Magyarország négerei?

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

A konzervatív programok státusának, identitásának és érvényességének alapvető problémáját mérnöki pontossággal fogalmazta meg J. Kekes a közelmúltban magyarul is megjelent alapművében: „… míg a liberális és a szocialista programok védelmében számtalan alaposan kidolgozott és erkölcsileg is elkötelezett mű íródott, addig a konzervatív programok hasonló megvédésével csupán elvétve találkozhatunk. … az ésszerűen gondolkodó és erkölcsileg elkötelezett konzervatívok hangját ritkán lehet hallani. S még ha hallani lehet is, az rendszerint valamilyen liberális vagy szocialista programra adott válasz, s nem azok ellenében javasolt másik megoldás.”
A napjainkat és jövőnket meghatározó sorskérdésekben sürgetően szükséges ama másik út (utak) okos, szakszerű megfogalmazása és lehetőség szerinti politikai érvényesítése. Az alábbiakban a magyarországi kisebbségi (különösen a cigány-) kérdés konzervatív programjának kidolgozásához kívánok hozzájárulni a gyakorlaton alapuló, a magyar és a közép-európai történelmi hagyományokból szervesen építkező s az érintett csoport társadalmi jólétét szolgáló alternatíva bemutatásával.
Sokszor elhangzik, hogy a kisebbségi kérdés politikai felkarolása hagyományosan liberális elsőbbséget élvez, ez az értékrend a cselekvések meghatározó motorja. E sztereotípiát a baloldalt széleskörűen támogató média sugallja hosszú évek óta és egyre intenzívebben. A kutató- és oktatási intézményekben szintén kizárólagos a liberálisok jelenléte, az adott szereposztás megváltoztatására vajmi kevés az esély. De az is igaz, hogy a konzervatív politikai erkölcs értékrendjében a kisebbségi kérdésnél magasabban reprezentált számos más politikai feladat. Ez a terület valóban nem tartozik hagyományosan a konzervatív politika sarkalatos kérdései közé.
Ám az Orbán-kormány ebben a kérdésben is áttörést ért el – célszerűen megújítva a hagyományt –, amikor elkészítette a Hosszú távú roma társadalom- és kisebbségpolitikai stratégia című dokumentumot. Ez a munkaanyag átfogóan kezeli a magyarországi cigány közösséggel kapcsolatos politikai teendőket. Az anyag összeállítását példátlanul széles körű társadalmi aktivitás kísérte: megfogalmazták mondanivalójukat tudományos műhelyek, érdekképviseletek, önkormányzatok, civil szervezetek, valamint független személyiségek és külföldi érdeklődők.
Az elemzések alapján levonható tanulság bizonyítja, hogy a magyar társadalomban él az igény a cigánykérdés történelmi hagyományokban gyökerező politikai kezelésére. A program megoldási javaslatai valós lehetőségeket kínálnak a népcsoport számára a társadalmi jólét szélesebb körű eléréséhez, a középosztályosodás reális feltételeinek biztosításához. Az összegzés során a tárgyalt vagy vitatott kérdések és a válaszok mellett a véleményformálók is tipizálhatók voltak. A romapolitika összetevőinek jól elkülönülő 14 csoportjából a legtöbbször említettek: az oktatás (53 százalék), a foglalkoztatás (50 százalék), a támogatások rendszere (50 százalék), az intézmények (45 százalék), az együttélés és ellenőrzés csoportjai egyaránt 35 százalékos „erősséget” mutatnak. A részletes elemzés sokszor jelentős eltérést rögzített az írásos és a szóbeli válaszok között, de tanulságos a sereghajtó problématípusok megemlítése is: az integráció átlagosan kilencszázalékos, a civil szféra és a család kérdései tízszázalékos, míg az egyházak tizenegy százalékos értékkel szerepeltek a fontossági rangsor végén.
A véleményformálók tipizálásakor vált jól láthatóvá a pragmatista (81 százalék) és a doktriner (19 százalék) csoport eltérő mentalitása mint a cigány politikai cselekvéshez kötődő programok két karakteres megnyilvánulása.
