Én nem tudom...

Én nem tudom, van-e az emberiség történetében még valaki, aki olyan mély és olyan hosszú ideig tartó megbotránkozást okozott volna, mint Jézus. Általában nem a jó, hanem a gonosz botránkoztatja meg a homo sapienst, a gonosz, amely fele részben diabolikus, fele részben pedig az ember maga. A huszadik században Hitler és Sztálin (továbbá számos epigonjuk) keltett iszonyt, s vált (ha nem is egyenlő részben) sátáni alakká. Démoni voltuk megalapozott, rémtetteik már-már transzcendens jellegűek, mintha a Teremtő – és a lélek – eredendő jóságát tagadnák, sőt Istent magát, akit az emberiség hol megtalál, hol elveszít.
A Mindenható, akinek senki sem tudja a nevét (hisz választottjának is csak annyit árult el önmagáról, hogy vagyok, aki vagyok) keltett félelmet és imádatot, azonosulni vágyást és tagadást, de megbotránkozást sohasem. Bármily katasztrófa sújtotta a föld lakóit, özönvíz, járvány, éhínség, halál, a túlélő hívők a sorscsapást úgy fogták föl, mint véletlent vagy ítéletet. A hitetlenek pedig nem látták benne Istent.
Isten tehát megfoghatatlan, tettei és indítékai az emberi elme számára nem értelmezhetők. Nincs helye térben és időben, nincs története. Ő maga, bár az Írás szerint saját képére és hasonlóságára teremtette az embert, elképzelhetetlen. Természetesen a létezését lehet kétségbe vonni, de a nem létező aligha kelthet megbotránkozást. A hívő pedig, ha kritika tárgyává teszi az Úr tetteit és felfoghatatlan elképzeléseit, önmagát semmisíti meg.
A hiten belül azonban számos istenkép létezett és létezik, sőt (nem mindenható) isteneket is elfogadhat az emberi elme. A zsidó és keresztény hit azonban egy Istent feltételez és vall. Ez az Isten, a Teremtő, az idő és a tér, a mindenütt jelen való, eleve kedve szerint dönt a mindenség (és az ember) sorsáról, büntet és kegyelmez, teremt és pusztít, haragvó és elnéző szívű, bosszúálló és engedékeny, féltékenyen szerető Isten. Választott népét bünteti és jutalmazza, annak aktuális viselkedése szerint. „Hanem Isten a bíró, aki egyet megaláz, mást felmagasztal, igazság jár előtte és követi őt az ő lépéseinek útján.” A teremtésben csak lucifer talált kivetnivalót.
Az Evangélium szerint Isten annyira szereti a világot, hogy egyszülött fiát adta érte. Nos, ennek a fiúnak, Jézusnak a születése és halála kelt ezredévek óta vitát és megbotránkozást. Isteni-emberi lénye az Újszövetség evangéliumai szerint, ha homályosan is, de kirajzolódik előttünk; Máté, Márk, Lukács és János megörökítették szavait és tetteit, s ezek alapján alakult ki a keresztény művészetekben (s bennünk) a kép: a szelíd, komoly, szenvedő férfiarc. De őrzünk szívünkben egy másik képet is: a Szűz karjában vagy a jászolban pihenő csecsemőét. Ennek a gyermeknek a születése felold, teremt, megoszt és megbotránkoztat. Ő maga is utal erre, amikor azt mondja: nem békét hoztam a világra, hanem fegyvert. De ez a fegyver egyben a szeretet is: Jézus tette a legfontosabb parancsolattá az Isten és az ember iránti szeretetet.
Születése a kereszténység döntő momentuma, ez a születés (majd a halál) a keresztény hit alapját képezi, túl Isten létezésén arra is vonatkozva, hogy Jézus a Megváltó, és Isten fia. A jászolban született remény: „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él.”
Helyes azt mondani ilyen idő tájt, hogy karácsony a szeretet ünnepe. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy a kereszténység megszületésének ünnepe is. Ilyenkor arra is gondoljunk, amit Pál az olajfa beültetett ágának szép példázatával fejezett ki: Jézus tette a pogányok számára elérhetővé az üdvösséget, de Jézus a választott népből származott.
E születés misztériuma egyik sarokköve a keresztény hitnek. A csecsemő nagyon emberi, a felnőtt, a tanító, a Mester, a keresztre feszített, a feltámadott, az isteni lény talán emiatt él oly bensőségesen szívünkben. És ez az emberi volt jelent kihívást azok számára, akik nem bíznak őbenne, akik megbotránkoznak tanításain és állításain, születésének, halálának és feltámadásának történetén.
Hogy a szeretet vagy a botrány kerekedik-e felül végül, én nem tudom…