Kettős mércével mérve II.

Képzeljük el, hogy 2001-et írunk, a kormányrúdnál Orbán Viktor, az ellenzék vezére pedig Kovács László. Képzeljük el, hogy a Magyar Nemzet címlapján egy aláírás nélküli áldokumentum lát napvilágot, amelyben az alig néhány napja elhunyt Vásárhelyi Miklós azt üzeni a túlvilágról, hogy Magyarországon minden bajnak okozója az SZDSZ, holtversenyben a Soros Alapítvánnyal – milyen harsány kórusban követelné másnap a Népszabadságban negyven baloldali értelmiségi az arcátlan hamisításért felelős főszerkesztő haladéktalan lemondását, továbbá szurokban és tollban való meghempergetését.
Képzeljük el, hogy Deutsch Tamás lízingel egy darabot az egyik szögletzászló környékén a Népstadion gyepéből, majd az okvetetlenkedőknek büszkén azt mondja, hogy ő jogszerűen és erkölcsösen képviselte saját cége érdekeit – milyen elemi felháborodás volna a még nem teljesen kihalt Köztársaság téri objektumban.
Képzeljük el, hogy a közlekedési csomópontokat ötszáznyolcvan narancssárgába öltözött, zsenge életkorú Fidelitas-aktivista szállja meg, akik passzív rendőri segédlettel A kormányzat fényes sikerei, az MSZP alávaló rágalmai című brosúrákat osztogatnak a békés járókelőknek – milyen szókimondó publicisztikát kanyarítana ebből Dési János, hogy ez a militáns, velejéig antidemokratikus jobboldal már megint utcára viszi a politikát; s megkérdőjelezné egyúttal a közéleti dadaszerepet vállaló Pintér Sándor belügyminiszter szakmai alkalmasságát is.
Képzeljük el, hogy a Fidesz minden gátlás nélkül, egyik napról a másikra lenyúlja az SZDSZ szabad madaras pártlogóját, s miközben új emblémáján a V alakban nyomuló ragadozó darvak úgy jönnek, mint akik mennek, ezt az őrületet elnevezik Csapatjátéknak – milyen önfeledten karikírozná ki Geszti Péter (akkor a politikától még definíció szerint meg nem csömörlött) óriásplakát-kommandója, hogy lám, mi lett az egész pályás letámadásból; s nem mulasztaná el azt a képzettársítást sem, hogy ezek a kötelékben repülők olyanok, mint az oroszok ötvenhatban: ők is azt mondták, hogy mennek, pedig jöttek.
Képzeljük el, hogy egy többmilliárdos kormány közeli pénzmosót többhetes telefonlehallgatást követően Demeter Ervin az osztrák határig kísértet, majd jó utat kíván neki – miként kommentálná ezt a gyanús előzékenységet a parlamentben a patyolattiszta lelkületű, harag és részrehajlás nélküli Tóth András.
Képzeljük el, hogy a maffiaellenes főnyomozó önszorgalomból Stumpf István kancelláriaminiszternek jelentget – milyen meszkalinmámoros szerkesztőségi cikket rittyentene ebből a Mátyás királynál is igazságosabb Magyar Narancs.
Képzeljük el, hogy Lovas István pornográf regényben dolgozza fel szerelmi életét Vágy az ágy után címmel, saját nevén szerepeltetve a zaftos cselekményben hites feleségét is, hogy magánéletéről ne csupán Kenedi János folytatásos tényfeltáró szociográfiájából értesüljenek a tabukat nem ismerő liberális olvasók – milyen gunyoros megjegyzéseket tenne erre az orbitális szereptévesztésre a Metró újságban a bölcsesség kútfője, a polgári mértéktartás etalonja, a rádióelnöki ambíciókat dédelgető Bolgár György.
Képzeljük el, hogy Toller László hárommilliós sajtópert nyer, mert mégse volt igaz, hogy a pécsi nagyállomás előtt prostituáltak orális szakszolgáltatását vette igénybe – milyen vehemenciával követelné címlapon a szocialista polgármester szentté avatását a Blikk című morálfilozófiai napilap.
