Nagy Imre nem maradhatott életben

Negyvenöt évvel ezelőtt, 1958. június 16-án végezték ki Nagy Imrét és sorstársait, hogy aztán 1989. június 16-án másodszor temessék el őket a Rákoskeresztúri új köztemetőben. A Hősök terén felállított hat koporsót hatalmas tömeg vette körül, az esemény békés ellenzéki tüntetés volt a demokratikus rendszer mellett. Pozsgay Imre szavaival: „a nép átfordult az egyik oldaláról a másikra.” Az egykori államminiszterrel az újratemetés előzményeiről, magáról az eseményről és utórezgéseiről beszélgettünk.

– Ön külföldön tartózkodott az 1989. május 29-i központi bizottsági ülés idején, amikor nagy teret szenteltek a Nagy Imre-temetésnek. A hozzászólások nem nélkülözték az indulatokat és az aggodalmakat. Hazajövetele után hogyan értesült mindarról, ami a KB-ülésen zajlott?

– Az információ egyes központi bizottsági tagok révén jutott el hozzám. Burgert Róbertet, a Bábolnai Állami Gazdaság igazgatóját és Horváth István akkori belügyminisztert hívtam fel telefonon, hogy mi történt. A lényeg az, hogy akkor már, a németországi utam előtt, befejezett tényként kezeltem a nyilvános és demonstratív Nagy Imre-temetést, amelyről eleve sejtettem: nem egyszerű kegyeleti esemény lesz, hanem óriási fordulat is. Hiszen, mint később kiderült, ez volt az első olyan alkalom, amikor – mondhatnám úgy is – a nép átfordult az egyik oldaláról a másikra. Világossá tette, hogy támogatja a rendszerváltási folyamatot.

– Az újratemetés gondolata mikor vetődött fel először?

– 1988-ban, Grósz Károly amerikai látogatásakor. Az amerikai magyarok vetették fel, amire Grósz ostobán és botor módon válaszolt. Engem Püski Sándorék és barátaik értesítettek a történtekről.

– A Történelmi Igazságtétel Bizottsággal (TIB) mikor vette fel a kapcsolatot?

– A temetés előtt ők kerestek meg engem. Megegyeztünk Németh Miklóssal együtt, hogy fogadjuk a küldöttséget. Tőlük értesültünk a temetés társadalmi mozgatórugóiról. Azt is közölték, hogy az MDF vállalta a rendezőgárda szerepét, külföldi államférfiakat hívtak meg és így tovább. Mi akkor bizonyos fokig kívülállók voltunk Németh Miklóssal, mert az igazi elfoglaltságunk a politikai egyeztető tárgyalások előkészítése volt.

– Néhány mondat erejéig térjünk vissza a német útra, hiszen nem akármilyen pillanatban utazott ki és tartott odakint sajtóértekezletet.

– Német földön is volt egy-két csínytevésem… Ami a legfontosabb: 1948 óta ez volt az első alkalom, hogy hivatalos minőségben magyar államférfi Nyugat-Berlinbe látogatott. És ott, a Brandenburgi Kapu nyugati oldalánál tartott sajtótájékoztatómon lényegében azt mondtam el, amit 1988. október 26-án a hegyeshalmi határátkelőnél a vasfüggönyről. Ezek után sejtettem, hogy nem az NDK-n keresztül fogok hazajönni… Nagyon sok vezető politikussal találkoztam, Kohllal, Genscherrel, Vogellal, körutazásra hívtak a tengerparti városokba.

– Nem tartott attól, hogy „csínytevéseit” rossz szemmel nézik majd itthon, és következményei lesznek?

