Halhatatlanok frakkja

Káprázatos anyagok és hímzések, szépség és nemes elegancia. Négy évszázad párizsi divatjának remekbe készült alkotásai a Budavári Palotában. A szeptember 28-ig látogatható kiállítás a francia divatot és magyarországi hatását mutatja be – a pompás öltözékek mellett az irodalmat és a képzőművészetet is segítségül híva a kor szellemének megidézésére.

Közhely, hogy Párizs négy évszázada a divat fővárosa. Nemcsak abban az értelemben, hogy az egész világ azt lesi – horribile dictu, próbálja ellopni –, ami a francia tervezők műhelyeiben készül, hanem abban is, hogy mindenki ott tolakszik, hogy bemutathassa saját kreációit.
Amit ma divatnak nevezünk, azt évszázadokon keresztül elsősorban uralkodók s a társadalom felső rétegének asszonyai határozták meg. A XVII. században kialakuló irodalmi szalonok híres szépségei, a Napkirály udvarának hölgyei, majd XV. Lajos szeretői, XVI. Lajos szerencsétlen sorsú hitvese, Marie-Antoinette, illetve III. Napóleon felesége, Eugénia. Az eleganciájáról híres császárnét az a Charles Frederic Worth öltöztette, akit az haute couture megalapítójának tartanak. (Ő készítette Erzsébet királyné koronázási díszruháját is.) Az haute couture a XX. században élte fénykorát. A századelőn valóságos forradalmat robbantott ki a híres táncosnőért, Isadora Duncanért rajongó Paul Poiret. Ő szabadította ki az asszonyok testét a fűzők kalodájából, és a kor jelentős művészeivel – Vlaminkkel, Naudinnel, Fauconnier-val, Dufyvel – készíttette el divatrajzait. Ekkor jelentkeztek sorra a francia divat legendássá vált alakjai: Coco Chanel, a szürrealisták körével, különösen Salvador Dalíval szoros kapcsolatot tartó Elsa Schiapirelli, a selyem ruhacsodáiról nevezetes Nina Ricci. A második világháború utáni időszak legjelentősebb alkotói a spanyol Cristobal Balenciaga, a nőies divatot megteremtő Hubert de Givenchy; a new look életre hívója, Christian Dior; a nála induló, de hamar önállósuló, kifogyhatatlan fantáziájú Yves Saint-Laurent; a készruháival is hódító Pierre Cardin (ő tört be először a magyarországi piacra); az űrkorszak által ihletett Courrèges, a fémruhákat tervező Paco Rabanne, a leheletfinom csipkecsodákat megálmodó Christian Lacroix, majd a minden hagyományra fittyet hányó Gaultier.
A Budapesti Történeti Múzeum kiállítása időrendben vezet végig bennünket a francia divat világán az 1750-es évektől máig. A tárlat megálmodója, Dózsa Katalin arra teszi a hangsúlyt, hogy a divat a legszélesebb értelemben értendő kultúra része, tehát mindvégig a francia kultúra kisugárzását és az erre a kisugárzásra adott választ érzékelteti. A termekben a feliratok egy-egy híres irodalmi alkotásra is utalnak: a Veszedelmes viszonyokra, a Vörös és feketére, a Nanára, Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamra. Az adott időszakra jellemző öltözékek együtt jelennek meg grafikákon, festményeken látható ábrázolásaikkal.
Az első teremben megtudhatjuk, mennyire fontos volt a XVIII. században az elegáns otthoni viselet a férfiak számára is. „Otthonkájuk” leginkább köpenyre hasonlít, persze gazdagon van hímezve, s lyoni selyemből készült, ebben fogadták az urak barátaikat. A falon korabeli francia divatlap, vele szemközt egy magyar arisztokrata asszony és egy gyereklány portréja, az összehasonlításból kiderül, hogy mindketten a legújabb francia divat szerint öltöztek. Az egyik vitrinben egymás mellett látható egy magyar hatást mutató francia gyerekruha (fiúgyermeké) s a gyermek II. Józsefnek tulajdonított zöld kabátka és nadrág. Mellette egy festményen a kis II. Józsefet látjuk szakasztott ugyanolyan öltözékben anyja karjában. Egy arannyal átszőtt, gazdagon hímzett mellényen Rousseau és Voltaire néz farkasszemet egymással. Úgy látszik, viselőjük mindkettejük híve volt – ami nem is olyan magától értetődő.
