Egy takarékos ember

Egy érdekes hír a Napi Gazdaságból: az idén várhatóan 904,3 milliárd forint lesz az államháztartás hiánya, amely a bruttó hazai termék 4,8 százalékát teszi ki. A költségvetés deficitje meghaladhatja a 623 milliárd forintot, ami jóval magasabb, mint az előzetesen tervezett összeg. A Pénzügyminisztérium más területeken is jelentős romlással számol, és ne feledjük el, hogy még nagyon messze van az év vége.
Ismeretes az is, hogy a gazdasági növekedés üteme jelentősen lelassult, az ország versenyképessége romlik, és veszedelmesen növekszik a belső adósságállomány. A már eddig is robusztus adóterhek 2004-től tovább dagadnak, holott a jelenlegi koalíció pártjai tavaly még adócsökkentést ígértek. Az energia- és élelmiszerárak emelkedése szintén joggal kelt szorongást mindenkiben.
Tegyük hozzá, hogy eddig csak a jéghegy csúcsáról beszéltünk. Mert tökéletes homály övezi azt, hogy az áprilisi népszavazás óta mit tett a kormány azért, hogy felkészítse a polgárokat az európai uniós tagság következményeire. Nem tudjuk, milyen következményekkel jár majd a nemzetgazdaságra az a privatizációs hullám, amelyet a kabinet tervez. Mint ahogy az is rejtély, hogy igazából kikre is bízzák a polgárok a megtakarításaikat. A K&H Equities brókerház botránya óta nehéz elhinni, hogy egy nagybank automatikusan garantálja a magasan kvalifikált szakembereket, hogy aztán a becsületről már ne is beszéljünk.
Igazából ez a valódi jéghegy, hogy a korábbi példánál maradjunk. Sokáig megvolt az az illúziónk, hogy a rendszerváltás óta azért érvényesülnie kell annak az elvnek, hogy ahová egy felsőfokú végzettségű ember kell, megfelelő szakértelemmel, oda az is kerül, nem pedig egy vörös párttagkönyves villamoskalauz, mint a Rákosi- és a Kádár-rendszerben. Azt hittük, hogy a vagyonunkat és a titkainkat olyan emberek kezelik, a gyermekeinket olyanok nevelik, a jogrendet olyanok garantálják, akik hosszú tanulás és tapasztalatszerzés után kerülhetnek magas pozíciókba.
2002 tavasza óta azonban valami megváltozott. Az újságírást a Zsanettek, a politikát az érettségizett Gál J. Zoltánok és Teleki Lászlók, a tőzsdét pedig a Kulcsár Attilák lepték és lepik el. Ha valaki meggyőzően tud bohóckodni az agyonfizetett tévémogulok kamerái előtt, ha elegendő szocialista és egyéb baloldali VIP-embert tud felsorakoztatni az ismeretségi körében, vagy urambocsá’ valakinek a fia (unokaöccse, férje, barátnője stb.), akkor szinte korlátlan érvényesülési lehetőséget kaphat. Írhatnak róla a bulvárlapok, és kezet foghat valamelyik Szonda Ipsos-kedvenccel. Mannaeső is hullhat az ölébe, dévaj mulatozások része lehet a gazdagságot fitogtató pesti éjszakában – természetesen VIP-asztaltársasággal –, és mindennek betetőzéseként részese lehet a Medgyessy-korszakot meghatározó szent rituálénak, a méregdrága nyaralásnak.
Ma ez a divat. Takarékosságról és gyermekeink jövőjéről hirdetni az igét, előkészíteni minden idők egyik legbrutálisabb megszorító csomagját, majd beülni a VIP-lovagrend státusszimbólumának számító autócsodába, és irány a Cote d’ Azur. Esetleg Ibiza, Varadero vagy éppen Olaszország. Horvátország nem jöhet szóba. Oda alantas középosztálybeliek járnak, arról nem beszélve, hogy nemrég még diktatúra volt arrafelé, amit mi más bizonyítana, mint hogy Orbán Viktor is eljutott egyszer a déli szomszédunkba. Vitorlázott, napozott, és aztán – a baloldali sajtó szerint – módszertani tanulmányokat végzett Franjo Tudjman elnöki korszakát elemezve, hogyan kell félelembe taszítani a huszonhárommillió romántól rettegő Magyarországot.