– A tapasztalt ember pozíciójából cselekedtem, ugyanis két olyan eseményen voltam túl, amelyért a fejemmel fizethettem volna: az egyik a már említett hegyeshalmi nyilatkozat, a másik pedig a január 28-i bejelentés 1956-ról. Úgy gondoltam, túl vagyunk azon a veszélyességi ponton, amikor a Szovjetunió még természete szerint belenyúlna a dolgokba. Egészen azért nem voltam ebben biztos, mert előtte, áprilisban volt egy incidensem Rómában. A nagyhéten találkoztam II. János Pál pápával. A találkozó után római nagykövetünk lélekszakadva keresett fel, és közölte, hogy itt van Gorbacsov politikai helyettese, és azonnal négyszemközt beszélni szeretne velem. Beszélek ugyan oroszul, de azzal az ürüggyel, hogy tolmácsra van szükségem – valójában tanú kellett –, a Rómában tartózkodó Tabajdi Csabát kértem meg, kísérjen el. A vacsora végén Jakovlev kibökte, hogy Gorbacsov elvtárs azt üzeni: mindenben Grósz Károly elvtársat kell támogatni.

– Derült égből a villámcsapás?

– Fölrúgtam a széket, és dühösen csak anynyit mondtam: végeztünk mára. Annyit azért hozzátettem, hogy úgy látszik, Bizáncnak a hatása erősebb, mint a felvilágosodásé, mert nálatok még a reformerek is szívesebben dolgoznak ügynökökkel, mint szövetségesekkel! Egyébként pedig valószínű, hogy rossz a hírszerzésetek, mert ha igazat jelentene, akkor tudnátok, hogy Grósz már régen megbukott a magyar nép szemében. Rá ne támaszkodjatok.

– Nagy Imre és társai újratemetésének nyilván voltak komoly ellenzői a Központi Bizottságban.

– Hát hogyne. Mindenekelőtt maga Grósz Károly.

– Rajta kívül kik még?

– Az a fundamentalista sötét gárda, amelyik ott maradt, kitartott mellette egészen a pártfeloszlató kongresszusig: Korom Mihály, Kállai Gyula, Apró Antal…

– Aczél György?

– Aczél nem. Ő elég gyorsan felismerte a helyzet követelményeit, és nem tett ellene. De az előbb említettek mindegyike dühödten nézte a fejleményeket.

– Tudtak-e még valamit tenni, vagy miben reménykedtek?

– Grószra építették minden reakciójukat, aki látszólag ugyan elfogadta a februári központi bizottsági ülésen, hogy többpártrendszer lesz Magyarországon, de mindent az időnyerés utcájába akart terelni; az ellenzéki kerekasztallal folytatott tárgyalásokat szét akarta zülleszteni. A másik: tőle nem volt idegen, hogy katonai eszközökben gondolkodjon, hiszen katonai bizottságot szervezett a főtitkári poszt mellé. Az akkori állampárti helyzetből ez könnyen adódott. Elmondtam neki, hogy ez kalandorság, és fatális tévedés a magyar belpolitikában katonákban gondolkodni. Távol áll a mi hagyományainktól.

– Mi volt a válasza?

– Dühös lett. Persze én ennél különbeket is mondtam neki, de mindig a Központi Bizottságra apellált, hogy az támogatja őt. Hát persze – mondtam –, mamelukok. Azt is hozzátettem az előbbiekhez, hogy ha a magyar katona tűzparancsot kap a nép ellen, előbb lelövi a parancsnokait, aztán hazamegy az édesanyjához. Így számíts – néztem a szemébe –, ha ilyen kalandor politikát folytatsz.

– Milyen volt a légkör ezekben a hónapokban a Központi Bizottságban, amikor bement egy-egy ülésre?

– A ’89. februári ülés után – ami ’56-ra való reagálás volt – egy teljesen letargikus, béna, katatóniás állapot nyomait véltem felfedezni.

– Nem adódott olyan helyzet, hogy féltek szóba állni önnel?

– Eléggé elfogyott az oxigén körülöttem, és elég bátorságra vallott, ha valaki a szünetben mellém szegődött a büfében.

– Hogyan viselte a magányosságot, a társnélküliséget?

– Volt néhány ilyen alkalmam az életben, úgyhogy már edzett voltam. Fájdalmas dolog, kétségtelen, légszomj van, és gyorsan eltűnnek a barátok, a kollégák, az iskolatársak. Ugyanakkor tudatos vállalás volt a magányosság, nem akartam a cselekedeteimmel másokat kellemetlen helyzetbe hozni.

