A hétéves Deni Kantajev élete a háború viharában kezdődött. Így aztán aligha meglepő, ha néhány hónapos korában jelentkeztek nála az első rohamok. A kisfiú máig rosszul alszik, sokszor ok nélkül felsír, s nem akar elmenni az édesanyja mellől. Házukat még 1999-ben rombolta le egy bomba, nem sokkal később pedig édesapja is eltűnt. Lelkében és emlékezetében ott élnek a robbanások, a nagymama halála, s játékautói után kutatva naponta visszajár a romokhoz. Gyakran álmodozik arról, hogy a szerencsésebb sorsú gyerekekhez hasonlóan csokoládét és banánt ehessen. S hogy a háború mennyire deformálta a gondolkodását, arról hűen árulkodnak a következő sorok. „Ha nagy leszek, pinceépítő leszek. A pincék ugyanis nagyon fontosak az emberek számára, hiszen ott nem érik őket a repeszek…”
A 12 éves Aszlambek Ediszultanov évekig egy ingusföldi menekülttáborban élt, s szintén azok közé tartozik, akik szinte mindenüket elveszítették. „Régen Csecsenföld gyönyörű volt – írja. – Hegyek, fák, zöld mindenütt. Az emberek tiszta levegőt szívhattak. Ma azonban nem lehet ráismerni a hazámra. Minden romokban hever.” Rumissza Nazarova két évvel idősebb nála, s szintén megható szavakkal idézi a virágos, napfényes, gyermekek zsivajától hangos Groznijt. Mindez régen volt, Rumissza azonban úgy érzi, mintha újraéledne a város. „Ennek ugyan még csak apró jelei vannak, de nagyon remélem, egyszer eljön az a nap, amikor sétálhatok azokban a parkokban, sétányokon, amelyekre már inkább csak anyám elbeszéléseiből emlékezem” – fogalmaz. Eliza Tutajeva szavaiból szintén a normális élet utáni vágy cseng ki, amikor arról mesél, miként töltötte távol Csecsenföldtől a nyarat. „Falun voltunk. A kertben almát ettem, kijártam a folyóra. A víz meleg volt. Ebéd után számítógépen játszottunk, esténként szotyit és csipszet rágcsáltunk, kólát ittunk. Nagyon tetszett minden, de már vártam, hogy iskolába mehessek.” Ez utóbbi nem meglepő, hisz sokan csak későn vagy egyáltalán nem tudták elkezdeni tanulmányaikat.
A grozniji hetes számú iskolában 25 éve tanító Raisza Abdulajeva még keményebben és elkeseredettebben fogalmaz. „Harcolni már nincs erőnk, így inkább behunyjuk a szemünket, és várunk arra, hogy jobbra forduljon a sorsunk. A felszínen alakul is valami, a főutcákat kezdik rendbe hozni, néhány házat már lefestettek, de mi látjuk, a saját bőrünkön érezzük az élet sötét oldalát is” – panaszkodik. Megjegyzi, hogy az oktatás nem érdekelte Maszhadovékat sem. A vahabiták megjelenésével csak annyi történt, hogy szétválasztották a fiúkat és a lányokat, akiket ráadásul lepelbe öltöztettek. A tanárokat pedig egy évtizede már csak a lendület viszi előre, ha viszi. Mint elmondja, ezek a gyerekek eddigi életük során nem nagyon látnak követendő példát maguk körül, csak képmutatást. Toleranciáról, jóságról, igazságosságról beszélni nehéz nekik. Nem értik, miről van szó. Nem véletlen, hogy számukra hősök a csecsen nép nagy történelmi személyiségei, és a jelen nem csupán a függetlenségért harcoló kétes félvilági alakjai is. „Hiába, elveszett nemzedék ők, a háború gyermekei” – sóhajt.
origo.hu
Újabb fordulat történt Kapu Tibor kilövésével kapcsolatban
