Én nem tudom...

Én nem tudom, önöknek is szembetűnt-e, hogy a magyar politikában kissé összegabalyodtak a frontvonalak. Az egész már-már egy gubancos horgászzsinórra emlékeztet.
A legszervezettebb, ha nem is a legnyugodtabb erő, a balliberális tollforgatók jelesei (akik mindig kötelékben repülnek, mint a seregély) olyanokat fogadtak szívükbe, akiket nem is oly rég mélyen megvetettek; exfasiszták és gyakorló horthysták jutnak nyilvánossághoz és pártfogó jóindulathoz. Publicisták, akik hajdan a magyar demokrácia atyját, Göncz Árpádot gyalázták, ma Orbán Viktor veszedelmes tudatalattijában búvárkodnak. A jobboldali héják és galambok összeakasztották a csőrüket, de nem csókot, hanem kemény ütéseket váltanak. Már-már én magam sem tudom eldönteni hezitáló és engedékeny modoromban, hogy ki kicsoda, ki a barát és ki az ellenség, mely megközelítés a helyénvaló, ki szolgálja megfelelően az úgynevezett konzervatív nemzeti értékeket s ki tolja a szocialisták szekerét.
Persze a szekértoló kifejezést használni eleve helytelen, hiszen itt általában inkább a saját szekér tudatlan fékezéséről van szó, akárki legyen is az, aki ezt teszi.
Engedjék meg nekem, hogy hosszabb idő után ismét a Bölcsességek könyvéből idézzek, jelezvén, hogy nincs semmi új a nap alatt. Bölcs Salamonnak tulajdonítható az alábbi mondás: „Jó szívvel adja a verést, aki szeret, ám az ellenség csókja veszedelmes.” Salamon kétségkívül ragyogó államférfiú volt, a zsidó állam uralkodásának idején élte fénykorát, s nemcsak vezetni tudta népét, hanem értett a szóhoz is. (Gondoljunk bele, vajon a mi szintén kiváló Péterünk meg tudná-e fogalmazni mondjuk az Énekek énekét.)
Mármost a jó szívvel adott verést illetően nekem vannak bizonyos kételyeim. A hatalmon lévők általában nem örülnek a verbális verésnek, amit kritikának is nevezhetünk. Van egy olyan érzésem, hogy maga Salamon se szerette volna, ha valamely próféta a legjobb szívvel a szemébe vágja, miszerint ezer feleség kissé sok lesz netán. De az ő idejében olyan jól mentek a dolgok, hogy próféciákra nem volt szükség, lényegében mindenki egyetértett abban, hogy a bölcs király istennek tetsző dolgokat cselekszik. Ez bizonyos értelemben rokon a mi helyzetünkkel. Balliberálba oltott prófétáink nem találnak kivetnivalót miniszterelnökünk beszédében és tetteiben, ha valami rosszat, elrettentőt keresnek, visszanyúlnak a közelmúltba, amikor bizonyos Orbán Viktor az uralkodó szellemnek nem tetsző módon triumfált. Egyszóval a hosszú éveken át jeremiádákat zengők ma nem adnak a hatalmon lévőknek se jó, se rossz szívvel verést.
Nem tudom, minek tekintsem például azt, amit Orbán Viktor visszamenőleg kap azoktól, akik – úgy tetszett – hosszú ideig azonos elveket vallottak vele, legalábbis nem fújtak egy követ a szocialistákkal. Szerető szívtől származik-e minden bírálat, amely őt éri?
De ez csupán a salamoni bölcsesség első fele. A másik úgy hangzik: „…az ellenség csókja veszedelmes.” A szocialistaközeli vagy azzal összenőtt sajtó egy idő óta teret ad olyanoknak és dicsér olyanokat józan bölcsességükért és mértéktartásukért, akik néhány évvel ezelőtt még a nemzeti szörnyetegek közé tartoztak. Neveket most ne említsünk, nyilvánvaló, hogy kikről van szó.
Közbevetve a következőket kívánom itt megjegyezni: aki ismeri az írásaimat, tudja, hogy nem tartozom az úgynevezett radikális közírók közé, sőt az sem biztos, hogy magát a radikalizmust helyeslem. Ennek ellenére soha egyetlen csókot nem kaptam az „ellenségtől”. Nyilvánvaló, hogy engem csókolgatni hatástalannak látszik. Amikor például múlt év december 14-én, az irodalmi Nobel-díj átadásakor az egész jobboldali sajtóval ellentétben a legnagyobb elismerés hangján írtam Kertész Imréről, az Élet és Irodalom egy kis glosszában csodálkozva „megdicsért” ugyan, de abbéli gyanújának is hangot adott, hogy empátiám netán merő képmutatás és sumákolás.
Azt állítom tehát, hogy a szocialista keblű sajtó pontosan tudja, mi válik a párt hasznára. Amikor úgy látta jónak, közölte Lovas István „véralgebráját”, most pedig nemrégiben Debreczeni Orbán-elemzését. A közlés szerintem mindkét esetben tudatos szándékból eredt. De igazából nem róluk van szó.
Hogy előbb-utóbb elgondolkodnak-e azok a „nemzeti politikusok”, akik sok csókot kapnak az „ellenségtől”, én nem tudom…