– Az 1989. május 21-i KB-ülésről néhány megjegyzést citálunk ide: „Mindent el kell követnünk, hogy megakadályozzuk a felfordulást” (Horn Gyula). „Próbálják [a TIB – A szerk.] kialakítani együttesen azokat a feltételeket, körülményeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a legnormálisabb körülmények között – amennyire lehetséges – zajlódjon le a temetés” (Berecz János). A szavakból kiviláglik, hogy féltek egy komolyabb demonstrációtól.

– Főleg attól féltek, hogy kicsúszik az ellenőrzés és a kezelhetőség állapotából, és felkelésszerű vagy polgárháborús helyzet következik be. Ezt én sem kívántam volna, de úgy éreztem, abban a légkörben egyrészt a társadalom gondolkodásmódja, másrészt az ellenzék felkészültsége alkalmas lesz arra, hogy ne ilyen irányban mozduljon el a dolog. Grósz nem adta fel, a temetés utáni KB-ülésen még egyszer, utoljára diszkreditálni akarta Nagy Imrét a Moszkvából hazahozott KGB-s iratokkal, de nem sikerült neki. Kádárba akkor már hálni járt a lélek, és Grósz a temetésére spekulált, egy új demonstrációban gondolkodott.

– Grósz Károly élete végéig kitartott amellett, hogy Nagy Imréék rehabilitálása téves lépés volt?

– Egyre emlékszem: ő is meg Szűrös Mátyás is úgy nyilatkoztak, hogy Kádár nekik Nagy Imréről soha nem beszélt. Én meg azt mondom, hogy a Kádárral való négyszemközti beszélgetések során nem tudtam úgy fölkelni, hogy a végén ne tért volna rá Nagy Imrére. Soha, egyetlenegyszer sem felejtette el szóba hozni a személyét, pedig egy időben, hivatalomnál fogva megszaporodtak a vele való beszélgetések. Ez külön történetem. Feleségem, aki irodalom szakos tanár, és nagyon nem szerette Kádárt, egyszer arra a megjegyzésemre, hogy „macbethi figura”, azt válaszolta: „Macbeth tragikus figura; tragédiája csak annak lehet, akinek volt erkölcse; Kádárnak sose volt! Nem volt mit elvesztenie.” Végül aztán elfogadtam ezt a kíméletlen ítélkezést Kádárról, de amikor leépült aggyal megjelent a Központi Bizottság ülésén, ahol 75 percen át, döbbenetes helyzetben kibontakozott, és egy-egy lucidus pillanatában belső információkat is közölt, akkor azért úgy láttam, ezt az embert végig foglalkoztatta, tépte a gondolat, hogy mibe ártotta magát. Abban biztos vagyok, hogy Kádár jóváhagyása nélkül nem lehetett volna Nagy Imrét kivégezni! És nem fogadom el a legendát, hogy külföldi nyomásra történt.

– Egyetértünk. A baj csak az: a róla szóló könyvekben kevés szó esik arról, hogy 1956. október 25-től november 2-ig együtt dolgoztak a pártközpontban. Mi történt ott? Együtt döntöttek. A moszkvai pártfegyelemhez szokott Nagy Imre és a hazai pártfegyelemhez szokott pártfőtitkár. Mindent együtt tárgyaltak meg; a legapróbb részleteket. Ha valamit külön-külön fogalmaztak meg, először egymásnak mutatták meg. Talán ez is közrejátszott abban, hogy Nagy Imre nem maradhatott életben…

– Kádár ilyen árnyékban valóban nem élhetett. Nagy Imre nem vonta vissza a megbízatását, és magát törvényes miniszterelnöknek tekintette, ezért aztán nyomasztó árnyékként nehezedett Kádárra, aki szabadulni akart tőle.

– Egy dologra még térjünk vissza: azt mondta, hogy Kádár az önnel folytatott beszélgetésekben mindig szóba hozta Nagy Imre személyét.

– Igen. Mindig magyarázkodott, hogy nem kellett volna vesznie.

– És ön hogy reagált a hallottakra?

