Intézményesített korrektség?

Intézményesített politikai korrektség. Néhány hete ezzel vádolta meg a BBC-t, a brit közszolgálati televíziót a brit újságírás fenegyereke, Rod Liddle, a BBC egykori rádiós szerkesztője a konzervatív hetilap, a Spectator hasábjain. Rod Liddle vérbeli liberális, a brit Munkáspárt lelkes támogatója, akit épp elfogultsága miatt rúgtak ki a közszolgálati Radio 4-ből, tehát ha tudna magyarul, és a felesége összejárna Medgyessy Katalinnal, akár Forró Tamás babérjaira is törhetne a nívódíjas Nap-keltében.
Liddle pártszimpátiáját tekintve meglepő, hogy nem méltányolja kellőképpen az angol médiaerényeket, és abszurdnak tűnik, hogy épp korrektséggel vádolja a brit köztévét, amelynek vezetői mellesleg igen jó kapcsoltban vannak Tony Blair miniszterelnökkel.
A dolog azonban nem ilyen egyszerű. A brit sajtó fenegyerekének megállapításai egyrészt elgondolkodtatók, másrészt rávilágítanak a fősodratú média jelentős válságára, és magyarázatul szolgálnak a hazai sajtóviszonyok kapcsán felmerülő kérdésekre is.
Liddle úgy véli, alapvető probléma, hogy a BBC fél az igazságtól, ugyanakkor arrogáns módon feltételezi, hogy az átlagember úgysem boldogul a tényekkel, mert azt csak a tévé teszi számára érthetővé. Ha jól belegondolunk, idehaza sincs ez másképp, a magyar média is kiskorúnak tekinti a nézőt: sosem tudjuk meg, hogy Kocsis István hogyan lehet még mindig a paksi atomerőmű igazgatója, nincs riporter, aki megkérné Lendvai Ildikót, hogy mondja el lassan Orbán Viktornak, miért emelkedett mégis a gáz ára, vagy hogy miként harcolt a D–209-es halálmegvető bátorsággal a KGB ellen. Bizonyára azért, mert a média politikailag korrekt.
Ezt így gondolja a Spectator publicistája is, aki szerint a BBC elkendőzi az igazságot, és a negatív tényeket megszépítve közvetíti a nézőknek. Liddle szerint a BBC a politikai korrektség miatt nem meri kimondani, hogy vannak szélsőséges és rasszista szavazópolgárok, akik utálják pakisztáni szomszédjaikat. A legutóbbi önkormányzati választások alkalmával a tévében például azzal magyarázták a bevándorlásellenes Brit Nemzeti Párt sikereit, hogy az emberek nem voltak elégedettek az előző önkormányzati testület munkájával. És miközben a pakisztáni szomszédokat és a Brit Nemzeti Pártot próbáljuk behelyettesíteni magyar megfelelőkkel, megállapíthatjuk, hogy a magyar riporterek többsége intenzív rasszizmustanfolyamot tarthatna brit kollégáinak. A magyar média ugyanis már azt is nácinak nevezi, aki ellenzi a marihuána fogyasztását.
Friderikusz Sándor legutóbbi műsorában a Fradi pályán randalírozó szurkolókról készített – a műsorvezető szerint kommentár nélküli – riportban erőteljesen felhangosították, és háromszor-négyszer bejátszották, amint egy csoport azt üvölti: Mocskos zsidók! Brit kollégája bizonyára örült volna egy hasonló riportnak a BBC-n. Mint ahogy annak is örülne, ha a brit közszolgálati tévé nem magyarázná be a nézőknek, hogy ha egy választási részvétel csak 38 százalékos (mint például Walesben legutóbb), az még véletlenül sem jelenti, hogy az emberek elvesztették volna érdeklődésüket a közügyek iránt, épp ellenkezőleg. Pedig az igazság az – véli a cikk szerzője –, hogy a walesiek fütyülnek a választásokra.