A pragmatista csoport a polgári kormányzati szándékot kritikusan támogatja. A költségvetési ráfordításokhoz erős kontrollt igényel, és a teljesítményelvűséget hangoztatja. A felelősség vonatkozásában a kölcsönösség elvét hangsúlyozza a mindenkori többség és kisebbség között, ragaszkodik a szabad identitásválasztáshoz. A kisebbségpolitikai, jogelméleti és történeti hagyományokban az európai konzervatív hagyományt követve alapvetően a jogok és kötelezettségek egyenlő arányának elvét hangoztatja.
Ez az európai hagyomány lényegében a középkorban kialakult, a jogok és kötelezettségek kényes egyensúlyán nyugvó társadalomszervezési technikákat hordozza. Ezek sikeres adaptációjára joggal büszke a magyar társadalom mint ezeréves keresztény európaiságának egyik alapértékére, szerves fejlődésének garanciájára. „Itt a kicsiny képletben… a jogoknak s kötöttségeknek számtalan változata gyökerezett meg kiirthatatlanul” – írja az európai fejlődés elmélyült szakszerűségen alapuló folyamatát bemutatva Hajnal István Az újkor története című munkájában. Többek között e „képlet” variációgazdagságának bemutatása teszi klasszikus értékűvé Bibó István, Szűcs Jenő, Imreh István és sok más magyar tudós életművét.
A pragmatikus csoporthoz tartozók elsősorban intézményekben, önkormányzatokban, segítő-közreműködő rendszerekben munkatársként vagy vezetőként dolgoznak, döntési vagy életközeli helyzetekben. Közvélemény-formáló hatásuk kevés, tevékenységük lokális körére korlátozódó.
A doktriner csoport a polgári kormányzati szándékot erős kritikával, de részben támogatja. Kizárólag a költségvetési ráfordításokat hangsúlyozza, egalitárius szellemben a segélyezések körének bővítését szorgalmazza, és e módszert tartós megoldásnak tartja. Doktriner módon mintegy a többségi társadalmat terhelő lelkiismeret-furdalásból fakadó kötelezettségre utalva csak a többség számára határoz meg másságot elfogadó, megértő követelményt. A szabad identitásválasztást jelentősen befolyásolja a pozitív diszkrimináció erőltetésével, alanyi alapon többletjogok biztosításával a roma társadalom tagjai számára – ezzel az elkülönülést, elszakadást erősítve. Ez az irányzat kisebbségpolitikai, jogelméleti és történeti hagyományaiban – az Egyesült Államok multikulturális, polgárjogi mozgalmainak adaptációjaként – a jogok feltétlen biztosításának híve, annak elsőbbségét hangoztatja.
Az Amerikában létrejött „jogkultúra” egyedülálló a modern liberális demokráciák között. Az amerikaiak szemében a jogok abszolút jellegűek, az alkotmány nem mérsékeli vagy ellensúlyozza őket a közösséggel szembeni kötelezettségek, illetve a másokért való felelősségek megjelölésével. A legtöbb európai ország alkotmányában vagy alaptörvényeiben a jogok felsorolását az emberi jogok egyetemes nyilatkozatára emlékeztető rész követi, amelynek az a veleje, hogy „mindenkinek vannak kötelezettségei a közösséggel szemben”. (Mary Ann Glendon: Rights Talk – The Improverishment of Political Discourse. New York, Free Press, 1991, 13. p.)
A doktriner csoporthoz tartozók elsősorban kutatóhelyeken, felsőfokú oktatási intézményekben dolgoznak, politikai döntéseket közvetve befolyásoló helyzetben. Közvélemény-formáló hatásuk jelentős, tevékenységüket és számarányukat sokszorosan meghaladó mértékű. Jól mutatja ezt a túlreprezentáltságot a roma kifejezés karrierje az elmúlt évtizedben a cigány rovására. Ez a jól szervezett csoport törvényekben kodifikált névhasználaton, országos intézmények megnevezésén, történelmi hagyományokon átgázolva szabályos médiaterrort alkalmazott az importált kifejezés meghonosításáért. Nem kis gondot okozva ezzel elsősorban a magukat továbbra is cigánynak érző és valló több százezer honfitársunknak. Aktivitása és arroganciája egyformán megnyilvánul a roma identitás kidolgozásának, az iskolai cigánynyelv-oktatás bevezetésének vagy akár az antidiszkriminációs törvény kierőszakolásának területein.
