Néma mestereink

Ha igaz a mondás, hogy a könyvek néma mesterek, akkor kétségkívül rászorulunk a jelbeszédre. A kiejtett szó inflációja idején – mikor a handabandázó bulvárpolitikusok nyomán lassan mindennemű közszereplő hajlamos sarkosan ellentmondani tegnapi önmagának – a könyvek a maguk konzervativizmusával az állandóságot jelképezik. Ha felütjük őket valahol, ugyanazt a mondatot leljük egy adott helyen, mint tegnap vagy tegnapelőtt – igaz, mindinkább elharapództak itt is a retus emlékművei, a javított kiadások. Mintha a tévedések nyomainak eltüntetése közelebb vinne bennünket az isteni tökéletességhez. Mintha emberi mivoltunkat nem éppen ez az egyeneshez simuló görbe kölcsönözné: a végtelenségig képes megközelíteni a vágyott eszményt, de teljesen sohasem fogja elérni. A könyv tagadja a gőgös internet folytonos önkorrekció-mániáját is: a teljesség formális megkísértése helyett kiragad a teremtésből egy pillanatot, egy mozgásállapotot, s csökönyösen hiszi, hogy e tárgylemezre helyezett hajszálvékony metszetben épp olyan hiánytalanul benne lüktet a világ.
Ha a könyv szakrális tárgy, akkor a könyvhét szakrális ceremónia. Szertartás, amely nem ereszt magához világias meggondolásokat. Persze a posztmodern létromlás még ezen az íratlan törvényen is képes változtatni. Hosszú heteken át méltatlan „szakmai” viták zajlottak arról, kinek van helye a Vörösmarty téren, s ki az, akinek kívül tágasabb. Mintha a Vörösmarty teret (vagy akármilyen közteret) bárkinek joga volna önhatalmúan kisajátítani. A könyves céh – erős szerepzavarról téve tanúságot – kamarának képzelte magát, s olyan jogokat vindikált magának, amelyekkel nem rendelkezik. Volt kiadó, mely dacolt a többségi ultimátummal, s akadt olyan is, amely a békesség kedvéért inkább csendben belépett. A Vörösmarty tér persze tényleg kicsinek bizonyult, a sátrak egészen a Kristóf térig értek – de hát más alkalommal akár két párhuzamos, ellenérdekű tüntetést is engedélyez itt a lágyszívű hatóság. A botrányszagú hírverés talán jót tett a könyvheti forgalomnak (bizonyos időszakokban mozdulni sem lehetett a kövezeten), mégis szomorú, ha a könyv helyett a körítés a téma. Mindig bosszant, ha a Forma–1-es tudósításokban nem a pilótákról és a járgányokról esik szó, hanem arról, hogy milyen lábbal kelt fel Ecclestone úr aznap.
Persze volt azért a könyvhéten könyv is – talán túl sok is a jóból. Néhány óra bóklászás után az embert hatalmába keríti valamiféle telítettség, szellemi csömör – pedig csupán fülszövegeket olvasott mindenféle standoknál. Olyan ez, mint pattogatott kukoricát habzsolni a moziban vagy vattacukrot majszolni a búcsúban – eltelünk vele, pedig a semmit ettük. Élek a gyanúperrel: füllent, aki azt állítja, hogy megközelítően áttekinti a zavarbaejtően gazdag termést. A másik sejtelmem az, hogy a kilószámra hazacipelt könyvek nagyobb része örökre olvasatlan marad: miután otthon szertartásosan belelapoztak, fölkerül a polcra, s legfeljebb portörölgetési kampányok alkalmával érinti őket újfent emberi kéz. Voltaképpen minden intimitásnak ellentmond a könyvheti tülekedés: az olvasás egyéni sportág, kamara jellegű tevékenység – ez meg itt sokszereplős reneszánsz színház. Nem a szupermarketek legújabb kori népvándorlásaihoz hasonlít, hanem az ősidők zsákmányszerző körútjaihoz: biztos, hogy nem tudjuk vacsorára felfalni azt a fránya mamutot, de soha nem árt, ha egy kis hústartalék mindig el van spájzolva a barlangunk sarkában.
Ráadásul a Vörösmarty téri tumultus még a székesfővárosban sem egyedi: a Liszt Ferenc téren, a Ráday utcában s újabban fenn a Várban, a Szentháromság téren is nagy tömegek vannak. Kisebb kiadók már nem is tudtak ennyi helyre embert delegálni a standokhoz: jobb híján első kötetes szerzőket kértek fel az árusításra. Majd elkészítik a mérlegeket, forintosítják a forintosíthatatlant, s az akció minden résztvevője úgy érezheti: tett valamit a magyar nyelvű kultúra végromlásának elodázásáért. Lesznek, akik arról közölnek felmérést, hogy méterben mérve Esterházy Péter vagy Bayer Zsolt előtt kanyargott-e hosszabb sor dedikálásra várván – csak a mai jó szemű Kosztolányik hiányoznak, akik képesek volnának például a mesterségesen felfújt sztárok kelletlen ábrázatát megörökíteni, akik egy álló órán át petrezselymet árultak a tűző napon.
A dedikálás szertartás jellegét azért (noha kevés haszontalanabb tevékenység létezik ennél a még oly hiú íróemberek számára) a XXI. század küszöbén átbukva is sikerült megóvni. Statikus író-olvasó viszonyt rögzít olyan korban, amikor minden mozog. Csuda tudja, miért örvend a lélek mégis a mobilis hagyománynak, mint amelyet többek között a Magyar Napló igyekszik meghonosítani. Hajózzon a magyar irodalommal! – szól a keresetlen felszólítás, aztán elindul a Táncsics a Vigadó térről, felpöfög egészen az Északi összekötő híd fölé, majd lecsorog a kivilágított Nemzeti Színházig. Közben a fedélzeten szelíd erőszakkal bemutatják az év verseit, novelláit és esszéit – csupa optimista antológiát: lám, mégiscsak van még élet a Kárpátok alatt. A hajóról megszökni nem lehet, a húzós árak miatt lerészegedni sem – muszáj hát figyelni egymásra. S ez az irodalmi hajóút, amely mögé a világ egyik legfestőibb folyóparti városa feszül díszletként (s a Duna közepéről a tehetségtelen várospolitika pusztító nyomai is kevésbé látszanak), lassan beleringat bennünket az illúzióba: noha életünkön elhatalmasodott a „perpetuum mobile” uralma, szellemi kooperációval képesek vagyunk vele lépést tartani. Ezzel a meggyőződéssel lépünk újra szárazra a langyos júniusi éjszakában, miközben ormótlan szatyrokban cipeljük hazafelé a napközben beszerzett és baráti ajándékul kapott könyveket. Tűnődve megállapítjuk: „néma mestereink” nemcsak szótlanok, de roppant súlyosak is…