Ennek analógiájára: teljesen hihető az a médiumok által is támogatott magyarázat, hogy a Párizsba grafikusnak, Bécsbe pedig cukrásznak készülő örömittas magyar tömegek nem a nevetséges választási kampány miatt, hanem csupán a kedvezőtlen időjárásnak köszönhetően nem mentek el szavazni. És egyetlen hazai szerkesztő sem ágált az ellen a kormányzati magyarázat ellen, hogy a szavazásról való távolmaradás tulajdonképpen igen jelent. Mert a „nem kérdező média” – ahogyan ezt Nagy-Britanniában nevezik – mindent el tud hitetni mindenkivel. Liddle szerint a BBC-nek hatalmas eszköztára van arra, hogy bármit úgy tudjon beállítani: a tények még köszönő viszonyban se legyenek a valósággal. Képesek megrendezni például egy választási közvetítést úgy, hogy akkor is a Munkáspárt tűnjön győztesnek, ha az eredmények ezt egyáltalán nem támasztják alá. A mindent megmagyarázó stúdióvendégek, a riporterek sugalmazó kérdései, a tudósítók bejelentkezései, az előre elkészített ábrák mind-mind azt mutatják, hogy nem is számítanak arra, hogy az ellenzék is győzhet. És a legkülönösebb, hogy ez a manipuláció öntudatlan.
Ez a technika nálunk sem ismeretlen. Ezért nem érdemes reménykedni, hogy valamelyik magyar csatorna híradójába egy tragikus balesetről szóló tudósítás és egy kormányfői verbálbravúr közé betolakodhatna egy időközi önkormányzati választáson aratott Fidesz–MDF-győzelem híre. Ha már a tényt nem lehet eltitkolni, akkor szokott következni a „váratlan Fidesz-siker született X-ben” formulája, amelyet groteszk módon legutóbb a Hír TV-ben hallhattunk. Ha az egyenlő esélyekre nem is, arra viszont mérget vehetünk, hogy a minden közéleti vitaműsorban jelen van (lesz) egy szakértőnek látszó liberális orákulum (legutóbb Friderikusznál Gerő András), aki elmondja például, hogy Orbán Viktor beszéde zavaros, a polgári körök meg szélsőségesek, és akit – másokkal ellentétben – valamiért sosem szakít félbe a műsorvezető.
Mintha a kérdésfeltevéstől kezdve a riportokban megszólalókig minden az adott politikai trendeknek megfelelően történne. Liddle szerint az egész brit közszolgálat az efféle tudósítói technikák miatt kerül egyre messzebb az igazságtól. A legelkeserítőbb az, hogy a „korrektséget” a BBC-nél szemináriumokon oktatják, ahol a riportereknek és a szerkesztőknek megtanítják a hivatalos brit politika szellemében fogant leckét, akik mindezt majd a nézőkbe sulykolják. A BBC-ben nem szabad megkérdőjelezni a walesi nemzetgyűlés fontosságát, tilos azt sugallni, hogy a mozlimok robbantgatni akarnak, helyette azt kell tudatosítani a nézőben, hogy a többségük elítéli az erőszakot, a nacionalista párt szavazói pedig nem rasszisták, csak elégedetlenek.
És ha a magyar tévékben is vannak ugyanilyen médiaszemináriumok, akkor ott valószínűleg az lehet a tananyag, hogy ne merd azt mondani, hogy az Európai Unió rossz is lehet, viszont sugalld, hogy a polgári körök intoleránsak, a kormányt bírálók pedig nem elégedetlenek, hanem szélsőségesek.
És bár a Spectator szerzője nem szíveli a brit média álszent korrektségét, azért sok magyar jobboldali gondolkodású ember szívesebben lenne inkább mohamedán a brit sajtóban, mint polgári körös a Tényekben. Hiszen tolerancia és korrektség kizárólag a gazdasági hátteret biztosító hatalmon lévő erőknek jár.
Fontos szabály, hogy a fősodratú magyar média minden politikus múltjában vájkálhat (jó példa volt erre legutóbb Friderikusz interjúja Schmitt Pállal vagy Szűrös Mátyással), csak a szocialistákéban és a szabad demokratákéban nem. És ugyanez vonatkozik a magánéletre is. Míg Veér András vagy Popper Péter Orbánról szóló diagnózisaira, vagy Kende Péter felejthetetlen munkásságára mindig vevő volt valamelyik tévéműsor (általában a Nap-kelte), addig Medgyessy múltja tabu, imázsát pedig bulvárlapszerkesztő hű kobzosok ápolják, politikai korrektségnek tüntetve fel a képmutatást. A Best magazin május 9-i számának egyik fotóján Medgyessy Péter látható Berlusconival, aki belekarol a magyar kormányfő feleségébe, Katalin asszonyba. A szemünk előtt változik át a korábban Orbán Viktor társaságában még szélsőségesnek, kétes hírűnek tartott olasz miniszterelnök Medgyessy jó barátjává, és egyszersmind higgadt, mérsékelt, európai politikussá.
Intézményesített politikai korrektség. Épp ez az, amivel a hazai balliberális média nem vádolható.