Könyvesház

Árnyék a tapétán
Jónás Tamás, a modern alanyi költő
Péntek Orsolya

Parttalanul áradnak mostanában a mondatok. Soha nem látott mennyiségű kötet lát napvilágot, és mert mindent szabad, csak ráérezni lehet arra, ami jó. Ahol nincsenek szabályok, ott a költők lelkiismeretesebbje magának állít korlátot. És mert előttük mindent kipróbáltak, egyetlen lehetőség marad: csak a pontos szót leírni, azt, ami éppen önmagát jelenti.
Szikár, kicsit szomorú szépség születik mindebből – Jónás Tamásnál is, akinek vékony kötetét a közelmúltban jelentette meg a Magvető Kiadó Ő címmel. Pszichológiai líra ez a javából – alanyi költészet modern köntösben –, amelyben ott van József Attila fájó igazságkimondása, Petri György gunyoros őszintesége vagy Weöres tiszta játékossága anélkül, hogy Jónás a biztos fogódzót – és értéket – jelentő hagyományokhoz minden mást kizáróan kötődne.
„… bárcsak tudnám kifecsegni / mi a van és mi a semmi / ember amit soha nem lát / néma tárgyak örök titkát / növény akinek sorsa van / állatnak büszke nyugtalan / embernek vidám halk szavú / bárcsak lennék kő vagy hamu / rábízva őszre, éjszakára / valaki megunt rongybabája” (Kint a kertben). „Legyek valami ne legyek minden / ne tudjam elképzelni se / hogy van mód szabadulni innen /…/ nem alszik ki soha, fel-felragyog / bennem a teljesség / árnyéka mese róla, méhe, börtöne vagyok…” (Arspo). Igen. Harmincévesen az ember – még ha épp nem is arra megy – csendben sejteni kezdi az utat. Mint ahogy a kapcsolatok lehetetlenségét is: „Maradjunk E.-nél: / mert nem volt meg, megmaradt. / Lehet, hogyha van, ami örökre van, / csak úgy a nemlétben ragadt?” (Elmélkedés az örökkévalóságról), vagy magát a megközelíthetetlen Istent: „árnyékomat nézem a tapétán, / és nem kérem az Istent, hogy segítsen, »most már inkább ezután se nézz rám« – / gondolom, míg ruhámat földre / vagy rozzant, nyekkenő székre dobom, / a takarómba rejtezem előle, / s hogy ne lásson, nem is álmodom”.
„Tamás vagyok. Jónás vagyok. Cigány vagyok… Provokatív vagyok, kerek arcú, szenvedélyes vagyok, fekete hajú vagyok, idegösszeomlásra, önzésre, elkeseredésre hajlamos vagyok. Őszinte vagyok, bántóan, mint a vakítóan ragyogó nap…” – áll a kötet előszavában. Költő vagy – tehetjük hozzá. Nagyon jó költő. A többi meg – még ha bántó is ez az őszinteség – kit érdekel?
(Jónás Tamás: Ő. Magvető Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 1390 forint.)

Por és kamu
Pék Zoltán elbeszéléskötetéről
Major Anita

Pék Zoltán öregszik. Tehetsége már bemutatkozó kötetében (Barátok és egyéb utánfutók, Kortárs Kiadó) vitathatatlan volt, de 1999-ben még lehettek jogos kifogásai a megszólított kritikusnak. Érzékenységét a fiatal novellista nem tudta a teljes köteten át megfelelő formába önteni: hol érzelgősnek hatott, hol pedig mímelt elidegenítő technikákkal (trágársággal, szlenggel, modorossággal) takargatta. S a finoman kapcsolódó történeteket mindenképpen össze akarta csirizelni „holmi bárgyú mesével”.
Mindez már távoli: új könyve letisztultabb, higgadtabb, érettebb. Ugyanakkor megtartotta erényeit: kísérletező, játékos, leleményes. Maradtak a fő témák, motívumok is: halál, világtalanság, munkahelyek, irodalom, álom, magány, a tökéletes hang és szerelem keresése. Pék ereje meglepő felütéseiben és zárómondatainak kimunkáltságában is utolérhető: „Barátnőm barátja rám hagyta az álmait” (Szentjánosbogarak az üvegben); „Egy angyal csontjait ásom ki a kertben” (Pszichedelikus reggeli); „A csend. A kopogás. Apám ajtót szögel. Pincébe zárjuk a múltat, hogy el ne szökjön” (Asztrálhetek); „Elkapott a láz. Anyám pirulákkal meg kanalas orvossággal töm. Nem érti. Erre nincs gyógyszer. Ez az egzisztenciális szorongás. De hatéves taknyosként ezt mégsem mondhatom neki” (Lázgörbe). A szerző az ellenpontozásra épülő dinamizmust fenntartja, időnként egy-egy hasonlattal hökkent meg: „ez a szerelem olyan váratlan és gyengéd, mint egy zsebtolvaj, aki hozzád dörgölőzik a tömegben, hogy…” (Pszichedelikus reggeli); „A hétfő nem tágít, akár egy kínos pillanat, egy nyitva hagyott slicc emléke” (Elbújik a fénybe); „A busz úgy pottyantott ki, mint a futtában kakáló elefánt, aztán tovarobogott” (Nemet mondok). Izgalmas címei pedig megelőlegezik a novellák hangulatát, lényegét, de nem árulkodnak. Az ajánlások (szerelmeknek, családtagoknak, barátoknak, tanároknak) a szöveg részét képezik, kiemelnek a fikcióból, a megélt élmények hitelességét erősítik.
A kötet három részre tagolódik (A zöld esernyő évada, Menedékház az Őrült Remetéhez és Közelséged ünnepe), s e „ciklusok” líraiságához jól illenek a verses mottók. Úgy tűnik, Pék Zoltán „megtalálta a keresett hangot”: egyre sikeresebben békít össze profánt és szentet. Eget kémlelő írások ezek – és egyre vállalhatóbbak. S ne szegje kedvét az olvasónak a könyv hátlapján található infantilis ajánlás, amellyel Krucifikcióba invitál a szerző.
(Pék Zoltán: Elbújik a fénybe. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2003. Ára: 1680 forint.)