– Én csak rákérdeztem, hogy mi volt Snagovban. Ott volt ugyanis az utolsó tárgyalás. Erre föl elkezdte simfelni Kállai Gyulát. „Ez egy gyáva pondró – mondta –, ezt küldtem oda. De ahelyett, hogy meggyőző érveket sorakoztatott volna fel, és javaslatokat vezetett volna elő, azt mondta, amit a szekuritate akart hallani.”

– Kádár abban gondolkodhatott, hogy Kállai ugyancsak Rákosi börtönének rabviselt embere, hátha ő hiteles lesz Nagy Imre szemében?

– Igen, de Kállai ellágyult, és nem merte azt mondani, amivel használt volna az ügynek. Így magyarázta a snagovi tárgyalást Kádár. De vallom – ez csak feltételezés –, Kádárnak egy megtért Nagy Imrére sem volt szüksége. Nagy Imrének vesznie kellett. Nagy Imre ennek a tudatában gondolkodhatott, és azt is tudta, ha kitart, akkor lesz az, aki lett a magyar történelemben.

– Újfent az újratemetés. A TIB a hatalom képviselőiről is rendelkezett a díszőrségbe állításkor.

– Előadták, hogy nagy viták és tanakodás után kerestek fel minket, és kérik, hogy az Országgyűlés elnöke, a minisztertanács elnöke, továbbá az államminiszter és a miniszterelnök-helyettes legyenek ott a koporsónál. Nekünk lelkileg is fel kellett készülnünk erre, és arra is, hogy a külföldi államférfiakat fogadjuk. Az sem volt közömbös a számunkra, hogy miképpen fogadják a díszőrségünket. Bevallom, bizonyos vívódással fogadtam el a felkérést, aztán szembenézve önmagammal úgy éreztem, hogy ’56 értékelésével már megtettem a magamét, tehát nyugodtan odaállhatok.

– Mondhatjuk, hogy az újratemetés imponáló, békés, tisztelettudó volt, a szervezők jó stratégiával oldották meg a feladatot.

– Ez volt az első olyan nagy ellenzéki tüntetés ’56 után, amely a média segítségével nagy nyilvánosságot kapott. És alighanem ez volt az alapja és oka annak, hogy aztán Grósznak, minden erőfeszítése dacára, nem sikerült a Kádár-temetésből valami hasonlót produkálnia, pedig megmozgatott mindent. Többek között elhúzta a ravatalozás időpontját, hogy az emberek napokig sorban állhassanak, autóbuszok százait rendelték meg, hozták fel vidékről az aktivistákat. Ezzel nem vonom kétségbe, hogy nagyon sokan őszinte érdeklődésből álltak az utcákon, amikor a gyászmenet végigvonult a Fiumei úti temetőig, de öt perc alatt kiderült, hogy a Nagy Imre-temetés tényleg fordulatot jelentett lélekben is, társadalmi hozzáállásban is.

– A külföldi vendégeknek mi volt a benyomásuk?

– Egy dologban valamennyien megegyeztek: azt mondták, hogy Magyarország visszafordíthatatlanul a demokrácia útjára lépett. Ugyanakkor szinte kivétel nélkül óvatosságra intettek, és a Szovjetunióra gondoltak.

– A június 23–24-i KB-ülésen többen megfogalmazták, hogy a temetés túlment azon, amit bekalkuláltak. És a Szovjetunióra gondoltak.

– Ezek az óvatos duhajok valójában nem voltak tisztában azzal, amit én akkor már jól tudtam, hogy a Szovjetunió szabadulni akart kelet-európai terheitől. 1989 áprilisában, a moszkvai Szmolenszk téren Sevarnadze és Horn Gyula megállapodtak, hogy a szovjet csapatokat kivonják Magyarország területéről, és csupán technikai kérdés, mikor és hogyan bonyolítják le. Már 1988 novemberében Gorbacsov megemlítette Grósznak, hogy a magyar kormány is csináljon terveket erre vonatkozóan.

– A megállapodásról akkor nem beszélt senki?

– Nem.

– Az is elhangzott ez utóbbi KB-ülésen, hogy „túl vagyunk rajta – mármint a temetésen –, kis veszteséggel”. Többen presztízsveszteségről beszéltek.