Képzeljük el, hogy egy sajtóhír alapján Orbán Viktor nyilvánosan kijelenti: ha igaz, hogy Fónagy János közlekedési miniszter keresztbe tesz az autópálya-építésnek, hétfőtől repül; de ha nem igaz, akkor a hírt közreadó újságíró repül – miként hördülne fel egy emberként a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, hogy a regnáló miniszterelnök végrehajtó hatalmával visszaélve bele akar avatkozni a független magyar sajtó humánpolitikájába.
Képzeljük el, hogy Orbán Viktor ezrével pecáz ki Stepan Mesic horvát államfő társaságában védett halakat a Duna–Dráva Nemzeti Park holtágaiból – hány greenpeace-es aktivista bilincselné magát a miniszterelnöki rezidencia kerítéséhez.
Képzeljük el, amint Kövér László azt mondja a Nap-keltében, hogy a Fidesznek meg kell szabadulnia a kollégiumi nómenklatúrától – milyen falrengető poénokat mondana Lujza az ő urának, Benőnek R. Székely Julianna vizuális bravúrszámba menő televíziós jegyzetében.
Képzeljük el, hogy a lavírozóművész Verebes István nyilvánosan bocsánatot kér Grespik Lászlótól – hogyan rúgnák ki két lábbal a balliberális Heti Hetesből.
Képzeljük el, hogy Orbán Viktor a Hősök terén bejelenti a jóléti államok alkonyát, holott minket még be sem engedtek a jóléti előszobába – milyen frappáns történelmi előképekkel állítaná párhuzamba ezt a népszerűség-hajhaszó kommunikációs fogást az asszociációbajnok Váncsa István.
Képzeljük el, hogy a polgári kormány gyermekközpontúnak hirdeti magát, miközben megvonja a családoktól a gyermekek után járó adókedvezményt – hogy felfigyelne erre a Figyelő.
Képzeljük el, hogy a polgári kormány október 23-ra előre meg nem határozott célokra le akarja foglalni az összes fővárosi Duna-hidat, továbbá rendhagyó történelemóra címén vurstlivá alakítani az emlékezetes sortűznek helyet adó Kossuth teret – hogyan tiltakozna Mécs Imre, az egyetlen hiteles ötvenhatos veterán.
Képzeljük el, hogy Gerő András helyett Schmidt Mária talál olyasmit mondani, hogy „a kormány nem akar homogén gyűlöletfelületet” – mit hozna ki ebből a gyűlöletbeszéd kérdésében fölöttébb kompetens alkotmányjogász, Halmai Gábor, rámutatva, hogy a homogén és heterogén jelzők helyett a kormányoldal által beismerten létező hivatalos gyűlöletfelületre kell fókuszálni.
Képzeljük el, hogy a polgári kormány (miután rásózta a cégre öszszes raktáron lévő eladhatatlan postástáskáját és bezáratott hatszáz falusi postahivatalt) privatizálni akarja a Magyar Postát – miként mutat rá nosztalgiázva Mester Ákos az állami főpostás üresen maradt székére.
Képzeljük el, hogy Kis János filozófus valamilyen apropóból cikket ír a heti sajtóba Orbánnak mennie kell címmel, majd Orbán Viktor esztendő múltán negédes kormányfői köszöntőlevelet intéz Kis Jánoshoz kerek születésnapjára – micsoda felháborodással ostorozná Avar János a Washingtonban is példátlan politikai cinizmust.
Képzeljük el, hogy Mikola István úgy vezeti be az ápolási díjat, hogy érintetlenül hagyja az ápolónők jövedelmét – hogy fortyogna a polgári kormány szociális érzéketlenségén az egyéves szavatosságú Csehák Judit.
Képzeljük el, ha nem Kovács László, hanem Pokorni Zoltán talál olyat mondani, hogy pártja nem közvélemény-kutatásokat, hanem választásokat akar nyerni – hány internetes topikot nyitnának a baloldali csetelők Savanyú a szőlő címmel.
Végül képzeljük el, hogy miközben Göncz Árpád, Václav Havel és Lech Walesa közösen azt üzenik Fidel Castrónak, hogy „ma a demokratikus világ felelőssége a kubai ellenzék képviselőinek támogatása, függetlenül attól, hogy a kubai sztálinistáknak meddig sikerül még kapaszkodniuk a hatalomba”, Orbán Viktor elmegy Varaderóba üdülni, mert ott olyan fenemód finomak a koktélok. Van azért olyasmi, amit a legmegveszekedettebb kettős mércével sem lehet elképzelni.