Hídavatás Laci bohóccal

A szekszárdi hidat az Orbán-kormány idejében tervezték, a javát akkor építették, az SZDSZ mégis úgy tesz, mintha övé volna az érdem: múlt pénteken verekedős, ingyensörös bulival ünnepelt, és megtévesztette a népeket. A Duna két partján lakók azt hitték, másnaptól övék a híd. De nem az övék, egy őrző-védő csapat állja útjukat péntekig, addig, míg az átadó Medgyessy Péter meg nem jelenik.

A szekszárdi Duna-híd elkészült. Pénteken átadták, az átvevők rendben találták, s péntek óta összeköthetné a két partot, de nem köti. Civil embernek nincs helye rajta, de használhatjuk bátran a közhelyet: az adófizetők ki vannak róla tiltva, egy különleges adófizető ugyanis, a magyar miniszterelnök még egy hétig nem nyitja meg. De legyünk korrektek: az ünnepélyes ceremóniát valóban július 4-re tűzték ki, csakhogy előtte történt valami. Az SZDSZ népünnepélyt rendezett az átadás örömére, s ez csúnyán megtévesztette a népeket.

Az ünnepség meghívóján a híd fényképe alatt hatalmas betűkkel a TNT együttes neve szerepel. Ez kicsit elborzasztja az embert. A TNT rövidítés a trinitro-toluolé, közismert nevén a dinamité. Ha tudjuk, márpedig tudjuk, hogy a bulit a Szféra nevű rendezvényes cég bonyolította, akkor minden világos. Ez a cég futtatja, pontosabban: dübörögteti minden SZDSZ-es rendezvény színpadán a Pa-dö-dő hölgyduót, ez dobálta a választási kampány idején olcsó slágerek sztanioljába csomagolva a polgári kormányra a sarat, s most ez a csoport aknázza alá annak örömét, hogy hetvenhárom év után új híd áll a Dunán. Az aláaknázás megfontolt és szándékos. Azért volt rá szükség, mert a hidat az Orbán-kormány idején tervezték, akkor építették, és ezt mindenki tudja.
Mi a teendő ilyenkor? Ki kell sajátítani. És az ötszázalékos SZDSZ kihasználta a hídavatásban rejlő lélektani előnyöket. Úgy tett, mintha őt illetné a babér. Jogcímet érzett erre, mert övé a közlekedést irányító tárca, övé a szekszárdi polgármester, nem beszélve Demszky Gáborról, bár nála a helyzet fordított, egy időben az egész SZDSZ-t érezte a magáénak.

Hogy kerül a csizma az asztalra? Mit keres a szekszárdi híd tövében a budapesti főpolgármester? Eddig úgy tudtuk, éjt nappallá téve építi a 4-es metrót, alagutakban bujkál, kezében stopperrel időt mér a villamoson. De lám, jut ideje emellett arra is, hogy eljöjjön Szekszárdra, kiállítást nyisson a városházán, tapsokat arasson a híd lábánál, és eligazítsa a népeket az ingyensör irányába. Erről majd még beszélünk, egyelőre taps, kérem, álljanak félre, a főpolgármester úr siet vissza Pestre, a tömeg szétnyílik, a tömeg összecsukódik, Demszky Gábor balra el.
De hát hogyan is volt ez a népünnepély?

Olyanformán, hogy hetekkel korábban két szekszárdi férfiú, az ügyvéd Dobos Béla, meg a rádiós Forró Lajos bekopogtak a polgármesterhez: mi volna, ha a hídavatás kapcsán megrendeznék a Duna menti városok polgármestereinek találkozóját, a környékbeliek örömére pedig valami ünnepélyt. Ó, ez remek ötlet, kapott utána a polgármester, és nyomban továbbfejlesztette. Úgy gondolta, belevonja az építésben részt vevő cégeket. Nem véletlen volt a gondolat. A cégek vezetői jelezték: örülnének, ha a polgármester összehozná őket az SZDSZ vezető köreivel. Ne vesse meg őket senki ezért, végtére meg kell élni, s akié a hatalom, azé a pénzes tarisznya, még ha csak öt százalék erejéig is. Ez már csak természetes, jelezte Kocsis Imre Antal, s viszonzásul csupán csak egy aprócska szívességet kér: csináljanak valami ünnepséget, amolyan hídavatót, amelyre meghívhatjuk a miniszter urat, a főpolgármester urat, de ne kerüljön sokba, huszonnyolc- milliócska elég lesz. A cégek vezetői bólintottak, rendben, hozzuk a pénzt.

