meg, mint egy madár, repülni a fiait.
Hogy milyen kincseket dobtam még ki, én nem tudom…