Kapott is rendesen fanyalgást a polgárok miniszterelnöke, pedig még véletlenül sem árvíz vagy áremelkedések idején jött rá a pihenhetnék. Ha baj volt, akkor mindig a gáton volt, valóságos és képletes értelemben is. Nem kellett médiaguruk egész sorát mozgósítani, hogy hollywoodi producereket megszégyenítő ügyességgel hitessék el a való(di) világ polgáraival: a kormányfő a helyén van, bármikor elérhető, különösen, ha az ország bármely részén krízishelyzet alakul ki. A válságkezelő intézkedések megfontolt és megnyugtató kommunikációjára pedig azért nem volt szükség, mert akut gazdasági probléma nem akadt. Pedig a délszláv háborútól kezdve a világgazdasági recesszióig épp elég csapdahelyzet leselkedett az előző kormányra. Igaz, hogy a béremelések nem követték sokáig a gazdasági növekedés ütemét, de a mindennapi élet kiszámíthatóbb volt, nem kellett megszorító csomagok fenyegető árnyékában élni, és érdekes módon egyetlen multinacionális cégnek sem jutott eszébe, hogy elhagyja az országot. Még a költségvetést megterhelő Széchenyi-terv, a magyar modell is működőképesnek bizonyult, az államháztartás egyetlen spektrumában sem alakultak ki kezelhetetlen problémák. Pedig emlékezhetünk rá, 2002 tavaszán, a választási kampányban már megindult az osztogatás, de mindez nem fenyegetett azzal a veszéllyel, hogy elfogynak a hosszú távú tervezéshez nélkülözhetetlen tartalékok. És nem fenyegetett az a veszély sem, hogy kilenc hónappal az EU-tagság előtt megismerjük azt a Mozambikban sem túl gyakori érzést, hogy az államkassza – ha csak néhány órára is – egyetlen fillér nélkül marad.
Az Orbán-kormány idején fele annyi mainstream-közgazdász (copyright Békesi László) sem volt a kabinetben. Hasonló arányok jellemezték a nyaralásokat és bizonyos mértékig a külföldi kiküldetéseket is (pedig az FVM máig emlékezetes vezérkara keményen rontotta az átlagot). Érdekes módon mégis élhető volt az ország.
A jelenlegi koalíció politikusait más fából faragták. Ők a jelek szerint keményen megdolgoztak a duplájára emelt fizetésükért, ezért dukál nekik a pihenés. Emelkedik a villamos energia ára? Növekednek az adók? Elhalasztódnak a törvény szerint járó 13. havi és 53. heti kifizetések? Értetlenül szemléli mindenki, ahogy elkezdik a zsebeket kiüríteni. És elvárnák az emberek, hogy ha már a rendszerváltás óta első ízben egy pénzügyi szakember ül a miniszterelnöki székben, legalább vegye magának a fáradságot, és magyarázza el a köztársaság tízmillió ingerült polgárának: miért van ezekre a megszorításokra szükség, és mi az oka, hogy mindezen döntések szöges ellentétben állnak az egy évvel ezelőtti ígéretekkel? Ki a felelős a helyzet romlásáért? Miért kell megint áldozatot vállalnunk? Ki volt az, aki hazugságokkal tömte tele az emberek fejét, egy látszatvilágot teremtve?
– Istenem! – sóhajt fel talán ebben a pillanatban valahol odafönt Antall József, visszaemlékezve a törvénytelen taxisblokád utáni „pizsamás” interjújára. – Bár nem voltam közgazdász – folytatja –, de azt tudtam, bármikor eljöhet a perc, amikor egy felelős miniszterelnöknek meg kell szólalnia, és föl kell tárnia a tényleges gazdasági helyzetet. Mert az állam polgárai ezt igénylik.
Nem lehetne követni a példát, tisztelt Medgyessy Péter?