Naphalról és csuhás férfiakról
Láng Zsolt új regénye
Lázár Fruzsina

Eremie atya emlékezik. Kavargó gondolatfoszlányai, víziói az emlékezés folyamatát tökéletesen megidézve kalauzolják el az olvasót a régmúltba, az ortodox szerzetesek világába. A görögkeleti csuhások félelmekkel, démonokkal tarkított, mégis derűs bájjal átitatott mindennapjaiba. Abba az időbe, amikor az ember még valóban a természet része volt. Ezt bizonyítandó Florin atya el is ülteti magát. Térdig beássa magát a földbe, és heteken át úgy él, mint az út túloldalán a vaslábasban virító fehér leander. Míg fejbe nem csapja egy leszakadó ablaktábla. Hiába, a szerzetesek élete nem könnyű. Főként, ha állandóan ki vannak téve az éjszaka sikongató, rikoltozó, lihegő démonok kísértéseinek, akik az ajtót kaparászva kéjelgő női hangon szólongatják rémüldöző kiszemeltjüket. És jaj annak, akibe – gyenge lévén az ellenállásra – beleköltöznek.
A démonok nem véletlenül szólalnak meg asszonyi hangon. Hiszen a nők az állatokhoz hasonlítanak, „akikben szüntelenül lakása van az érzékek bugyogásának… Szemükben elátkozott fények!… a bokájuk, a combjuk, az ülepük, fúj, fúj, fúj!” Ebben a kusza világban segítenek eligazodni az örök szimbólumok: az állatok. Akik váz és anyag nélkül képviselnek olyasmit, amit hiába is keresne a szemünk. Mert mélyen a lényükben van. Láthatatlanul, mégis egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül.
És az imádott süketnéma anyját, részeges apját korán elvesztő Eremiének valóban szüksége van erre az útmutatásra. A tündöklő pikkelyű naphal az apa szeretetének átütő erejű tanúbizonysága. A halbagolynak, akárcsak az árva Eremiének, sem vízben, sem levegőben nincs otthona. Senki nem tudja, hol fészkel, de akiket elcsal és magával visz, azoknak olyan szörnyűségeket mutat, hogy elveszítik ép eszüket. Hübrikeia, az asszonyszemű varangy pedig az ördög követe, aki hatalmasabb a démonoknál. Ő maga a tökéletes bűntény.
A képzelgések és démonok mellett a szenny, vér, ürülék, halál, halál és halál minden formában, mégis magától értetődő természetességgel, az élet rendjeként, humorral fűszerezve, csodálatos lírai nyelvbe ágyazva jelenik meg Láng Zsolt újabb bestiáriumában.
(Láng Zsolt: Bestiárium Transsylvaniae, II–III. A tűz és a víz állatai. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2003. Ára: 2900 forint.)