A véleményeket megfogalmazó tipikus csoportok elnevezésekor szándékosan kerültem a „konzervatív”, illetve a „liberális” meghatározást. Az első esetben azért, mert ez a viszony még nem tudatosan vállalt konzervativizmus, hanem a magyar társadalomtörténeti viszonyokból, a realitásból és valóságismeretből táplálkozó magatartásforma, politikai aktivitás. Természetesen a rájuk jellemző cselekvési módokból a későbbiekben kristálytisztán kidolgozható a kisebbségi (különösen a cigány-) politika konzervatív alternatívája.
A második esetben viszont már nem igaz a liberális jelző, hiszen ők ezt az értékrendet tudatosan használják multikulturális expanziójuk sikeréhez, anyagilag kitűnően jövedelmező „etnoprogramjaik” legitimálásához. Természetesen a rájuk jellemző cselekvési módokból a későbbiekben kristálytisztán kidolgozható a kisebbségi (különösen a roma-) politika ultraliberális alternatívája.
A két felfogás (way) közötti nyilvánvaló különbség mélyen történelmi, és mentalitássá rögzült. A multikulturális expanziót elemző amerikai társadalomtudósok (F. Fukuyama, M. Schlesinger, S. Huntington, Ch. Lash és mások) kutatásai alapján pontosan látni lehet, hogy Amerika Európához viszonyítva más helyzetben volt és van. Hiszen az Egyesült Államokban a huszadik században kellett megvívni a polgárjogi harcot a törvényekben deklarált faji diszkriminációval szemben! Ez a helyzet nem állt fenn Európában, Magyarországon pedig még a gyarmatosítás történelmi tehertétele sem táplálja a „fehér liberális bűntudatot”.
Ennélfogva nálunk a mindenkori többségi társadalmat automatikusan diszkriminálónak, a kisebbséget pedig ugyanígy diszkrimináltnak tekinteni – miként ezt az Egyesült Államok és honosított multikulturális, polgárjogi-megfigyelő aktivistái teszik – mind történelmi értelemben, mind az adott helyzetben tarthatatlan és elfogadhatatlan. Ez a kategorizálás legfeljebb a „többség” és a „kisebbség” közötti konfliktusok szelektív kezeléséből és interpretációjából adódó, tipikusan doktriner álláspontként értékelhető. Nem segít megoldani a kisebbségi, romakérdés valóban össztársadalmi problémáit. A Magyar Köztársaságban importált árucikk és minden szempontból életidegen a romakérdést akár „fekete-, vagy latin- vagy bármi más kérdéssé” transzponálni, és a tengerentúlon alkalmazott módszereket egyedül üdvözítőnek hirdetni. Ez a politikai program látványos konfliktustömeget örökül hagyva mára jórészt gyászosan megbukott New Yorktól Párizson át Antwerpenig. Nem utolsósorban az ott élők tapasztalata alapján és az éppenséggel liberális polgármesterek szabad véleménye szerint.
A magyarországi kisebbségpolitikában tehát a „conservative way” mielőbbi tételes kidolgozása és mind szélesebb körű érvényesítése másra és másokra át nem hárítható, a jövő évszázadok magyar társadalmának jellegét is befolyásoló történelmi jelentőségű kihívás. Nem utolsósorban a kultúránk fejlettebb földrajzi térségében sorra-rendre kudarcot vallott és valló ultraliberális gyakorlat alternatívájaként, ama kudarcok megelőzésére és elkerülésére.
E másik út európai hagyományokon alapuló értékrendjének és valóra váltásának hazai sikerei napjaink kedvező történelmi konstellációjában különös jelentőséggel, általánosítható érvénnyel bírnak, akár a ma uralkodó európai politikai elit számára is használható tapasztalatokat, a hátrahagyott konfliktustömeg kezelésében alkalmazható megoldásokat kínálnak.