Nem sejtették, hogy ez a huszonnyolc- millió sok baj okozója lesz. Merthogy a város SZDSZ-es krémje egy kicsinykét meg akart takarítani. Tízmilliót. Uram bocsá’, talán még tizenötöt is, amit majd okosan felhasználnak másra. Fő a takarékosság, Tónikám. És elkezdődött a huzakodás. És folytatódott. És nem akart véget érni.
A miniszter egy napon megunta, hogy azok ott lenn Tolnában annyit amatőrködnek. Még a végén pocsékba megy az a huszonnyolcmillió, vagy ami lényeg: meghiúsul az SZDSZ bonvivánjainak fellépése. Állj, mondta, majd mi. És itt bújt elő a semmiből a Szféra, mint drága és hűséges rendezvényiroda, így tették közhírré, hogy a híd két oldalán a poharakba ingyensört fognak mérni, a tányérokba pedig ingyengulyást, ez kijön abból a huszonnyolcmilliócskából, urak, csak még hozzáadódik az általános forgalmi adó, ezt még kéretik mellé rakni.
Így esett, hogy az ízlésére oly kényes SZDSZ ugyanazokkal az eszközökkel élt a híd tövében 2003. június 28-án, amitől tagsága a hetvenes években hányni tudott volna: ingyen ez, ingyen az, csak jöjjenek, csak tapsoljanak, mindegy ki tapsol, és mindegy miért, ugyanúgy egy szavazat a részeges bakteré, mint a Széchenyi-díjas professzoré.

Így esett, hogy azon a napon vitték a hírt Paksra és vitték Bonyhádra: emberek, ingyensört mérnek a szekszárdi hídnál Demszkyék. A buszpályaudvarról félóránként ingyenjáratok vitték a száraz torkúakat, tumultuózus jelenetek játszódtak le este felé, miként a helyszínen is, mivel csak két sörcsap működött, és szomjas volt a nép.

A nóta, a lézershow, Laci bohóc és a hózentrágeres bungee jumping múltával, és a sötétség beálltával kitört a balhé: a beingyensörözött honfiak összeverekedtek, a környékbeli őrsökről kellett rendőröket hívni, hogy szétválasszák őket. De erről Csillag, Demszky, Böhm és a többiek már mit se tudtak. Ami számukra fontos volt: a beetetés megtörtént.

És most nézzük azok szemével a történteket, akik számára a híd nem színpad. Nekik a híd az emberi lét ugyanolyan fontos része, mint a ház, az asztal, az ágy, a kert – hiszen ezeken nyugszik mindennapjaik világa. Erre a napra sokan legjobb ruhájukat vették fel, egy öregember unokáját kézen fogva állt a járdán, s mikor átértek Szekszárdról a túlpartiak, levette kalapját, és azt kérdezte az egyiktől: „Mögjöttettek?” Ő és még nagyon sokan hitték, hogy másnaptól övék a híd, járhatnak rajta, de hamar kiderült, nem így van. Vasárnap betoncölöpök állták el az útjukat, és őrző-védő emberek, akik egy furcsa helyzet hálátlan szereplői lettek.
A híd műszaki átadása általában azt jelenti, hogy az állam mint megrendelő átveszi a munkát, és attól fogva ő a tulajdonos. Itt másként történt. Az állam 28-án átvette, majd váratlanul ismét munkaterületté nyilvánította a hidat, a műtárgyakat, s egyúttal visszaadta megőrzésre a kivitelező cégeknek. Azoknak kellett embereket fogadni, hogy hessegessék el, akik a túlpartra igyekeznek. És ők elhessegetik őket. Majd akkor lehet járkálni,
amikor Medgyessy ideér, mondták.

Így fest a balliberális koalíció hídátadási hadművelete. Először lejön az ötszázalékos párt, és szocialista stílű ingyencirkuszt rendez, majd következik a szocialisták miniszterelnöke, és kegyeskedik egy héttel később liberális leereszkedéssel megnyitni a hidat.
Hol van itt a nép fia, akinek annyi mindent ígértek?
Kordonon kívül, mint húsz meg harminc éve, mert ők úgy tanulták, addig jó, míg azok ott vannak, ők pedig itt, ahol vissza lehet szedni a kiosztott pénzeket, és le lehet aratni a másnak járó tapsokat.
Míg el nem felejtem, tegnap a polgári erők is megtartották a maguk ünnepségét. Nem osztottak ingyensört, nem állították ingyengulyásért sorba az embereket. Egyszerű, fegyelmezett összejövetel volt, énekkel, tárogatószóval, Orbán Viktor beszédével.

Nem ment simán.
Az összejövetelt tilos volt ott tartani, ahol az SZDSZ tartotta, mert az állami terület, nem lehetett azon az úton megközelíteni, ahol pénteken, mert az még nincs átadva. Az ünnepelni vágyóknak úgy kellett odasettenkedniük, mint tolvajoknak: kerékpárral a Sió-gáton, ladikkal a folyón át, s ide tartozik még, hogy Koltai Tamásnak, a Fidesz megyei elnökének csak reggel jelezték, a színpadot, amit a helyszínre kért, váratlan okok miatt nem tudják szállítani, és a nemzetiszín zászlókkal is hirtelen gond támadt – akadtak gáncsot vető lábak.

Nem számított. Ami számít, az emberek arcán szétáradó józan öröm, s a híd, ami elkészült Szekszárdon, és ott áll a Duna fölött.