Itt látható Jean-Michel Moreau híres metszete, amely egy nemescsalád reggeli szedelőzködését mutatja, s Gatine bájos metszetsorozata, amely a divatszakmában dolgozó nők portréit. Arrébb pompás magyar és francia udvari díszruhák lyoni selyemből – természetesen kézzel hímezve –, és nemes kiegészítők: legyezők, csipkegallérok. A felvilágosodás hatására alakult ki a „balerinacipő”, a „pici topánka”, amelyben már járni is lehetett (korábban az előkelő hölgyek gyaloghintón közlekedtek). Aranysujtásos vörös bársonyból készült Napóleon udvarmesterének öltözéke, Ferenc József udvarmesteréé, Montenuovo hercegé viszont feketéből, ugyancsak gazdagon díszítve. A XIX. században a hölgyek gyönyörűséges – de föltehetően elég kényelmetlen – krinolinos, uszályos ruhákban pompáztak. (A krinolin hálás témát adott a karikaturistáknak, egy sorozatot láthatunk is műveikből.) A kor érdekes találmánya volt a cserélhető felsőrész, segítségével a hölgyek pillanatok alatt estélyit varázsolhattak délutáni ruhájukból. Az urak öltözékei leegyszerűsödtek ebben a században, de a díszruhákat még gazdagon ékesítették. Az egyik vitrinben a Francia Akadémia tagjainak, a halhatatlanoknak zöld hímzéses fekete frakkja. Kettő is van belőlük, az egyiket Musset viselte, mellette Victor Hugo díszkardja, amely a frakk kiegészítője volt.
A következő teremben két XIX. század végi, XX. század eleji újdonságot láthatunk: a csipkedíszes fogadóruhát, tea-gownt, amelyet fűző nélkül is viselhettek a hölgyek, valamint a kosztüm ősét, persze hosszú szoknyával. Az egyik francia díszruhát a díszmagyar ihlette, de színvilága elárulja, hogy nem nálunk készült. A falon Victor Hugo szalonját bemutató színes nyomat, Rippl-Rónai két képe: a híres szépség, Cléo de Mérode nővére, valamint a Lajos és Ödön című, illetve Csók István feleségének arcképe. Itt van a kiállításon a nemzetközi divattörténet által ma is jegyzett Tüdős Klára néhány alkotása. Mindegyik kizárólag finom szín-összeállítású nemes anyagokból (vert csipke, kézi hímzés) készült. Megcsodálhatjuk a húszas évek charlestonkorszakának csillogó-villogó, gyöngyözött kreációit, a harmincas évek merész újításait: a lágy esésű anyagokból készült, ferde szabású, redőzött ruhákat, pizsamákat s a korabeli strandviseletet.
Az utolsó teremben gyűjtötték össze a rendezők az haute couture 1945 utáni nagyjainak alkotásait (itt található Sarah Bernhard kesztyűje, Erzsébet királyné Worth-bolerója, Blaha Lujza legyezője és egy Rotschild Klára-modell is). Kifelé menet a francia csodáktól fényévnyi távolságra lévő hétköznapi ruhákat látjuk, azokat, amelyeket mi hordtunk a létező szocializmus idején. A bemutatót ezek ellenpontjaként az új nemzedék: Anda Emília és Remete Krisztina ruhái zárják. A barokk csarnokba kiérve ízelítőt kapunk egy másik mai fiatal divattervező-nemzedék: A Nő Négyszer csoport kollekciójából. A kiállítás grafikai háttérét Kemény Gyula tervezte.
Több múzeum példás összefogásának eredménye ez a szemet és szívet gyönyörködtető kiállítás, amelyet a francia főváros Divat- és Kosztümmúzeuma, a Musée Galliéra és a Budapesti Történeti Múzeum rendezett meg. Köszönhetően a két igazgatónő, Catherine Join Diterle és Dózsa Katalin több évtizedes szakmai barátságának és közös munkájának. A Musée Galliéra gyűjteményének legszebb darabjait adta kölcsön Budapestnek – a megszokottnál hosszabb időre. Párizs várostörténeti múzeuma, a Carnavalet metszetekkel, grafikákkal, festményekkel gazdagította a bemutató anyagát. Itthon a Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, az Iparművészeti Múzeum segítette mindenben a rendezőket, első szóra átengedve féltett kincseiket: öltözékeket, műtárgyakat. Kár, hogy a kiállítás magyar és francia nyelvű katalógusa még nem készült el. De készül.