– Ez megfelel a valóságnak. Azért érdekes a kérdés, mert a diktatúrában eltorzított nyilvánosság miatt az emberek úgy érezték, hogy a temetés a párt közreműködésével is történt. A másik, hogy június 13-án elkezdődtek a tárgyalások; nem kis részem volt abban, hogy az MSZMP küldöttsége ünnepélyesen dekralálta, egyetért a szabad választásokkal, és bármi legyen az eredmény, a párt tudomásul veszi, és a vereséget is vállalja. Ez Grósz Károly szájából hangzott el, hogy aztán a tárgyalások viszontagságos útvonalon haladjanak tovább.

– Hogyan fogadta a KB Orbán Viktor beszédét? Berecz Frigyes ipari miniszter például óvott az „elátkozástól”, mások azonban szópárbajra szólítottak fel.

– Néhányan nagyon idegesek lettek tőle. Bizonyos fokig a kontinuitást féltették az Orbán-beszédtől, a fellépésétől. Sokan abban az illúzióban éltek, hogy ha a hatalomból kikerülnek is, folytatható lesz a politikai szerepük. Némelyek igyekeztek úgy feltüntetni, hogy ez egy bajkeverő és bajkereső beszéd volt. Kétségtelen, hogy egyesek szemében a radikalizmusával megütközést keltett.

– Volt egy csoport a KB-ben, amelyik nem nyilvánított véleményt a temetéssel kapcsolatban. Ők kivárásra játszottak vagy sodródtak?

– Erre is, arra is. Ilyenek voltak például azok, akik a munkásőrség körül gyülekeztek. A KB-ülés egyik szünetében Borbély Sándor félrehívott engem és aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a tárgyalási stílusom és módszerem logikusan el fog vezetni a munkásőrség feloszlatásáig. Viszszakérdeztem: Na és, nem ez a logikája a dolgoknak? Javasoltam neki, hogy mondja el a gondolatait a KB-ülésen. Nem mondta el. Ez volt az a csoport, amelynek tagjai riadtan szemlélték az eseményeket és nem nyilvánítottak túl merészen véleményt.

– Ugyanakkor ezen a KB-ülésen jegyezte meg Horn Gyula: „…időnként az az érzésem, hogy nem kelet-európai viszonyok vannak itt, hanem balkáni, ami még roszszabb, ami alatt értem, hogy szemben mézesmázosság, vállveregetés, háta mögött pedig a legképtelenebb híresztelések, pletykák és így tovább. (…) Más a folyosói hangulat, és a beszéd és a téma is itt a teremben.”

– Az alakoskodás és az alkalmazkodás kényszere érződött. Ezt Horn jól vette észre.

– Akadt olyan személy, aki időközben megváltoztatta a véleményét? Tapasztalt ilyet?

– Tapasztaltam. És meg kell vallanom, hogy jóindulatúan szemléltem őket. Már ’88-ban, a Kádárt leváltó országos pártértekezleten egy régi bölcsességet idéztem, amelyet aztán – ahogy szokták – kiforgattak. Azt mondtam, hogy a kígyó belepusztul, ha nem vetheti le túlélt bőrét; az ember meg abba pusztul bele, ha nem változtathatja meg a véleményét. A véleményterrornál erősebb terror nincs – mondtam. Csak később ez is politikai üggyé vált, és hitelesíteni kellett a mondatokat. Nekem nem volt vele gondom, miközben a mai napig kapok gyalázkodó megjegyzéseket – ez természetes a politikai életben –, de én mindig a saját kockázatomra változtattam véleményt, mások meg azért, hogy ne kelljen kockáztatni.

– Ha naplót írt volna, 1989. június 16-án mit jegyzett volna be a lapjaira?

– Mivel nem írtam naplót, ezt most kell újragondolnom, függetlenül attól, hogy akkor is végiggondoltam az eseményeket. Egy mondat biztosan benne lett volna, hogy: Magyarországon megtörtént a fordulat! Ez nekem bátorságot adott, mások meg ettől gyávultak el.