Az objektív tápláléka
Fotóikonok – 1827–1991
Rumy Dániel

Kásás, elmosódott kép: jobbra egy csűr teteje, balra galambház, messzebb sütőház, a távolban pedig egy dús lombú körtefa, amelyen foltokban áttetszik az ég. A kompozíció inkább kubista festményre emlékeztet, semmint a fotótörténelem kezdetére: Nicéphore Niépce camera obscurával röpke nyolc óra leforgása alatt készített fényképe ez. Kilátás a dolgozószobából: 1827. A fotográfia úttörői a kezdet kezdetén még zsalugáterek mögé rejtőzve, hosszú mozdulatlanságra felbérelt statisztákat bevonva, szemérmes magányban kísérleteztek. Miközben a képzőművészet akadémikus korifeusai gyanakvóan, lekicsinylően figyelték az első, festői aggállyal beállított műtermi aktokat, portré-dagerrotípiákat, orvosi arctanulmányokat.
Hans-Michael Koetze történelmi katalógusa az kezdetektől, a pozitivizmus szikáran pontos valóságigényétől a zsurnálfotón át a bizarr szürreális botrányáig tekinti át a fényképezés történetét. Láthatjuk az iparosodás önelégült prófétáit és áldozatait, világhírűvé vált műtermi arcképeket a korszak ünnepelt díváiról, félvilági alakjairól, Sarah Bernhardtról, Toulouse-Lautrecről, Marilyn Monroe-ról; zsánereket rőzsehordókról, mulatságba vonuló német parasztlegényekről, szabaduló Wehrmacht-katonákról; láthatjuk a legnevezetesebb haditudósítói képeket, reklámfotókat, politikai riportokat. A vizuális modernség alapképeit, ikonjait, legfontosabb szimbólumait, amelyek ma is megállítják, megdermesztik a képi világ inflációjához szokott befogadót. Ezek a képek korunk vizuális analfabetizmusára figyelmeztetnek.
Koetze alapos, korántsem népszerűsítő vagy áltudományos művet írt: minden egyes fotót részletes esztétikai elemzések, történeti háttérinformációk, alkotói életrajzok egészítenek ki. Ám előfordulhat, hogy az objektív történetének kommentárjait többen nem találják elég tárgyilagosnak. A szerző ugyanis balra húz, sokszor görcsösen erőlteti a marxista történelemszemléletet mind képválasztásaiban, mind korrajzaiban, rokonszenveiben. De ha lehet, még ennél is zavaróbb, hogy a legtöbb képet két oldalra szelték a szerkesztők a kisméretű kötetben.
(Hans-Michael Koetze: Fotóikonok. Képek és történetük, 1–2. Vince Kiadó, Budapest, 2003. Ármegjelölés nélkül.)

Bábeli bűnök
Antalóczy Zoltán a bolsevizálódó Amerikáról
Sitkei Levente

Mi történt Amerikával? Azzal az országgal, amely valaha a szabadság és a humanizmus ígéretével alkotta meg a világtörténelem legdemokratikusabb rendszerét, s aztán alig több mint kétszáz év alatt sikerült minden értékét szigorú keretek közé szorítania, a fősodortól eltérő véleményeket elfojtania, barátságos hatalomból birodalommá válnia?! A sokat szapult amerikai szabadosság a világ minden táján vírusként terjed, egyedül Amerikában szabtak neki határt. Igaz lenne az, amit Antalóczy Zoltán professzor Amerikai Bábel című könyvében ír: „A hidegháború után különös helyzet állt elő a világban, Oroszország fokozatosan amerikanizálódik, az Egyesült Államok pedig fokozatosan bolsevizálódik”?
A nagy tudású szívsebész professzor világszerte elismert hozzáértésének és nem szűnő tudásvágyának köszönhetően bejárta a földgolyót, s szakmai ismereteinek gyarapítása mellett arra is volt szeme, hogy észrevegye a társadalom apró rezdüléseit, amelyek a változást jelzik. A nyolcvanas évek előtt, amikor még nem járt Amerikában, felnézett a szabad világ vezető hatalmára s annak orvostudományára. Ám az évek során kiderült, nincs minden rendben a „szabadság hazájával”, a tudásvágy lassan elhal, ha csak a pénz irányít, a hatalom pedig megöli az erkölcsöt és a művészetet. A szerző szomorkodott Las Vegasban, ahol naponta süllyed el a brit hadihajó kalóztámadás során, s a csillogó kaszinóhotelekben megvan minden, mi szem-szájnak ingere – ám mindez álságos, talmi csillogás, amely mögött bűn és pénz van.
„Úgy véljük, a globális demokrácia békét teremt a földön, s útban vagyunk a világuralom felé. Eleinte az Isten jó oktatónk volt, de most már annyit tudunk, hogy egyáltalán nincs is rá szükségünk” – véli az amerikai paleokonzervatív elit egyik vezéralakja, Patrick J. Buchanan. Talán nem véletlen, hogy a kanadai Québec tartomány autóinak rendszámtábláin ott díszeleg a felirat: Je me souviens – Emlékszem. Mármint azokra a régi szép időkre, mikor itt még Európa volt, Amerika pedig kívül rekedt.
(Antalóczy Zoltán: Amerikai Bábel. Kairosz Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 2800 forint.)