Bordás Imre abádszalóki polgármester a tóparti séta közben bevallja: azt, hogy Abádszalók tavi főváros, ő találta ki jó tíz éve, ám nem lőtt vele bakot, hiszen az öböl azóta valóban a víztározóból üdülőtóvá avanzsált vízivilág központja lett. Állítását többtucatnyi program felsorolásával támasztja alá, meg számokkal is, hiszen a nyilvántartások szerint az abádszalóki öbölben fordul meg évente a legtöbb turista, több mint nyolcszázezer fő.
A szezon épp csak most indult, de a kempingben van élet. Családok, gyerekek, bográcsozó férfiak tűnnek fel a bungalók között. A kép mozgalmas, és mégis végtelen nyugalmat áraszt. Ott van mindjárt Gulyás István – becsületes foglalkozására nézve építési vállalkozó, ő vezeti a Tápéi Házasok klubját –, amint éppen marhapörköltöt főz óriási üstben. Őket elhagyva néhány lépés és rövid bámészkodás után, amivel a nemrégiben épült hárommedencés, fedett, meleg vizes fürdőt illetem, igen kellemes véletlen találkozás vár: Gyurkovics Tibor író-költő áll az egyik faházsor végénél. Nem kell különösebben nógatni, hogy elmondja, miért is van Abádszalókon. – Szép a környezet, de mégsem a táj vonz ide elsősorban, hanem Morvai László szobrászművész, meg az ő nemzetközi grafikai tábora. Olyan hangulatot teremt, ami nem enged innen elszakadni, minden évben vissza kell ide jönnöm.
Illendően dicséri még a polgármester tábor iránt tanúsított jóindulatát és segítőkészségét Morvai László is. Menne is tovább egy baráti köszönés után, aztán mégis megáll néhány percre, hiszen szíve csücskéről, a képzőművészeti táborról beszélhet. Dicséri a varázslatos környezetet, felemlegeti a Gál Imre Stúdió 29 éve működő művészeti táborainak baráti hangulatát és inspiráló alkotói légkörét, de nem állja meg, hogy a dolog anyagi hátterét némi kritikával ne illesse. – Az abádszalóki művésztelepünk három éve kezdte meg működését, s eddig minden évben kaptunk támogatást a Mobilitastól – mondja. – Idén ez elmaradt, így elmaradtak a francia és osztrák alkotótársak is. Nem baj, a legjobb barátok és segítők – a kőpálok és gyurkovicstiborok itt vannak, s ez a lényeg – summázza érzéseit.
– Öttől szoboravatás lesz – árulja el a délutáni programját a polgármester. – A táborlakók készítettek egy babaszobrot, elhelyeztük a babamúzeum falán, és most azt avatjuk. Kiderül, hogy egy nyugdíjas pedagógus szívós munkájának és a szülők összefogásának köszönhetően jött létre a kiállítási anyag, s az eredmény: itt található Közép-Európa legnagyobb, népviseletbe öltöztetett babákat bemutató múzeuma, a tényt nemrégiben a Néprajzi Múzeum is elismerte. Steigauf Józsefné – tanítótól nem szokatlanul – a baba nevelő hatásával kezdi a tárlatvezetést, azt mondja, a babázás tükröt tart a nevelő kezébe, mert megmutatja, miként bánnak a gyermekkel a hozzá közel álló felnőttek, de arra is jó, hogy a kislány a nő és az anya szerepet gyakorolja általa. A múzeum a maga háromszázötven babájával valóban lenyűgöző: különösen a szombati böjtöt jelző fehér kötényes és a hónap egymást követő vasárnapjai szerint változó tarkabarka viselet ejt rabul, mert ezt a szimbólumrendszert eddig nem ismertem. – Szép és jó ez a kiállítás így is, ahogy van, de mégsem tökéletes – mondja az egykori tanító, aki most a múzeum igen szerény tiszteletdíj mellett alkalmazott igazgatója. – A kultuszminisztériumhoz nemrég benyújtottunk egy pályázatot – tízmillió forintot szerettünk volna nyerni világított üvegtárlók beépítéséhez –, ám nem sikerült, mert magas volt az önrész, és az önkormányzat nem tudta vállalni. Nem baj, most átírom úgy, hogy kevesebből is meg lehessen csinálni – ígéri még búcsúzóul. Távozóban egy sor idős emberbe ütközöm: busszal jöttek Borsodból a babamúzeumot megcsodálni. Már a folyosón vagyok, de még hallom, ahogy Róza asszony eligazítja őket: tessék mamuszt húzni, mert a babák szabadon állnak, és az utca pora tönkreteszi őket.
Délutánba hajlik az idő, jó lenne a vizet is megnézni. Lesétálunk a partra. Tömeg van és tikkadt fű, ahogy volt tavaly, tavalyelőtt, meg azelőtt is, de a tó északi részéről felreppenő sirályok és kormoránok megintcsak elfeledtetik velem, hogy nem a nyugat-európai üdülőhelyeken megszokott selymes fű simul a lábam alá. A jetsky felbőgő motorjának zaját, az ejtőernyőt, a banánt, a vízen pattogó gumiülést húzó motorcsónak moraját nehéz figyelmen kívül hagyni. – Aki a csendet és ökoturizmust szereti, az is megtalálja, amire vágyik, meg az is, aki a vízi sportokat részesíti előnyben – próbálja leszerelni felhorgadó kritikus kedvemet Bordás Imre. – A fűről viszont sok biztatót mondani nem tudok – fűzi még hozzá, mert ez keményebb diónak bizonyul, mint a vízminőség védelme meg a hínárirtás. Utóbbi kettőben ugyanis óriásit léptünk előre, a pázsit dolgában viszont egy helyben topogunk. A strand ugyanis sohasem üres, így képtelenek vagyunk rendes füvet nevelni. Van más gond is, a polgármester szerint sokkal feszítőbb. Kerékpárutat kellene építeni, meg kellene oldani a tavat körülvevő húsz település szennyvízkezelését, komplex fejlesztési program szükséges, meg külön sor a költségvetésben, hogy éves szinten biztosan számíthasson a térség pár milliárdra a legégetőbb fejlesztésekhez.
A grandiózus tervek koordinálására szervezet már van – néhány hónapja megalakult négy megye részvételével a Tisza-tavi Regionális Fejlesztési Tanács –, ám finanszírozható tervek még nincsenek. Majd az is eldől, hogy csupán sóhivatal-e az új szervezet.
origo.hu
Újabb osztrák útzár lehetetleníti el a magyar ingázókat
